|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_...így lettem jégkirály...
Gy.
A jégkirály akkor született meg, amikor meghalt az az ember, aki azelőtt voltam.
Addig a percig minden oly lassú folyásúnak tűnt. Az idő egészen mást jelentett számomra. Az idő akkor még nem szaladt, az idő nem az egyre inkább közeledő vég hírnöke volt. Az idő egy játékos kis élőlény volt, ami végigtáncolt az ujjaim között, hogy aztán felszaladjon a vállamra, aztán leszánkázzon a gerincem vonalán, csiklandozásával őszinte kacagásra sarkallván engem.
Az idő akkor még nem hordozott egyszerre parányi, és egyszerre végtelen testében semmiféle rosszat, semmiféle bánatot, semmiféle gonoszságot.
Ha akartam, folyt, ahogy egy patak folyik a medrében, egészen a hegyekből kibukó forrástól a hatalmas óceánokig. Ha akartam, megállt, mintha csak egy bűvös távkapcsolóval állítottam volna meg az élet műsorát.
Félreértés ne essék, nem irányítottam az időt. Egyszerű halandó voltam, efféle képességekkel nem rendelkeztem. Nem, csupán haladtam az idő sodrával, megéltem, átéreztem azt. Boldog voltam, és ez a boldogság rugalmas testet öltött, így alakult ki az az illúzió, hogy az idő folyása csakis nekem, csakis értem, csakis velem folyt. A boldogságom képes volt megragadni a pillanatot, majd elereszteni, ha már nagyon szökni akaródzott.
Aztán az idő – és minden más is – összetört. Mintha csak egy vekkert csapott volna agyon egy óriási kalapács. A világmindenség összes vekkerét. Az összes óráját.
Akkor történt mindez, amikor boldog szívembe hátulról beledöftek egy éles kést.
Különleges kés volt ez, pengéjét nem acélból vagy egyéb fémből kovácsolták. Nagy türelemmel, gondosan összegyűjtött árulás cseppecskéit gyűjtötték össze, majd erjesztették meg az emberi gyarlóság legmélyebb bugyraiban. Az így keletkezett matériát leszűrték, öntőformába helyezték, és önzőség kalapácsával verték penge formájúvá. Szó se róla, a maga módján gyönyörű kés volt, sosem látott színekkel, fénnyel, csillogással.
Számomra azonban csak egy kés volt, egy mételyezett éteri kés, amit a gerincem oszlopát vajként átszelve döftek falait épp akkor kitáró szívembe.
Akkor haltam meg.
Nem a szó szoros értelmében, de akkor haltam meg. Elvettek tőlem mindent, ami oly drága és fontos volt nekem. A kés nem ontott vért, nem vágott át szerveket, nem okozott nekem biológiai értelemben definiált halált. Helyette súlyos könnyeket ontott, reményszálakat vágott át, és érzelmi lexikon által megfogalmazott halál sarcát rótta le rajtam.
Meghaltam, élő testben elszáradt szív lettem. Meghaltam, mert meghalt bennem minden, ami emberré tett. Testem gépiesen mozgott, csupán az életben maradásért, és semmi egyébért.
Szívem csarnoka jegesedni kezdett. A vénák szájából hóvihar záporozott befelé, hűvös szelek fújtak, az artériák pedig eljegesedtek, zúzmara köntöst húztak magukra. A korábban még forrongó vörös vérem elhűlt, és kékké lett, mint egy hideg zafírkő.
A beköltöző tél kiűzött szívem csarnokaiból minden egyebet. Remény, hit, bizalom, hűség, boldogság, szeretet, szerelem – és még sorolhatnám. Mindannyian száműzettek. Nem maradt egyéb, csak a hideg hidegség.
Meghaltam, és megszületett a jégkirály.
Azelőtt sokatmondó szemeim tükre már csak hideg érzelemmentességet tükrözött. Olyanná lettem, mint a fiú a mesében, akinek jégszilánk fúródott a szívébe – azzal a különbséggel, hogy maga a szívem volt a jégszilánk.
Az idő szellemi órájának égvászon számlapján pedig a mutatók vészterhes sebességgel forogtak. A Halál íróasztalán a homokóra, mely az én címkémet viselte, ijesztő iramban hullatta homokszemcséit. Úgy szálltak a hónapok, mint valamiféle szellemalakok. Vad kísértettáncot lejtettek, körülsuhantak, nevettek, aztán elhussantak, mintha szél ajka fújta volna tova őket.
