|
 Vendég: 98
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_I. Fejezet
Előszó
Kedves Olvasó!
Találkozott már olyan emberrel életében, akit csak pár pillanatig volt szerencséje ismerni, csak egy pár szót válthatott vele, de mégsem tudta soha többet kiverni a fejéből? Harminc évvel ez ellőttig én nem hittem ebben. Aztán találkoztam valakivel.
A fiúról, akiről szó van, nem mondható el semmi különleges. Ugyanolyan huszonéves volt, mint bárki más. Valószínűleg nem volt különösebben sportos, se bátor, se átlagon felül okos. Nem tudom, nem ismertem.
A történetét mégis el kell mesélnem, mert végtelenül megdöbbentett és biztos vagyok benne, hogy mással sem lesz ez másképp. Az események láncolatát orvosától és a naplójából tudtam meg.
Sokáig emésztettem az eseményeket, hogy minél hitelesebben tudjam azt átadni az Olvasónak, de lehet, hogy így is hiányosan közlöm a végzetes nap cselekményeit, mert emlékeim kissé kopottak.
Azt hiszem, nem szeretnék többet elöljáróban mondani. Beszéljenek helyettem a dolgok melyek ezzel a fiúval történtek. És a naplója által beszéljen ő maga. Beszéljen Emil…
Emil naplója
2010. május 4.
Ezt is megértük. Elkezdtem naplót írni. Sosem gondoltam volna. Feleslegesnek tartottam, mert úgy gondoltam olvasni sohasem fogja senki, a problémáimat meg nem kellet még leírnom, mert mindig volt, aki meghallgatta, bármi bajom is volt. De EZT most nem mondhatom el senkinek és az egyetlen ember, aki tudja rajtam kívül, most a szobájában bőg megállás nélkül. Ő az Édesanyám. Jó, nem hibáztatom. Férfiasan bevallom, húsz perccel ez ellőttig én is sírtam. Na jó, nem húzom tovább, kiírom magamból.
Ma reggel pont ugyanúgy keltem, mint bármikor máskor. Semmi különöset nem éreztem. Sőt! Este vacsorázni vittem volna a barátnőmet, Orsit.
Nem hiszem, hogy lesz vacsi.
Na szóval reggel felébredtem, fogmosás, készülődés, kutya etetés, Anyu hülyeségeinek elviselése. A szokásos. Léptem ki az ajtón és… egy korházban ébredtem. Mellettem Anyu zokogott.
- Hol vagyok – kérdeztem. ( nem tudom minek tettem fel ezt az ostoba kérdést, holott a fehér falakból, a madzagból ami lógott a karomból, valamint a jellegzetes korház szagból egyből tudtam.)
- Jaj, édesem, annyira örülök. Jól vagy, Fáj valahol? – zokogta Anyu.
- Nem, nem semmi baj – nyugtattam - de hogy kerülök ide?
- Összeestél miután ki léptél az ajtón, Myrtill meg ott vonyított azért szaladtam ki és…jaj Istenem, biztos jól vagy?
Myrtill a kutyánk. Szinte éreztem, ahogy aggodalmában összenyalogatta az arcom. Mármint a kutya, nem anyu. Na mindegy. Eleresztettem a fülem mellett újbóli aggodalmát és lehunytam a szemem. Elbóbiskoltam és messziről érzékeltem halk duruzsolását, majd egy „ Jól van pihenj csak” – kal elhagyta a kortermet.
Nem tudom mennyit aludhattam, de arra ébredtem, hogy egy nővér matat körülöttem. Kinyitottam a szemem. Hú, nem is akármilyen nővér volt. Na de mindegy.
- Felébredtél? Hogy érzed magad?
- Jól. Semmi bajom. – feleltem, mert tényleg így volt. Abban a pillanatban nem is értettem, hogy mit is keresek ott. Az első kérdésére úgy gondoltam kielégítő válasz, hogy megszólaltam.
Óvatosan „ledrótozott”.
- Jól van. Anyukád mindjárt jön és segít felöltözni, a doktor úr már vár téged.
Kiment. Kicsit megint becsuktam a szemem, majd eljutott a tudatomig mit mondott. „Anyu. Segít. Nekem. Felöltözni. Na, azt már nem. Tizenöt éve egyedül öltözöm. Ennek nem most lesz vége” – gondoltam. Kipattant a szemem, kiugrottam az ágyból (tényleg jól voltam) és felöltöztem. Mire Anyu visszajött, már a cipőmet húztam. Persze, jól leszidott, hogy felmertem egyedül venni a ruháim. Inkább bölcsen hallgattam.
