|
 Vendég: 19
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Részlet a Menni vagy maradni? c. könyvemből.
2003
(bocsi a hibákért, ez még a javítások előtti változat)
 Z
Gyermekkoromban sokat voltam a nagynéném, nagybátyám gondjára bízva a bátyámmal együtt. A szüleim summásnak voltak a Dunántúlon, akiktől sok történetet, summásdalt hallottam. Kérdezgettem a rokonságomat, hogy amikor a háború után a sok család kitelepült Besnyőre, nekem vajon élnek-e ott rokonaim. Azt a választ kaptam, hogy csak távoliak, mint anyukám bérma szülei, vagy a keresztgyerekek. 1997-ben jártam ott először, mikor egy ottani programra hivatalos volt a Kenderszer Néptáncegyüttes. Majd 1999-ben ismét, amikor olyan ismerősöket kerestem fel, akik gyerekként nyaraltak Bodonyban, s azokat a távoli rokonokat, akiket a szüleim említettek.
4 év után, 2003. nyarán, Borsos László polgármesterünk, és besnyői származású felesége társaságában látogattam újból ide. Most más szemmel néztem a települést. Mint mindig, ha sík területen járok, már egy fél óra múlva kerestem a hegyeket, de nem voltak sehol. A reggeli borús indulás után már perzselően sütött a Nap, tiszta kék volt az ég, s egy kicsit már ismerősként mentem a falu utcáin. A szépen rendezett porták előtt gondosan lenyírták a füvet, de az utak még sok helyen földesek. Elképzeltem, ahogyan a sok szegény ember a semmiből hozta létre itt az új életét. Kíváncsi lettem, hogy a hegyvidéki emberek, hogyan tudtak itt megszokni. Én azt éreztem, nem tudnék. Mindig azt hallottam, hogy az alföldi könnyebben megszokik a hegyvidéken, mint a hegyvidéki a pusztában. Már pedig ezek a családok idejöttek, s többségében itt is maradtak. Besnyő egy tanya volt, ahol a bodonyiak szokásai honosodtak meg, s ezekre épült, alakult ki Besnyő hagyománya.
A polgármesterrel becsengettünk az egyik családi ház kapuján, s kijött egy idős néni. Félúton volt a ház és a kapu között, s már messziről kiáltotta a nevem, - Magdikám Te vagy? Én nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna. De nagyon megörült nekem. Vajon véletlen volt, hogy eltalálta a nevem, vagy tényleg tudja, ki vagyok? A 82 éves Farkas balázs Panni néni gyorsan tisztázta, hogy én a Béres Pesta unokája vagyok, s az apai nagyanyámmal mindig jóban volt, sokat jártak együtt a fonóba. S hogy fel tudja sorolni a Kutyaszorítóban lakókat. Ez az Ady utca neve a faluban, s valóban ott lakom. Mint kiderült, a nagyszüleim mellett lakott, azóta az a ház leégett. 1948-ban került Besnyőre, s azóta csak a temetésekre jött vissza Bodonyba. Kezdetben csak a Földet dolgozni járt át, mikor a többiek már áttelepültek, Ő csak 3 év múlva került oda végleg 2 gyermekével, özvegyen, mert a férje meghalt a háborúban. Gyermekei már nem élnek, az egyik fiát még gyerekkorában egy háborús lövedék felrobbanásakor veszítette el. De ide kellett jönnie a munka miatt, a pénz miatt, a megélhetés miatt. Annyira el volt foglalva a munkával, hogy nem vágyott már Bodonyba, ahol 70 fölött már, sőt már korábban sokan feketében járnak, főleg az özvegyasszonyok. Számomra meglepő volt, hogy a nénin nem volt kendő, s „cifra” ruhában volt. S nem is nézett ki 82 évesnek. Azt mesélte, gyakran forgatja a bibliát, hisz az igazságban. Katolikusnak keresztelték, s már Besnyőn lett Jehova tanúja, s úgy érzi, hogy a vallás, az igazság szeretete, hite segítette őt át a sok nehézségen.
Bodonyban most is vannak e vallásnak hívei, de a katolikusok vannak többségben. A Bodonyban élőkkel már nem tart kapcsolatot, de úgy hallotta, hogy már a bodonyi nép sem olyan, mint volt.