Szívem kiürített jégkamráiban új érzetek születtek meg. Olyan érzetek, melyek nem voltak javamra. Gúnyos tekintetű, gonosz impressziók voltak ezek, szándékuk csupán ártó volt, és kegyetlen.
Kétely. Bizalmatlanság. Düh. Harag. Bosszúvágy. Keserűség. Bánat.
Legfőképpen bánat. Emésztő bánat, mely elemésztette lassan mind a jégkirály, mind pedig azt, amit a jégkirály még jónak és szépnek látott.
A jégkirály ekkor borzalmas varázslatba fogott.
Kifacsarta koponyájából gyötrő, kínzó, ízetlen emlékeit, egy kiégett fából faragott tálkába. Gondos türelemmel kitette a napra, szárítani, míg nem maradt a tálban más, csak fekete por. A fekete port aztán maga köré hintette, szabályos körformában a jégkirály, aztán még egyszer, utoljára, sírt.
Olyan könnyekkel, amit senki más nem érthet meg. Olyan könnyekkel, amik a sajátjai voltak – másoknak ez csupán nevetség, gúny, ostobaság céltáblája lehetett volna.
A kör bezárult, a jégszilánkszív kék fénnyel felvillant, és megszületett a tél. És nem az a tél, amit az évszakok forgása szül meg, nem az a tél, amit a naptárlapok pörgése jövendöl.
Ez a jégkirály saját tele volt, amit saját magának épített, távol tartva mindent, ami a külvilághoz tartozott.
Ha a külvilág megpróbált volna akár gondoskodó, akár ártó kezével a tél fala mögé nyúlni, elfagyott volna a kéz, mint túl korán nyíló hóvirág, ami így nem érte meg a tavaszt.
Aztán, dolga végeztével, a jégkirály magára öltötte bánatszínű köpenyét, és leült trónusára.
Telt az idő. Néha villámsebesen, néha fájóan lassan, de immár nem könnyedén, nem játékosan.
A jégkirály lassacskán a trónusához fagyott, testét igazi jégtakaró vonta be, mint csillogó páncél. A szíve megszűnt dobogni, megfagyott az is. Zúzmara lehelt láncokat a jégkirály végtagjaira. Dér szőtt töviskoronát a homlokára.
A jégkirály lehunyta fáradt szemeit.
Ugyan élt még, lélegzett, de már nem remélt.
Sóhajtott.
Érezte, hallotta, ahogy az óramutató elméjében kattant. És kattant. És megint kattant.
A mutató vége mintha egy figyelmeztetően kinyújtott mutatóujjá vált volna.
A jégkirály megremegett ültében. Tudta, ha a mutató a tizenkettesre ér, evilági létének vége.
De... már késő volt.
A zúzmaraláncok, a jégpáncél, a dérkorona fogva tartották, körötte pedig egyre nagyobb erőre kapott, és életre kélt a tél. A kör nőtt, és táplálkozott. Felfalt minden útjába kerülőt.
A mutató a kilences irányába fordult. A tél jeges északi szelekből szörnyű végtagok formáját vette fel. E lidérckezek munkába fogtak, jégből téglákat öntöttek, csiszoltak, rakosgattak egymásra.
A mutató a tízesre kattant. A téglák egyre csak sokasodtak és sokasodtak. Lassan, de biztosan egy jégvárrá álltak össze.
A mutató éles csikordulással a tizenegyesre gördült. Az utolsó tégla is a helyére került. A borzalmas jégerőd a jégkirály köré felépült. Minden a helyére került: falak, bástyák, tornyok, lőrések, gyilokjárók... Csak ajtók és ablakok nem. Nem volt kiút. Nem volt menekvés.
A jégkirály szeme sarkára könnycsepp fagyott.
Nem volt remény sem.
Hacsak nem ébred tavasz a télben.
|
|
|
- július 09 2010 23:34:23
Rossz lehet, átkozottul rossz lehet, így hibernálva....ezt remekül közvetítetted nekünk.Nekem, tetszettek a szó ismétléseid mert fokozták a mondanivaló belső feszültségét.. a jelzős szószerkezeteid
is mert színessé és érzékletessé tették a mondandódat.. A tavasz a télben.. az szép költői kép de ilyen "sarki"hangulatú elszigeteltségben még is a belső erőben a a magmában hiszek...
hívhatjuk azt tehetségnek, forrongó érzelmeknek. |
- július 10 2010 16:04:07
Nagyon szépen leírtad, bízz benne hogy egyszer felolvad a jég, s lehetsz a tavaszi mező hercege. Legyél az.
Szeretettel:Gizi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
