|
 Vendég: 19
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
Körbevesz az áldott sötétség. Félmeztelenül az ablakomból kitekíntve bámul reám a telihold mint egy társ ki sosem nyukszik míg álomra nem hajtom fejem. Zsebembe nyúlva előhuzok egy kis halálrudacskát. Nikotin is kátrány s egyébb halálos mérgekkel felfegyverkezve lassan pusztít el belülről, de nem törődöm vele lassan számbaveszem, s az öngyújtó halk kattanása töri csak meg a csendet. Lángja szemem előtt táncolja pokoli táncát mely alig várja hogy elemésszen engem. A fényét kicsit nézem majd rágyujtok. Miközben zsebrevágom a lángot magába tartó kis csapdát, beleszívok egy erőset cigimbe. Igen útjára engedtem a halált a tüdőmfelé. A pokol füstje lassan szánkázik végig torkomban majd a tüdőm minden apró kis nyilásába befészkelve magát mint ki jól végezte dolgát már rohan is kifelé. Az orromon keresztül hadja el testem melegét, mindeközben az agyamban receptorok milliárdjai próbálja hova tenni ezt a támadást és csak kiáltanak egyre jobban, de nem érdekel.Letekintek az alattam meghúzódó várs csendes kis utcájára. A közvilágítás fénye mint ártatlan lepel hullik a mocskos úttestre és a járdákra. A néma csöndet egy hatalmas csörömpölés töri meg. Majd rettenetes lárma veri fel ezt a halálba is illő idilt. Rendőrautó szirénája hasít fülembe a fényei sütik ki szemem. Ennek is vége az idil elszált. A cigarettám is felemésztve magát csak egy kicsiny parázzsá vált, elpöckölöm a csikket, száll a levegőben a gravitálció törvényeit nem hazutolja meg, mikor földre ér a haldokló parázs elalszik örök álomra halytja fejét.
Lassan letolom a gatyám mostmár meztelen vagyok. Az ágyam szélére leülve meghúzok egy üveget miben sok szeretettel és gondoskodással készült pálinka foglal helyet.Eldölök az ágyon kicsit még nézem a rendőrautó fényét a plafonon, majd takaróm hideg ölelésében lehunyom szemem, mostmár szebb helyen vagyok.
Még nem is fogtam fel igazán, de már az ébresztő kegyetlen hangja hasít fülembe. Szemem kitárva a természetes fény megvakít. Két kezemmel megdörzsölöm szemem, visszanyerem látásom lassan. Mint egy félhulla a konyhába vánszorgom. Körbenézek, a kávéfőzőt szétszedve a kukába veregetem a zacot majd miután vizet raktam a tartóba újat teszek helyére összerakom és a tűzhelyre teszem elcsavarom a gombot és öntudatlanul a wc felé veszem az irányt beérve elvégzem a dolgom. Szemem még mindig csak félig nyitva, végeztm. A csap elé vonszolom halott testem. A tükörből valami idegen pofa les vissza rám. Elborzadva nézem ezt az élettelen fejet. Kezet, majd arcot mosok, Törölközőm puha érintése mint egy falat menyország mi magával visz innen messzire simogatja arcom. A kávém közben elékészült. Kimegyek a konyhába csészémbe töltöm a koffeinnal és cukorral teli fekete mérget mi szívemet veszi célba. Összekeverem közben megint rágyújtok. Beleszívok a halál édes élvezetének kis darabjába, kifújom a füstöt majd csészémben lévő áthitató feketeségbe kortyolok. Testem többmilliárd receptora jelzi, hogy túlterhelődtek. Kezem remegni kezd, de nem törődöm vele. Felöltözöm és kilépek az ajtón. Bezárom az ajtóm. A lépcsőház sokkal inkább csöveslakra emlékesztet a sok falfirkával és töménytelen hugyszaggal mint otthonra hova szívesen hazatér az ember.
Kilépek az utcára. Férgek! Emberek mindenhol, mindenki a saját kis problémáján morfondírozva járja a járda mocskában a maga kis útját. Szerencsére a fülemben ordító zene elnyomja ezt a sok szeny álltal okozott zajt, de a szemek mindent elárulnak. Velem szemben jön egy öregasszony lassan végigméri testem minden apró kis négyzet minliméterét, miközben a buszmegállóban várok. A szeme sikít s már hallom is mit gondol:
"Úr Isten ezt a zülött alakot, hogy meri venni a bátorságot , hogy kijön az utcára!"Sajnálni tudom csak ezeket hiszen tudom mit tudnom kell. Az ember csak addig lehet a társaság közepe míg esze nincs és áldott tudatlanságban tengeti életét.