Mikor megkérdeztem, hogy bodonyinak érzi-e magát, s hogy őrzött-e meg valamit a bodonyi hagyományokból, szokásokból, azt mondta, hogy büszke arra, hogy bodonyi, s a patakpartra, ahol született. Sok jellegzetesen bodonyi eredetű ételt főz ma is. S megmutatta nekem a lakrészét, ahol él, teljesen külön a menyétől. Az utolsó helyiségben elidőztem. Az volt a tisztaszoba, ahol ott volt a bevetett ágy, a jellegzetes ágyterítővel beterítve, a háromajtós szekrény, és a kaszli. Ezt a jellegzetes fiókos bútort Bodonyban már mind felvásárolták a régiségkereskedők. De ő megőrizte, s a tetején ott voltak a különböző emlékek, fényképek. Még ha nem is vágyott vissza Bodonyba, azért megőrzött belőle egy darabot. Ő már Besnyőhöz tartozik, de sosem felejti el szülőfaluját, s bízik abban, hogy az emberek sorsa ott is jobbra fordul.
Besnyő lakosságát, összetételét tekintve a duplája a bodonyinak. Ami nekem szembetűnik, hogy Bodonnyal ellentétben „nőuralom” van. Az önkormányzati képviselők többségét, az utóbbi ciklus előtt a polgármesteri címet, a különböző tisztségeket is nők töltötték be. Nekem is könnyebb lenne egy ilyen helyen? De én mindig szerettem a kihívásokat. Nekem csak 1998-ban sikerült bejutnom képviselőnek (harmadszori nekifutásra), s tavaly. S mind két ciklusban egyedüli nőként. Ez a falu nem, vagy nagyon nehezen fogadja el a nőket, főleg, ha ott is született. De sokat mondták, hogy mit akarok én. Itt semmit se fogok tudni, véghezvinni. Voltak és vannak, s lesznek is, akik akadályozni fognak, de mint bodonyi nő, én is büszke vagyok arra, hogy még is sikerült idejutnom, s hogy már tisztelnek az emberek. Van igazság abban, hogy senki se lesz a saját hazájában próféta. De Bodonyban e téren nagyobb az előítélet, mint úgy általában.
Fónad Józsefné, aki 1984-1998 volt tanácselnök és polgármester Besnyőn, úgy véli élete szorosan, összefonódik Bodonnyal és Besnyővel, bár ő adonyi születésű. 16 évesen dolgozott az adonyi TSZ-ben, ahol egy bodonyi ember volt a TSZ elnök, aki megírta Besnyő történetét egy pályázatra, s amit, mint titkárnő gépelt le akkoriban. Így ismerkedett meg Besnyővel. Az élet továbbra is Besnyő felé irányította, hisz az első udvarlója Besnyői volt, a második pedig bodonyi születésű besnyői. Az utóbbi a férje lett.
Éveken át vezette a települést, ő úgy látja, hogy a bodonyiak nem idetelepültek, hanem hazajöttek. Rögtön földet kaptak, a summás életet adták fel az itteni új életért.
- „Csodálatos a bodonyi beszéd. Az itt élők közül még vannak, akik megőrizték ezt a különleges palóc nyelvjárást. Ezt, muszáj elmesélnem, azt sem bánom, ha ezt így leírod. Az egyik unokám nem régiben nevetett a mama néhány szóhasználatán, kiejtésén. Akkor mulatságosnak hatott, amikor anyuka azt mondta: „vigyázz a macskával, mert megcsikar”. Megmagyaráztam a negyedikes kislánynak, hogy a mama Palócvidékről származik, s hogy ott még így beszélnek. Azt már megtanultuk, hogy a sótalan az „sajtalan”. Amikor a gyerek az iskolában az egyik órán elmondta ezeket a példákat, s a tanár néni kérdezte, honnan tudja ezeket, büszkén válaszolta, hogy a nagymamájától, aki Palócföldről származik, Bodonyból, ami Parád mellett van a Mátrában.”
Fónadné Nellike szerint a hagyományokat úgy tudjuk legjobban ápolni, hogy az idősek továbbadják a leszármazottaiknak. Büszke arra, hogy a bodonyi hagyományok jelen vannak Besnyő életében, mert Besnyő tanya volt, nem volt saját hagyománya. A bodonyi telepesek és tanyasiak közösen alakították ki életüket. Besnyőn a bodonyiak szokásai váltak hagyománnyá.
