|
 Vendég: 20
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_M
Azt mondják, lehet összetört szívvel élni. Szerintem hazudnak, akik ezt állítják. Összetört szívvel nem élni, maximum létezni lehet. Létezni a pillanatban, várva, hogy jöjjön a következő, csak azért, hogy az is elteljen, hogy fájdalmas lassúsággal vánszorogjon az idő, és hogy a merev mosoly le ne fagyjon arcunkról, nehogy bárki is megsejtse, hogy akárhányszor kényszeredetten nevetünk, belül valaki ordít bennünk, és hogy akkor még merevebben mosolyogjunk, nehogy az ál-nevetés zokogássá változzon. Nekem összetört a szívem. Nem is kicsit. Az egész apró, pici szilánkokká morzsolódott, és nincs, akinek elmondhatnám. Annyira fárasztó, hogy sosincs erőm, hogy gyenge és kétségbeesett vagyok, hogy fáj a boldog emberekre nézni, és hogy közben úgy kell tennem, mintha én is az lennék. Pedig nem vagyok az. Nem vagyok boldog. Már nem. Persze előtte az voltam, hiszen a boldogtalanság általában a boldogság hirtelen megszűnésének a következménye. A boldogságom egy fiúval kezdődött, és egy lánnyal ért véget. Szeretnék tudni, mi történt? Elmesélem a saját, tündérmeséből rémmesévé vált történetemet:
Az első dolog, amit aznap reggel megláttam, mikor kinyitottam a szemem, a vízcseppekkel tarkított ablaküveg és a mögötte megbúvó nehéz, sötétszürke égbolt volt. Ahogy egyre inkább öntudatra ébredtem, a látványhoz kísérőzene is társult; ezernyi kis esőcsepp verődött ritmusosan az üveghez, hogy aztán sebes patakokban csordogáljanak lefelé rajta. Normális esetben kevés lehangolóbb ébresztőt tudtam volna elképzelni, de aznap nem érdekelt, mert tudtam, hogy láthatom Őt. Már maga a gondolat is olyan örömmel töltött el, hogy a nyilvánvalóan hideg idő ellenére is melegem lett. Két hete történt csak, hogy együtt töltöttünk egy felejthetetlen, gyönyörű éjszakát... és ma végre láthatom őt. Nem indult komolyan ez az egész, persze, de valahogy mégiscsak fontossá vált. Az erős, hangadó alfahím, aki szelíd kisfiúvá vált a karjaimban, és olyan rajongással nézett rám, mint még soha senki, ledöntötte a falakat, amiket magam köré húztam. Közel engedtem magamhoz, szédítően közel, és hirtelen azt vettem észre, hogy a rabja vagyok, én, az örök független, szabad nő, a rabja lettem egy fiúnak. Nem is csak egy fiúnak. A Fiúnak. De nem bánom. A bizonytalanságot, a félelmet, a kétségeket... Nem bánok semmit, amíg tudom, hogy ezekért cserébe egy sokkal gyönyörűbb és felemelőbb érzést kaphatok. Persze nem tudhattam biztosan, mit jelentett neki ez az egész, de ha csak feleannyira tartotta fontosnak, mint én, akkor jó eséllyel megismételhetjük. Még tökéletesebb lesz, mint a előző, helyrehozzuk a hibáinkat, elmondom neki, mit érzek, és akkor talán... Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal készülődtem az estére, azzal a biztos tudattal, hogy elbűvölőbbnek, csábítóbbnak és magabiztosabbnak kell lennem, mint valaha. De nem bántam. Életemben talán először úgy éreztem, hogy képes vagyok rá. Képes vagyok azzá a nővé válni, akire Neki szüksége van. Szépségem és ellenállhatatlanságom teljes tudatában öltözködtem és nézegettem magam a tükörben, de akármeddig álltam is ott, egy pillanatra sem éreztem magam megingathatónak. Kívánatos voltam és céltudatos.
