Napkorong

_"Felhívjuk kedves Olvasóink figyelmét, hogy a most következő novella elolvasása nagykorú felügyelete mellett ajánlott!"
Noha nem a vérengzésre mentem, hanem a kilátástalanság ábrázolására, azért sötétben ne tessék olvasni gyenge idegzetűeknek.:D

Gy.

Elérkezett az az idő, amikor a Túlvilág kapujára kiakasztottak egy sebtében felmázolt táblát: MEGTELT.
A halál nem volt többé halál, és az emberek okkal féltek. Akiket elragadott volna a kor, a betegség, vagy valamilyen erőszakos halál, egész egyszerűen nem haltak meg. Egy pillanatnyi képszakadás látszott ugyan a tekintetükben, aztán szemük tükréből minden kiveszett, a kép megüvegesedett, és mint valamiféle hívó szóra, a testek megindultak.
Látszólag céltalan kóboroltak, ám hamar kiderült, hogy mágnesként vonzotta őket az élet legapróbb szikrája is – és ha ráakadtak erre a szikrára, könyörtelenül eltaposták.
A holtak (noha kérdéses, miféle megfontolásból nevezték őket holtaknak) globális problémává váltak. Egyesek felvették ellenük a harcot, de eme új ellenség elpusztíthatatlannak tűnt. Lelőtték őket, lefejezték őket, elgázolták őket autóval, felrobbantották őket, felgyújtották őket, feldarabolták őket, de megcsonkítva is ugyanolyan halálos gyilkosok maradtak. Mire az emberek eljuthattak volna a tömegpusztító fegyverek gondolatáig, mert nem volt ember, aki bevesse őket.
Sokan rettegtek attól is, hogy a temetők megnyílnak, és még több halottat ontanak ki magukból, így lezárták, elbarikádozták, sőt, több helyen lebetonozták ezeket a helyeket, de félelmeik alaptalannak bizonyultak: csak az újonnan meghaltak jelentettek veszélyt.
Habár ők is éppen elég veszélyt jelentettek.
A fő probléma abban rejtőzött, hogy rendkívül okosak voltak. Halálukkor nem butultak el. Megerősödtek, ellenállóvá váltak jószerivel mindennel szemben, és szervezetten mozogtak, tevékenykedtek.
Egyetlen gyengéjük a fény volt. Az intenzív fényforrás megbénította őket, így az emberek elkezdték kidolgozni a stratégiájukat ellenük. A tervük az volt, hogy nappal becserkészik, és míg magatehetetlenek, lemészárolják őket.
Ám a holtak nappal eltűntek, és senki se akadt a nyomukra.
Az ellenség győzedelmeskedett.
Alig egy hónap leforgása alatt elpusztították az élet minden csíráját.