Megjött. A tömegközlekedés édes csodája, mikor már nem férsz fel és a mögötted álló akkor is "Én beférek még" alapon majdnem szószerint a nyakadra mászik.Utálom. A buszsofőr anyázva üdvözli a forgalomban résztvevő néha nem túl szabályosan közlekedő egyéneket és szép napokat kíván az anyának is. A buszon végigtekíntve az emberek kiégett arca fogad, mint valami szekta ki mind eladta a lelkét és nem kapott érte volna semmit. Elindulok a hátsó ajtó felé, mint valami akadálypálya mit lehetetlen teljesíteni úgy tárul elém ez az alapból nem nagy távolság, de most valamiért mégis maratonnak tűnik. Lassan komor arcal (így talán befogadnak) haladok hátrafele. A busz rázkódása és az emberek tömege csak nehezíti feladatom , de végül mégis célhoz érek. Tudni sem akarom hogy az a három négy vasból készült kapaszkodó hánymilliárd károkozótol volt teletömve mit megéríntettem, Megnyomom a leszállásjelzőt, a busz lassan megáll majd leszálok. A parasztok mint valami állatcsorda hömpölyögnek le a szűk kis ajtón. Rágyújtok. Elindulok azon létesítmény felé hova a lelkem volt a belépő és azóta is törlesztenem kell minden nap az életemmel, mikor egy kéz a vállamat megragadja. Tudom mi fog következni. Miközben megfordulok a zenét a zsebre rakott kezemmel kikapcsolom, mikor már megfordúltam egy szakadt dzsuvás csöves képe tárul elém, még időm sincs borzalmas látványra reagálni de ő már mondja a maga kis históriáját:
"Elnézést drága jó barátom nem tudna adni egy száll cigarettár mert éppen kifogytam és nincs pénzem, hogy tudjak venni, és nem tudna még adni egy kis aprót, hogy tudjak magamnak valami kis élelmet venni"
Vonakodva de belegyezem – De tudok adni egy száll cigarettár, de pénzem nincs.
Belenyúlok a zsebembe kihuzok egy szálat majd felé nyújtom ő csak annyit mond "Isten áldja". Miközben én arra gondolok hogy ő inkább ne. Ismételten a meló irányába veszem az utam. Odaérve mielőtt belépek még pusztán megszokásból felnézek az égre s az épület teteje a felhőben elveszve, mintha nem lenne sosem vége ennek a zárkának, s közben arra gondolok, hogy most súlytson le rám valami mert ennél szarabb már nem lehet. De semmi, így belépek az épületbe a portás kiscsaj persze mosolyog mint mindig, nemtudom mit szed de adhatna nekem is belőle. Persze az előcsarnok színpompázatos mintha minden helysége ilyen lenne csak csábít befele és közben nem is selyted, hogy mi az ára ha ittmaradsz és a színfalak mögött rejlő lélekcsapdákról még nem is szólva. Miközben ezen elmélkedem odaérek a lifthez, megnyomom a hívógombot és ő persze mint jó kutya a gazdihhoz már itt is van sosem fárad el és mindig lesi hova is akarsz menni. Persze fel, a halálkatlan újabb napot kér az életemből, de 'legalább megfizeti'. Felérve a huszadikra kinyílik az ajtó csak a lift édes csilingelése mi elbucsuzik tőlem. A nagy teren végigtekíntve, mint gyufáskatulyákba zárt kis hangyák izegnek össze vissza a hozzám hasonlóan szerencsétlen lelkek kik úgyan olyan áldott tudatlanságban adták el a lelkük a cégnek mint én. Miközben szánakozva tekintek végig minden egyes kis aktakukacon kik sürögnek forognak a számok körül, miközben az én kis patkánylyukamhoz érek elgondokodom rajta hogy mindenki így érez vagy csak én érzem, hogy ez így nincs jól.