„Besnyőnek addig lesz múltja és jövője, amíg Bodonyba, e palóc vidékbe bele tudnak kapaszkodni, s az idősek még élnek.” Ha már betelepednek a környező városokból, s a bodonyiak, s azok leszármazottai kihalnak, akkor Besnyő hagyományok nélküli vegyes településsé válik. Járt már Bodonyban is. Egy ékszerdoboznak tartja. Szerinte egy csodálatos üdülő település lehet, a tiszta levegőjével, a csodálatos csendjével, a nyugalmával, a megmaradt falusi házaival.
A bodonyi beszéd tényleg jellegzetes. Bizony én is sokszor váltam nevetség tárgyává, mikor bekerültem a középiskolába. Mert az én anyám igazi bodonyi, bár már 28 éve Parádon él, a mai napig így beszél. S hát én is ezt hallottam, így tanultam meg. Az általános iskolában már csiszolódtam, a középiskolában is, de az „e” betűt sokszor a mai napig úgy ejtem, ahogy rögzült. S most már nem is szégyellem, mert ha büszke vagyok arra, hogy bodonyi vagyok, akkor a beszédemre is az vagyok.
Besnyő utcáin haladva egyre jobban tűzött a nap. Egy zöld színű kapuhoz vezetett a polgármester, ahol belépve köszöngettünk, várva, hogy kijöjjön valaki. S egy ismerős néni jött ki a házból – azt mondta mindenki, hogy őt mindenképpen keressem meg, mert ha valaki emlékszik mindenre, akkor az ő. Germán Kálmánné, Fejes tamás Annus néni nagy örömmel jött felénk, s két-két puszit kaptunk. Megállt előttem, s nézett, nézett, s mosolyogva közölte, hogy én biztos a Kovács János unokája vagyok. S azt kérdezte, hogy az anyai nagymamám a barátnője volt, él-e még? Sajnálattal kellett megmondanom, hogy szegény már 2 éve meghalt. Milyen érdekes dolog, hogy egy nap alatt két idős nénivel ismerkedtem meg, akik nem is nagyon láttak még, de kiderült, hogy a nagymamáimmal jó viszonyban voltak. Rájuk való emlékezésük folytán megismertek. Sosem hittem volna, hogy az öröklött vonások ilyen jellegzetesek lehetnek. A néni beljebb tessékelt bennünket, s még a nyári konyhába is beinvitált, ahol a férje – aki szintén bodonyi – épp sütötte a molnár kalácsot. Ez olyan volt, mint itthon, de akkor és ott nagyon jól esett, hogy megkínáltak.
Annus néni még mindig igazi palócosan beszélt, amit megpróbálok idézni, s ő sem nézett ki 82 évesnek. 10 évvel fiatalabbnak gondoltam. Ahogy hallgattam, folyton déja-vum volt, mert anyut juttatta eszembe, aki nagyon sokban hasonlít hozzá. Nagyon szerette a mezőgazdasági munkát már Bodonyban is, Besnyőre eleinte csak dolgozni járt fel, majd 1947-ben költözött ide egyedül, mert a férje abban az időben, orosz fogságban volt. Nagy segítséget kapott az édesapjától. Sok asszony települt át egyedül, a férjeik később követték őket.
- „Olyan asszonyok vótónk, hogy nem vettek fel még a villamosra se. 8-an nagy poggyásszal, kenyér a hátónkon, akkor még nagy pokróc is, errefelé nem is láttak azelőtt ilyet.”
- A bodonyi pokrócnak („Bodonyi perzsa” ) ma is híre van. Mit cipeltek még? (ide kellene az a kép a bodonyi perzsáról, amit mailban küldtem el. Alatta „A bodonyi perzsa”)
- „Hoztuk a dunnát, párnát, derékaljat, mert még aludnunk sem volt kezdetben min.”
- Hogyan fogadták az itt lakók, mikor ideköltöztek?
- „Hát, mindé telepesek vótunk nekik. Ők meg vótak a tanyasiak. Mert hát idetelepűtünk. Minden felé van belőlünk az ország, világ részin. Kápolnásnyék, Velence, Ercsi, Pusztaszabolcs, Zichyújfalu, mindenhol van belőlünk.”
- Mennyi időbe telt, míg megszokta ezt a sík területet a hegyvidék után?