Takk-takk-takk, kopog a cipőm sarka a durva kövön, ahogy a ház felé lépdelek. Zene és jókedv hangjai szűrődnek ki az ablakokon; a buli már alighanem elkezdődött. Egy utolsó nagy levegő, egy ruhaigazítás, egy hatalmas mosoly, kilincs lenyomva, éééés.... Ha az előbb 200méteresnek éreztem magam, akkor most a 2 centit sem érem el. Képtelen vagyok elhinni. Ott áll ő, a Lány, a tökéletes alakkal megáldott, magabiztos gyönyörűség, a romlottság királynője, aki megélt már mindent, és aki úgy vonzza a férfiakat, mint... Hát persze. tudhattam volna. Ő bárkit megkaphat. Bármit is csinál, az semmiképpen sem lehet kínos, csak követendő. Vele is együtt voltak már azelőtt. A Fiúval. Persze a Lánynak nem Ő kellett, hanem valami másik Álomlovag, aki után gyorsan el is futott, otthagyva a Fiút... Nekem. Illetve eddig így gondoltam. De Álomlovag már a múlté, és a Lány nyilvánvalóan szeretné ott folytatni, ahol abbahagyta. Engem meg, mint egy jelentéktelen kis hangyát, eltapos a 10centis tűsarkújának a hegyével. Fájt ránéznem a Lányra. Olyan szép volt, olyan magabiztos, olyan buta, és olyan üres. Mint egy színes, felfújt...lufi. Csupa olyan tulajdonság, amiért megvesznek a férfiak. Persze Ő is. Néztem, ahogy kézenfogva elsétálnak a saját kis történetük naplementés happy endjébe, hogy beszálljanak a négylovas hintóba(vagy álomCabrióba, nekem mindegy), és tudtam, hogy én mostantól csak egy szerencsétlen tévedés leszek, egy anekdota, amit néha nevetve felemlegetnek, ha szóba kerül az a keserves néhány hét, amit egymás nélkül töltöttek.
Mese vége. Azóta csak lógok a levegőben. Képtelen vagyok bármihez kezdeni, bármire figyelni. Egy hisztériás idegroncs lettem, akinek fáj minden hangosabb szó, szemrehányás, mások boldogságának elcsípett morzsái...
Pedig olyan egyszerű a megoldás. Ha a rémmeséből tanmesét faragunk, megkapjuk a tanulságot, ami szerint mostantól élni fogom az életem:
Ne nyisd ki a szíved senkinek! |
|
|
- május 06 2010 06:40:37
Tündérmese-rémmese-tanmese..A pontok között egy fantasztikusan megírt történet.Nagyon találó leírások,húsvér figurák, élveztem kedves Thea, az írásodat. |
- május 06 2010 10:04:23
kevés időm van, de bekukucskáltam...és itt ragadtam...nagyon szépen megírt érzések...sajnos ismerős... |
- május 06 2010 10:09:14
Nagyon jól megírt történet, viszont a tannulsággal nem értek egyet...
Üdv: Laci |
- május 06 2010 12:23:59
Kedves Thea!
Nagyon szépen leírtad a a történetet, amely valóban tanmesének.
Csak szépfiúkkal ne kezdjen az ember. Azok biztosan legtöbbször csak kihasználják a nőket.
Azt szokták mondani szép az, ami jó. Keresd a jót, és valószínüleg meg is fogodtalálni, de annak azért ne felejts el kitárni a szíved kapuját!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- május 06 2010 15:38:53
Kedves Thea, valóban remekül írtad le ezt a kis történetet. Érzi az ember, hogy valós, és meg is rendít, mert lehet, hogy ezt már sokan élték át, és még lehet fogják is, mind a nők és mind a férfiak táborában. Egyetértek Lacival, ennek a tanulsága más kell legyen. Nem kell feladni. Vagy harcolni, vagy elengedni kell. Megoldás lehet, hogy éled az életed, de nem mindegy hogyan, és ahhoz előbb valamelyik úton el kell indulni, hogy tovább tudj lépni...
Ne haragudj, hogy ezt most ideírtam, dilemmát okozott, de nagyon kikívánkozott.
Szeretettel. Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