Mentünk az orvoshoz. Nem írom le részletesen mit mondott, mert tele volt orvosi blablával és a felére sem emlékszem. Meg Anyu is végig zokogta és kérdezgette az egészet, úgyhogy a lényegre szorítkozom.
Reggel nyolc óra huszonhat perckor ért be velem a mentő. Megvizsgáltak, infúzióra kötöttek, és hagytak aludni. Körülbelül délben mentünk a doktor úrhoz. Mint elmondta kiemelt helyen kezelték a dolgom, mert aggasztó volt, hogy majd húsz évesen (tizenegyedikén töltöm a húszat) csak úgy összeesem. Az eredményekre még várni kellett, úgy hogy addig a doki rutin kérdésekkel szórakoztatott. (Betehetett volna inkább egy DVD-t vagy valami…) Dohányzás, drog, alkohol, sport, szexuális élet. Nagyjából ezek voltak a témakörök. Őszintén válaszoltam, mert Anyu előtt nem nagyon titkoltam semmit, meg egyébként is, nem szokásom szégyellni a hibás döntéseimet. Elmondtam, hogy bulikban néha dohányzom, a füvet régen kipróbáltam, de ezer éve közelében sem jártam, alkohol elvétve, sport, az maximum fedett pályás távolba nézés és hogy a szexuális életem köszöni, jól van.
Mire végeztünk a kérdezz – felelek-kel megérkeztek a leletek. Mielőtt a doki megnézte, jött a nyugtató szöveg, hogy biztos semmi komoly. Csak a stressz. Blablabla…
Elkezdte olvasni a papírt, majd egyre jobban sápadt el. Na, mondtam magamban, „de jó, feküdhetek vissza.” Illetve mint kiderült, nem csak magamban mondtam, valami kihallatszott belőle. Rám nézett az orvos. „ Nem kell itt maradnod, de most kimennél?” Anyu felzokogott mellettem. Nem szóltam semmit, csak megráztam a fejem. Nem akartam Anyut ott hagyni.
Az orvos nem vitatkozott. Belekezdett. Egy óra múlva a helyemen egy üres test ült, égő, kiszáradt szemekkel, mellettem pedig egy összetört nő, aki helyettem is szívszakadva sírt.
Most jönne az orvosi rész, de inkább csak azt mondom amit megértettem. Az agyamban van egy ér, ami nyom egy ideget, vagy egy másik eret. Vagy valami ilyesmi. Nem tudom, talán mindegy is. Nem műthető, mert Magyarországon nincs hozzá technika… Jellemző.
A lényeg, hogy ezek az összeesések, mint a mai is, egyre gyakoribbak lesznek. Majd később jönnek vizelettartási gondok, feledékenység, meg ami csak kell. Bogyókat szedhetek, amik tünetmentessé teszik egy darabig ezt az egészet, de előbb – utóbb műtét kell (inkább előbb). Műtét nélkül egy, maximum másfél hónapom van hátra. Ha nagyon szívós vagyok kettő hónap. Buli.
Korházból hazabotorkáltunk. Végig támogatnom kellett Anyut, mert alig bírt menni. Haza értünk kettő körül. Anyu egyből szobájába ment. (Előzőleg megkértem, hogy még ne szóljon senkinek. Tudom, hogy nehéz lesz neki megemészteni, úgy, hogy nem beszélhet senkinek erről, de nem akartam még senkit megijeszteni.)
Hallottam, hogy bőg, zokog, ahogy még soha azelőtt, pedig edzette őt az élet rendesen. Feljöttem a szobámba, két órán keresztül csak sírtam és gondolkodtam. Majd neki álltam naplót írni. Na, így kerültünk ide. Mármint a jelenbe.
Arra jutottam ebben a két órában, hogy elidegenítek mindenkit magam körül, kivéve a családom. Orsi, barátok, osztálytársak. Mindenkinek el kell felejtenie. Az ő érdekükben. Na jó egy kicsit önző is vagyok. Nem tudok búcsúzkodni. Inkább a halál. Jó, ez jelen esetben lehet, hogy kicsit erős volt…
Már fél hat. Nem gondoltam volna, hogy így megy az idő ennek a vacaknak az írásával. Azért be kell valljam egy kicsit tényleg jobb. Na, megyek, megteszem az első lépést. Fél óra múlva találkozom Orsival. De nem hiszem, hogy lesz vacsi.
Haza értem. Nyolc óra van. Ez kemény volt. Talán a legkeményebb dolog eddigi életemben. Leírom gyorsan amíg mindenre jól emlékszem.
Hat óra után pár perccel értem oda hozzájuk. Csengettem. Ő nyitott ajtót. Lélegzetelállítóan csinos volt. Amúgy is dekoratív jelenség, de így estélyiben. Elállt a szavam.