- „Megszoktuk, mert meg kellett szokni. Jobb minőségű a főd is, ebből a szempontból még jobb is, hogy nincsenek hegyek. Amikor a TSZ-be behajtottak bennünket, már jól termett a fődünk, megtrágyáztuk, négy tehenet is tudtunk tartani. Az emberem a tehenekkel dolgozott.”
- Ahogy teltek az évek, a tanyasiak és a telepesek közeledtek-e egymáshoz?
- „Hogyne, sok vegyes házasság született, már nem különöltünk el annyira, mint kezdetben, amikor még volt a bodonyiak utcája is.”
- Vágyott-e Bodonyba, volt-e honvágya? Sajnálta-e hogy eljött onnan?
- „Én gyöttem-mentem. Azt mondták, Annus, hova mégy? Haza. Amonnét – Annus, vissza mégy? Vissza, haza. Nekem két hazám van, valakinek meg egy se. Az otthon maradt 4 fiútestvérem haragudott, hogy eljöttem. Azóta már mind meghaltak, csak én maradtam. De én jól érzem magam itt is, ott is. De sajnáltam, hogy eljöttem onnan, mert ott is kenyeret ettünk vóna. Minket becsaptak, kimérték a fődet, aztán meg elvették, aztán már nem volt jó sehogy. Mérgesek vótunk, én mérges vótam. Mondtam is fehérvári embernek, hogy idefigyeljen, a mostani eszemmel el nem jöttem vóna Heves megyéből, mert ott is kenyeret ett, aki ott maradt, itt mink annyit kínlódtónk, felépítettük a gyerekeknek a házat, s segíteni kellett a családot, s kell még most is.”
- Milyen gyakran járt Bodonyba, s mikor járt utoljára ott? Tart-e még kapcsolatot?
- „Gyakran hazajártam, Mindenszentekre ma is mindig hazamegyek, s már leggyakrabban a temetésekre. Nagyon szerettem írni, sokat leveleztem, még ma is levélben tartom a kapcsolatot a bodonyiakkal.”
- Hogyan alakult a családja élete?
- „Egyedül költöztem fel, majd ’48-ban már utánam jött a 6 éves lányom is, aztán az ember is hazajött a fogságból, emlékszem mezítláb ért haza. A lányom 18 éves korában férjhez ment, vele és a családjával sokáig együtt laktunk. Aztán úgy gondoltam, hogy építőnk a kertbe, s mi átköltözünk a kis lakásba, s nekik meg átadjuk ezt a házat. De aztán megint egyet gondoltam. S mondtam a lányomnak – idehallgass, legjobb vóna, ha vennénk egy házhelyet nektek, s építenétek. Nőtt a család, 4 unokám született. 2 fiú, 2 lány. Idehallgass. Mentőnk mi mindenfelé lakni, én laktam vagy 6 helyen, mivel nem voltam nagy családos még ínséglakásban is éltem, amit istállóból alakítottak ki. De megépült a gyerekeknek a ház. A 4 unokámnak is születtek már gyerekei, már 9 dédunokám van. S hát tudjátok, az én szavam megmaradt a bodonyi. De a gyerekeké má nem.”
- Milyen különbség van az itteni élet és a bodonyi élet között, s ön szerint melyik a jobb? Őriztek-e meg a bodonyi hagyományokból?
- „Hát jobb vót itt. A bodonyiak a régiségben étek, érted-e? Itt más volt a mentalitás, itt változtak a dolgok, s mi átvettük ezt is, de sokat meghagytunk a bodonyi életvitelből is. A főzésnél sokat. Egyszer a kórházban kérdeztem az orvostól, hogy mit ehetek, mert cukros is vagyok, vérnyomásom is magas. De mondtam neki, hogy ha húsvétra hazaengednek, én nem bánom, de én mákos kalácsot eszek, meg sonkát. Azt mondja, hogy azt nem szabad, mert még gyomorfekélyem is van. Jó van, mondom neki, akkor majd eszek krumplikását. Hát ő még ezt nem hallotta, mi ez? Hát ez Bodonyban a ganca, itt meg krumplikása. Mindenütt más a neve, meg a gancsosnak is. Hát bizony sok bodonyi ételt főztünk már a summásság alatt is. Azt kérdezte, mit főztek leggyakrabban? Mit? Hát savanyú babot. Az a legkönnyebb, odateszed és megfő. Hát így vagyunk. Megmaradt bennünk sok. Itt is van még tisztaszoba. De a gyerekek már mindent összehánynak benne. Én meg haragszom. Erre azt mondják, hogy mama, ne legyél már ilyen irigy. Nagyon sok bodonyi pokrócot hoztunk ide, én magam vagy 2000 m-t is eladtam, de itt már nem szőttünk, nincs is eszváta senkinél se. S hát én már az őtözködésben sem tartottam a bodonyiakkal. Ezért is vagyok cifrában. Csak azért van a fejemen a kendő, mert most gyászolok. De Bodonyban fekete vót a divat, idősebb korban sosem vettek fel cifrát. Én csak akkor vagyok feketében, ha közeli rokont gyászolok meg.”