Leülök az íróasztalomhoz bekapcsolom a gépet, a gép apró kis áramköreiben végighalad az éltet hozó áram és mint az újraélesztett hallani lehet ahogy az 'élet' tér vissza belé. Mindeközben az egyetlen angyal ki ezen elátkozott helyre került édesen rám mosolygott és a világ egyik legszebb kérdését hagyta el a szája mit ember mondhat egy ilyen napon. "-Kérsz kávét?" Felnézek rá és tekintetünk összefonódva, némán lessük egymást. Az arcomon az izmok valami érthetetlen módon és önkénytelenül összehúzódnak és mosolyra fakad komor arcom. A számat elhadja egy esetlen mondat "Persze, hogy kérek". Ha tudná azt, hogy csak ez ad erőt felkelni és bejönni, hogy őt látom minden reggel biztos bolondnak nézne vagy minimum lökötnek, igen megint ez a negatív hozáállás. Mindig mondták "ne légy negatív mert akkkor semmire sem viszed"' Valamilyen színten igazuk lett. Kínkeserves nyolc órával később abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy mehetek haza. Ez a legjob pontja a napomnak a lefekvést követően. Hívom a liftet az öleb persze megint jön és levisz a földszíntre édes csilingeléssel megint elköszön, mintha jóéjszakát kívánna és kilépek az ajtón.Hol a sötét és a lámpák fénye vár reám Kezem kitárva egy mélyet szippantok a szmogban gazdag 'friss' levegőből, majd pár perc után rágyújtok és hazafelé indulok. Nincs kedvem buszozni inkább sétálok egyet. Kezem zsebre vágom a csukja a fejemen hallgatom a város nyuktatlan hangját a folytonos zajt mely az élet ritmusát jól reprezentálja. Egy sötét sikátornál haladok, az utca feltünően csöndes és nyugodt bevillan az agyamba egy régi mondás "Vihar előtti csned". Még a végére sem értem a gondolatomnak egy oldalról kapott ütés a földre terít. Négykézlábra állok szemem kinyitom két huszonéves áll velem szemben. Köpök egyet az aszfaltra, a nyálam és a vérem keveréke apró cseppekre pattan szét a járda kövén és oszlik darabokra.
Felállok, egy apró mozdulattal megtörlöm a szám, eközben a srácok már mondják mi kell nekik. Pénz mi más is kéne hiszen mindannyian ezért adtuk el a lelkünk, a rohadt pénz miatt. Lassan előveszem a tárcám, markom szorításában a fejem melett tartom, lassan kifújom a levegőt majd hírtelen hozzávágom az egyikhez miközben ő bénázik hogy elkapja már a jobbkezemet lendítem arca felé, kezem mint az üstökös megállíthatatlanúl száguld, majd találatot ér az orrán. A másik megszeppenve csak áll. Ezt a pillanatot kihasználva kirugom a lábát. Az arccsontja mint előbb a nyálam pattan egyet a járda hideg kövén. Mikor földet ér a gyomrába térdelek, majd felállok. A tárcám véresen koszosan hever a földön. Lehajolok érte, felveszem, leporolgatom s mintha mise történt volna hazafelé indulok. A megnyert harcot egy cigarettával üneplem. Ismét a lépcsőház előtt ismét a csövesek lakhelyének szolgáló hugyos lépcsőház, utálok ide jönni. A kopár zöld ajtómon egy újabb sérülést vélek felfedezni, gratulálok hülyék megint nemsikerült betörnötök majd legközelebb. Kinyitom a zárakat belépek az ajtón. A sötét mint hűséges feleség úgy vár reám, nem kérdez semmit, látja ez a nap is értéktelen volt számomra mint az összes többi. Kinyitom a hüttőm, egy sört veszek ki belőle, jobb nyitó hillyán a fogammal nyitom ki. A felszabadult buborékok, mint ketrecükből kitörő vadak szabadulnak fel és örömüket egy halk szisszenéssel fejezik csupán ki.
Sziasztok eddig verseket írtam ez az első művemegy olyan részlete melyet most kezdtem el. Kíváncsi vagyok a véleményetekre légyszi jelezzétek.
A művem mint a címe is mondja egy E/3 ban írt jelenidejű mű mely egy mai hétköznapi ember gondolatait mutatja be.
Előre is köszi mindent.
ÜDVÖZLETTEL:
bizkit |
|
|
- június 28 2010 14:46:55
Kedves Bizkit!
Küldtem Neked privátüzenetet, kérlek, olvasd el!
Torma Zsuzsanna |
- június 29 2010 14:10:21
Kedves Bizkit,
vajon sokan élnek így? Írásod bár lehangoló, ám rámutat egy embertípus, közeg életvitelére, az "eseménytelen" vagy negatív értelemben eseménydús, szomorú mindennapjaikra. Vajon van választása? Tud változtatni ezen az életen?
Várom a folytatást, mert gondolom, hogy e hétköznapi ember a gondolataiban ebbe az irányba is elindul majd.
A helyesírásnál én is egyet értek Viktóriával, de ez majd csiszolódik. Ha wordben írsz, az is sokat segít, s legalább egyszer olvasd el magadban.
Szeretettel. Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