- Hát te? Hogy nézel ki? Nem valami elegáns helyet mondtál? Biztos félre értettem valamit, megyek átöltözöm. – mondta, nyomott egy puszit a számra és meg akart fordulni.
- Várj! – ragadtam meg finoman a karját – Gyönyörű vagy!
- Köszönöm, de átöltöznék, ha már így alakult – válaszolta mosolyogva és kérdőn nézett rám.
- Nem megyünk sehova, sétáljunk egyet. Jó vagy így is. – unszoltam. Minél előbb túl akartam lenni a dolgon.
- Jól van, na. Valami baj van? – már nem mosolygott.
- Majd séta közben elmondok mindent. – ránéztem és már tudtam, hogy nem lesz séta…
- Nem sétálunk! Most azonnal mond, ha valami baj van!
Percekig némán álltunk egymás előtt. Próbáltam minél hidegebb tekintet vágni, ő meg minél mérgesebbet. Bármikor máskor ő nyert volna, de most nem.
- Emil, kérlek! Szeretlek! Mondj már valamit! – könyörgött.
- Azt hiszem… Vége. – böktem ki, de abban a pillanatban el is fordítottam a tekintetem. Nem bírtam rá nézni. Azokra a gyönyörű kék szemekre.
- Mi? Nem értem? Minek?
- Nekünk. A kapcsolatunknak. – megacéloztam magam – Nem a te hibád. Csak bennem van a hiba. Köszönöm az elmúlt három és fé... – rá néztem és tudtam mi jön. Ismerem már, annyira jól ismerem… „Megcsaltál?”
- Megcsaltál? – jött a várt kérdés.
„Nem” – et akartam mondani, de elgondolkodtam. Minden egyszerűbbé vált. Úgy gondoltam így egyszerűbb.
- Igen, meg. – néztem szemébe, és nem pislogtam, hogy minél hitelesebb legyek. Bejött.
- Nem hazudsz ... – és egy könnycsepp már ott csillogott a szemében. – de miért?
- Már nem szeretlek! – kezdtem belejönni.
- Mi? Ezt meg, hogy képzeled? Elhívsz vacsorázni, majd ideállítasz ezzel? Hogy merészeled? Te… te… Gyűlöllek! – az utolsó szót már bőgve, üvöltve mondta, majd összeroskadt. Elkaptam, letérdeltem, és az ölembe hajtottam a fejét.
Fél órát voltunk ebben az állapotba, folyamatosan zokogott, aztán lassan megnyugodott. Rám emelte csodálatos szemeit. Összetört. „De jobb lesz így mindenkinek” – gondoltam.
- Szeretlek Kicsim és megoldjuk. – szólalt meg. Most majdnem én rogytam össze. Nem sok hiányzott, hogy bevalljak neki mindet, de erősnek kellett lennem.
- Nem értettél meg. Nem akarok veled lenni. Vége. Kiszerettem belőled. – feletem hidegen.
Mintha áramütés érte volna, úgy pattant fel. Én is felálltam. Ismét folytak a könnyei, de most a színtiszta dühtől. Elértem, amit akartam. Gyűlölt. Csatt. Egy pofon. Majd bement az ajtajukon és becsapta. Odasétáltam a lifthez. Újra kinyílt az ajtajuk, rám nézett lángoló tekintettel. (még mindig gyönyörűbb volt e tekintet mint bármi más a Földön)
- Dögölj meg Emil! – és bevágta az ajtót.
Ennyi. Megvártam a liftet, hazajöttem. Nem tudtam sírni. De ma még fogok. Abbahagyom a naplóírást és megyek, lefekszem, mert émelygek. Nagyon rossz volt ezt az egészet leírni. Talán rosszabb, mint megélni. Rosszul vagyok.
Így ért véget a kapcsolatom az életem szerelmével. (mert hiszem, hogy ő volta az)
Már most hiányzik… |
|
|
- május 05 2010 20:02:35
Bocsáss meg-már csak ilyenek az öregasszonyok-olyan torokszorítót produkáltál gyorsan megnéztelek.Találkoztunk már a verseknél..Az Erdei sétánál!Gondolom itt a kiindulási pont az emberi méltóság megőrzése egy exitálás során....Fiatal ember , szerelmes , vitalitással teli, micsoda anakronisztikus tétel...
De az irodalmi megoldása igen erőteljes és lenyügöző |
- május 05 2010 20:20:54
Köszönöm figyelmed és kritikád.
Anakronisztikus...ezt kifejtenéd?