- Akik ideköltöztek, azok mind a mezőgazdaságban dolgoztak?
- „Nem, vótak, akik hivatalokba, gyárakba jártak dolgozni. S sokan vissza is költöztek. De olyan is volt, aki ideköltözött, aztán haza, aztán megint vissza.”
- Sokat nélkülözött, mégis mindig mosolyog, vidám, életteli? Hogyan tudta ezt megőrizni?
- „Mindég jó kedvű vótam, most is szólok ezeknek a gyerekeknek olyanokat, hogy azt mondják, hogy mama, Te benned, benned van a huncutság.”
- Ilyen távolságból hogyan látja Bodonyt, milyen jövője lehet ön szerint?
- „Hát sajnálom, mert csak az öregek maradtak, a fiataljai meg eljöttek. Plébános úr is azt írta nekem, hogy azt is nagyon sajnálja, hogy mi eljöttünk, mert a lelki java eljött a falunak, de hát a főd miatt el kellett jönnünk. De a főd már nem olyan érték, mint régen. Bodonynak e téren már nincs jövője, mert már itt is sok helyen csak gaz van a födeken. Idehallgassá. Akkor nagyon örültünk a fődnek, jó, szép nagydarab főd, termett is. De most már senki se úgy áll hozzá. Tavaly éppen eljött a polgármester és lefényképezett a kertben. Mié? Mert a 80 évesek megkapálják a kertet, megnézheted a kertőnköt, mondom, meg megnézhedd a fiatalokét is, akik nem csinálják.”
- Annus néni tényleg igazi bodonyi. Mert bodonyiból mindenhol van, tartja a helyi mondás is. Annak is érzi magát?
- „Így igaz. Több helyen is elhangzott már, hogy azt mondták, hogy figyeljék meg, hogy ez bodonyi asszony. Mikor odafordulok, már kérdezik is, Annus Te vagy-e? – Ugye megmondtam, hogy bodonyi asszony, mondták, s már nevetünk is.”
Nagyon kellemes érzésekkel jöttünk el Annus nénitől, hiszen egy idős asszony, aki még most is vidám, akinek még mindig nagyon fontos a Föld szeretete, aki vállalja, hogy neki két hazája van, s aki büszkén vallja ma is bodonyinak magát. De már nem itt él, s nem is fog visszaköltözni Bodonyba. De bízik abban, hogy ez a falu fennmarad, csak ő már nem tud ezért tenni semmit.
B.L. bevitt Pusztaszabolcsra, a vasútállomásra, ahonnan vonattal utaztam fel Pestre. Több mint két évtizede nem utaztam vonattal, s ez az utazás most rendkívüli volt, hiszen számos emlék jutott eszembe a kerekek zakatolását hallgatva. Ahogy kinéztem az ablakon, s termőföldek suhantak el egymás után, már ismét a bodonyi határban jártam kis gyermekként. De azt is láttam, hogy az idei termés most nagyon gyenge lesz, hiszen most mindenütt nagy volt a szárazság. Az egyik napraforgó mező mellett elhaladva azon gondolkodtam, hogy milyen kis fejük van most ezeknek a növényeknek. Hiába jó a termőföld arrafelé, ha szárazság van, ezt az a Föld is megsínyli. Valószínűleg kevesebb olaj kerül majd a boltokba, s bizonyára többe is fog kerülni. Aztán a következő gondolatom már az volt, amikor Annus néni azt mondta, hogy neki két hazája van. Nekem csak egy. Én ugyanis itt maradtam. Pedig szinte minden korombeli elköltözött. 1975 és 1981 között éltem Parádon a szüleim válása után, de utána visszaköltöztem, mint fiatal házas. S Bodonyban próbáltam megalapozni az életemet. Nem volt könnyű, semmilyen téren. Vajon érdemes volt? Egyre nehezebb helyzetbe kerülök, mégis akkora erővel vonz ez a falu, nem akar elengedni, s én meg nem akarom elhagyni.
