Napkorong

_Egyetlen szusszanásra kiért gondolatsor a reménytelenre vált, sötétbe borult emberi nem gonoszságáról, vizuálisan láttatva.

Prózavers a Gonoszságról

Írni vad, ki bátor most, kik hallgatnak, megmaratnak, vagy elbuknak halottan elfullad hangjuk, és a költő némaságba borul, az éj sorsot ront belül, megöl az idő megül, aranyat kéne bányászni vadul Amerikában a múlt században, vérszomjas bandita coltja néz rám, érzem – ez a sötét alak – a civilizált világ. Ellene fordul a bensejem, vív vele kihívó csatát, rám mered a szörny anyagvilág – Apátlan árvák halmaza, halmozottan hátrányos helyzetű ifjak bandája ez, a koravén karaván, romlott, delíriumban fetrengő massza-emberek, lidérces ég alatt vonul a halál-csorda szürke apátia fellegvárba, kísért vissza kiégett karikás tekintetéből a koponya vicsorog. Vacsora vérbeforgó szemmel, undorító, a halál beköp, mint a légy a húst, és kihunysz. Lecsavar a sötétség ura, nem nézi úr vagy-e vagy szolga, nem tekint személyedre, nem vagy kivétele, pusztít ahol ér, a legvonzóbb arcával öl, a szépségével csap agyon, s vonz a halál-delejes csillogás a szemében. Nagy kurva ez, a csábító szörnyszülött, álruhás fekete herceg, hedonista, ronda bugyorba húz le mocska, szégyentelen álpofával, álorcával, maszkabállal jön eléd, kívánatos formában, rohadt-alma fejével, s te a vágóhídra való barom, mész utána nyálcsorogva. A halál trónol szívében, de te nem nézed, elvérzel, arcán szétomlik szíved, a hazug száján vér csordul nyakadból, ez idióta vámpír marta szüzességed elporlad, és kiég szemed. – E démoni horda taposta meg a Megváltót, és azt hitte, eltiporta, de vége lett, a kereszttől megijedt, és elkotródott a pokolba. De hazudik, és megizmosodott, táptalaja az elbutult emberi nemzetek, a becsapott, szerencsétlen tömegek, és a különbözni akaró egyedi példányok. Az életművész azt hiszi, mindig él, és elhiteti magával – ő különb a többinél, - az öncsaló, hazug.. Kemény szíve saját tőre, és okoskodásaiba önvesztő módon pusztul el: páncélos lovag ő, ki felbérelte magát önmaga ellen, s a sötétség elvette maradék eszét. Kemény kényúr, önvesztő barom, halálból táplálkozik, cinikus állat, megront mindent, mihez hozzáér, s vér, vér, vér útjain, csorog a vér patakokban. szennyes szíve bebörtönöz mindenkit. Ostoba, ki szóba elegyül vele, hagyd, hadd keresse vesztét, örökre ott ég a mély katlan tüzében, kifordult szeméből sárga lárvák folynak, undorító bűzzel, hányadéka szája szegletén csüng alá, testén nyirkos kígyó csuszamlik, fojtva ropogtatja porcikáját, nyög a férgek marásától, kék láng csap fel torkából, hörög pestis-pofával, ég lecsavarhatatlan izzik, és el nem hamvad pokla, emészt az örökkévalóságig, nem kímél, és nincs menekvés.

bZs

Hozzászólások

bZsanna - július 27 2010 20:14:53
Kedves Viktória!
Ez igazán kedves tőled.. Nem tartom olyan jónak, mint Te.. de valóban élvezem, amikor "kiárad" belőlem a szöveg, s én sem változtattam rajta.. Szerintem azért nem írnak, mert nem igazán tetszik - lehet, pont a horrorisztikus hatás miatt, vagy azért, mert nem kifejezetten próza.. Viszont nem is vers.. Ez egy öszvér írás: ló is szamár is..ennyi Köszönöm, Viki