Köszönettel, tisztelettel
Laci |
- május 05 2010 21:09:00
hát ez megrázó volt...nagyon jól megírtad |
- május 05 2010 21:36:59
Kedves S.Laci!
Odarámoltam egy kifejezést és felelőséggel utána néztem mert Én erre gondoltam!Az anakronizmus (görög eredetű szó) időbeli ellentmondás. Ez az ellentmondás valamely esemény, vagy körülmény illetve ideje között állhat fenn.
A főhős személyében érzem az időbeli ellentmondást vagy pontosabban a körülményében. A lexikon szerint a szándékos anakronizmus az irodalomban gyakran használt kifejezési eszköz,és ennek segítségével szokatlan helyzeteket jeleneteket lehet élőállítani.A tévedésemet persze felvállalom, ha az állitásom még köszönő viszonyben sincs a Te eredeti szándékoddal.
Nem kritikát írok Én, kedves Szívem, csak a poillanyatnyi emócióimat, mert ugyebár olvasó vagyok.Nem érzem helyénvalónak a tetszett jelzőt.. de együtt éltem a figuráiddal... |
- május 05 2010 22:49:14
Kedves Etusom!
Értem...Félig...
Azt, hogy kritika nem negatív vonzatában gondoltam, bármilyen megnyilvánulás kritikának számít nálam, ha abból tudok tanulni, fejlődni. És azért kértem, hogy fejtsd ki bővebben, mert folytatnám a történetet, és szeretném ha egyre jobb lenne, mert bár a végkifejlet meg van, de hogy mi minden fog történni addig Emillel, azt még magam sem tudom. És megtisztelő, ha már valaki együt tud élni a figuráimmal...
Ugyhogy továbra is mély tisztelettel köszönöm:
Laci
mse: köszönöm szépen megtisztelő figyelmed
Laci |
- május 05 2010 23:11:14
Bár a címet meglátva rögtön a Dögölj meg John Tucker! című (egyébként nagyon színvonalas és mély mondanivalóval bíró ) film ugrott be, és azt gondoltam, az írásod is erre hajaz majd, kellemeset csalódtam. Van ennek az Emilnek a stílusában valami állatira megrázó; amikor néha a részleteknél elkalandozik, vagy lazázni próbál, azt érzem, hogy olyan gyerek még... és megrázó, hogy közben ilyen tragédiával állítja szembe az élet. Na mindegy, nem akarok most egy komplett elemzést levezetni, csak azt akarom mondani, hogy tetszett, és mindenképpen el fogom olvasni a folytatást, ha lesz |
- május 05 2010 23:21:27
Kedves Thea!
Köszönöm, lesz folytatás holnap vagy holnapután.
Pedig örültem volna egy komplett elemzésnek.
Köszönöm figyelmed!
Laci |
- május 06 2010 08:06:24
ez a felütéssel induló történet (zenei kifejezés: Auftakt) pszichológiailag és irodalmilag alátámasztott. |
- május 06 2010 08:18:45
Kedves SL!
Nekem nagyon tetszett a "naplóbeli" történet. Szeretném olvasni a folytatást is. Annál is inkább, mivel ehhez hasonló történettel már találkoztam valahol. Abban is a főszereplő hasonlóképpen próbált gyűlöletet ébreszteni a hozzátartozóiból, s a szerelméből is, pontosan azért, hogy kiszeressenek belőle, mert nem akarta elárulni a betegségét, s azt, hogy vele nem lehet hosszú kapcsolatot sokáig úgy sem fenntartani.
Remélem, a folytatás is tartogat még meglepetéseket nekünk, az olvasóknak!
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
|
- május 06 2010 15:55:12
Kedves SL, nagyon jól megírt naplóbejegyzés, inkább már novella. Nagyon jó a stílusod, olvastatja magát. Ma már egyre többen írják le az életüket, vagy életük fontosabb eseményeit. Nemcsak azért, hogy kiírja magából az ember - nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek - , hanem mert tanulságul szolgálhat másoknak is. S az is igaz, hogy a mai világban kevesen olvasnak könyvet, a neten olvasnak az emberek, s ez erre is jó.
Nagyon tetszett. Én az őszinteség híve vagyok, s nem értek egyet azzal, hogy Emil az élete szerelmének hazudik. Ha igazán szereti, akkor a pillanatnyi dühe, gyűlölete le fog csillapulni. Bárhogyan is alakulna az élet, mert szerintem vannak csodák, a nő vele maradna, ebben biztos vagyok.
Gratulálok és várom a folytatást.
Szeretettel. Léna |
- május 07 2010 16:08:09
rapista, Torma Zsuzsanna, Léna!
Köszönöm figyelmeteket!
Laci |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