Most, hogy láttam, a kitelepültek új hazáját, ami nekem nagyon lapos, még erősebben kötődöm a hegyekhez. Besnyőn sok a gyerek, a fiatal. Bodonyban egyre kevesebb. Besnyőnek lesz jövője, közel van a fővároshoz, a migráció következtében egyre többen települnek majd oda. De vajon Bodonynak milyen jövője lesz? A lakosság több mint fele nyugdíjas, egyre kevesebb gyerek születik, az éves halálozás meghaladja a születések számát, ezáltal a lakosság létszáma egyre fogy, nem csak öregszik.
|
|
|
- június 03 2010 12:16:32
Kedves Lena!
Most így ebédszünetben volt időm elolvasni ezt a hosszabb lélegzetű írásodat. Nagyon érdekesnek találtam, ahogy a régi öregek meséltek a fiatalkori életükről, éveikről, és összehasonlították a két falut. Bizony nem egyedi ez a dolog, hiszen ahol én születtem (Bárdudvarnok), Somogy megyében, ahhoz is több kisebb község tartozik, én Szendi-hegyi voltam, olyan tanyaféle porták voltak, a házak és a háztáji földek is messze votlak egymástól, vagy csak a földek vége kötött össze bennünket a más családokéval. Ha lett volna fejlődés (nem volt villany), és az utakat is járhatóvá tették volna, ha lett volna tömegközlekedés, ami egyes helyeken ma már van, akkor lehet, hogy soha nem jöttem volna el onnan. Az a nyugalom, ami volt, azt semmivel sem lehet összehasonlítani.
Az persze más dolog, hogy a családi béke nem adatott meg. Egyrészt amiatt kellett máshova elköltöznünk, másrészt pedig a mi gyermekeinknek mégis csak könnyebb életet és jövőt szerettünk volna biztosítani.
Jónak tartom, hogy Te mindezeket ilyen részletesen leírtad köteteidben.
Ha nem tudok minden írásodnál ott lenni, ezért kérlek, ne haragudj meg rám!
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
 |
- június 03 2010 14:42:15
Kedves Zsuzsanna, nagyon köszönöm, hogy végig olvastad. Gondoltam, hogy a fejezet felét teszem be, de úgy nem volt sok értelme.
Ez egy szociográfia, amelyben azt kutattam, milyen jövője lehet egy ezer fő alatti falunak, és benne mi legyen a saját sorsom, menjek, vagy maradjak. Rengeteg interjú van benne, mert életutakon keresztül is bemutattam, hogy mit mondanak, akik elmentek, akik maradtak, akik visszaköltöztek, akik ideköltöztek, stb.
Dehogy haragszom, hiszen te olvastad a legtöbb prózámat. Hálás vagyok érte.
Szeretettel. Léna |
- június 03 2010 15:27:58
Tetszik amit írtál, így van ez a kis településeken, nálunk is.
Sok nyugdíjas, kevés fiatal.
Szeretettel:Gizi |
- június 03 2010 19:20:48
Kedves Viktória, Gizi, örülök, hogy ezt a hosszú írást is elolvastátok. Sajnos vannak benne hibák, de a javított változat csak pdf-ben van meg, s az se a végleges, abból pedig nem enged kimásolni.
Kedves Viktória a palóc nyelvjárás igen régi, és számomra kedves, minthogy én is palóc vagyok. Magam is kutattam, s a falumban már a honfoglalás idején is éltek hunok. Bár írásos emlékek csak 1275-től vannak. A palócokat kapcsolatba hoztam a hunokkal...
Így van ez Gizi, és én is elhagytam a falut, a döntésem MENNI lett. Igaz, 2008 januárjában még nem gondoltam arra,hogy egy évvel később úgy elmegyek, hogy az országot is elhagyom. De nem bántam meg...
Köszönöm, hogy olvastatok.
Szeretettel. Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