***

Mr. Greysby azonban kitartott.
Ha csak magát kellett volna védenie, valószínűleg feladta volna már régen. Teteme a gerendára felkötve lógna, ha egyáltalán békét lelt volna a halál után.
De Mr. Greysby küzdött.
Tudta, feltehetőleg ő, és a kislánya az utolsó élő emberek a Földön. Talán még néhányan, valahol a világban tartják magukat, de nem hitt benne, hogy sokan lennének.
Mr. Jonathan Greysby életét a munkája mentette meg: a nagy-tavaki Tibbetts Point világítótorony karbantartója volt. Ámbár az épületet 1981-ben automatizálták, szükség volt egy gondnokra, aki időnként ellenőrizte, hogy minden zökkenőmentesen zajlik-e. Azon a napon, amikor a holtak nem maradtak többé holtak, az automata rendszer meghibásodott, így Mr. Greysby kocsiba ült, és odafurikázott. Emlékezett, reggel még káromkodott is, veszekedett a feleségével, mert az rábízta a lányukat, míg ő kozmetikushoz ment. Mr. Greysby nem hitte benne, hogy akár a felesége, akár a kozmetikus életben vannak még, de gyászra nem maradt ideje. Mentenie kellett a menthetőt. Noha az áramszolgáltatás megszűnt, a világítótornyot felszerelték egy üzemanyaggal hajtott generátorral is. Így végül a véletlen vakszerencse, a munkája, és az a tény, hogy volt tartalék-generátor, megmentették Mr. Greysby és kislánya életét.
Ugyanis, mint az hamar kiderült, a holtakat távol tartotta a túl erős fény. Mr. Greysby hálát adott a sorsnak, hogy így alakult. A fény, valamint a torony elszigeteltsége jelentette számukra a mentsvárat.
Egészen addig, míg a holtak rá nem jöttek a torony fényének a gyengéjére: hogy forog.
A város felőli úton közeledtek, a partvonal mentén. A fény mindössze néhány másodperc erejéig vetült rájuk, és további majdnem egy percig pásztázott másutt. A menetelésük, így noha lassúvá vált, de nem állt meg. Amíg érte őket a fény, leblokkoltak, de hamar megindultak újra.
Mr. Greysby szerencséje az volt, hogy kis számban kezdték meg az ostromot a holtak, így jöhetett rá a módszerükre anélkül, hogy az életébe került volna. Vagy ami még fontosabb, a lánya életébe.
A falon, a csigalépcső mellett lógott porosan egy tűzoltó szekerce. Sohasem használták. Eddig.
Mr. Greysby úgy festett, mint egy bősz, viking harcos, amint nekirontott a holtak sorainak. Tébolyult üvöltéssel csapott szét közöttük, szabályosan felaprítva az ellenséget.
De megállította őket. A felkelő nap szétszóródott, miszlikbe vágott emberi testrészekre nézett le.
Mr. Greysby tetőtől-talpig véresen, kimerülten, izzadtan tért vissza a világítótornya adta menedékbe, de nem pihent le. Felkapott egy csákányt és egy lapátot, aztán visszatért a csatatérre, és elkezdett sáncokat ásni. Tudta, a következő éjjelen többen jönnek majd, és fel akart készülni. Egész nap dolgozott, alig evett, nem pihent. Mikor úgy gondolta, elegendő védvonalat ásott, szögesdrótot húzott fel a torony köré. Szerencsére elegendő felkötegelt drótot talált hozzá a raktárban, amiből gyerekjáték volt a bőrt is felszaggató, kezdetleges kerítést építeni.
Amikor befejezte, összeszedte a konyhában található összes alkoholt, a palackok szájába rongyot gyűrt, és felsorakoztatta őket a bejárati ajtó lépcsőjén.
Várt.
Az éj gonosz szándékkal újfent leszállt, és a holtak megérkeztek. Mr. Greysby elképedt a létszámukon. Noha a sáncok fölött átugrottak, a szögesdrót már lelassította a támadásukat, de túlerejük hamar átsöpörte ezt az akadályt is. Mr. Greysby ekkor kezdte el hajigálni a házilag gyártott Molotov-koktélokat. Meggyújtotta a rongyokat, és a palackokat a holtak közé vágta. Mire felocsúdott volna, elhasználta mind a tizenegy üveggel, és csak ekkor ébredt rá, hogy mit tett. A holtak vonalait egy pillanatra sem lassította le, tovább nyomultak, de most már lángoltak is, mint egy élő futótűz.
Mr. Greysby sóhajtott, felkapta a szekercét, és közéjük rohant.
Reggel felmérte a károkat. Az akadályok elpusztultak, a vállát súlyos harapás érte. Tartott tőle, hogy elfertőződik. Az arca is fájt, ahol egy konyhakés találta el. A haja nagyrészt leégett. A legborzasztóbb azonban az volt, hogy a holtak darabjai a lépcsőig értek. Túl közel jutottak.
Mr. Greysby nem tudta, meddig tarthatnak ki. A kislánya rettegett, sírt egész nap. Őt is csak kevés tartotta vissza a sírástól.
Megkétszerezett erővel igyekezett kijavítani, megtoldani az akadályokat. A kevéske bútorból, ami a torony berendezését képezte, barikádokat épített.
Felmérte a készleteiket: az élelem nagyjából egy hónapra elegendő, a generátorhoz volt még három teli hordó üzemanyag. Nem túl biztató, és félt attól is, hogy nem bírja addig visszatartani a holtakat. Abba bele se mert gondolni, utána mi lesz. Az egyetlen reménysugarat az nyújtotta, hogy tavaszodott, tehát lassan hosszabbak lesznek a nappalok.
Elkeseredett felkészültséggel várta a holtak újabb rohamát, ami nem sokat váratott magára.
Ellenben nem torpantak meg egyetlen másodpercre sem. Mr. Greysby elképedve vette tudomásul, hogy mindegyik élőholt napszemüveget visel.
A helyzet pedig romlott: a holtak némelyike autóval érkezett, és többségüknél lőfegyvereket látott.
Mr. Greysby csak állt a lépcsőn, dermedten. Aztán egy hisztérikus kacajjal elméje jószerivel bevérzett, az őrületbe csapott át. Győzött a reménytelenség, a kétségbeesés, berontott a házba, ahol – megmentvén a kínhaláltól – egy gyors mozdulattal végzett a lányával, aztán betörte a saját koponyáját is a fejszével.

***

Az első ügynök ekkor lépett be a házba, de már elkésett. Levette hivatali napszemüvegét, és megcsóválta a fejét.

Hozzászólások

lenabelicosa - május 14 2010 17:00:43
Győzött a sötétség zombi serege, s a Mátrix ügynökei későn értek a helyszínre. Csak úgy peregtem a szemem előtt a képek az írásodat olvasva. Valóban súrolja a horrort, izgalmas és olvastatta magát. Sok helyen olvastam, hogy lehetséges lehet egy "holtak" serege, akik a fény ellen harcolnak.