Napkorong

A drenkek arca nem sok jót ígért. Messziről lerítt róluk, mennyire vágynak egy kis vérontásra. Horpadt mellvértjük vérlázítóan csörömpölt, ahogy fekete hyunnjaikat keményebb vágtára sarkallták. Mosdatlan testük kipárolgása a távolból is megcsapta a két balszerencsés utazót, akik nyugat felől érkeztek.
– Mi lesz most?
A fiatal, némileg girhes Ward nagy szemeket meresztett a mellette csámborgó gubancos szakállú öregre.
– Meggyőzzük a bandát, hogy nem lenne helyes, ha kibeleznének bennünket – válaszolta Soleil Dwen Igdar, az idős ám megingathatatlan jellemű dalnok, akit boldogult ifjú korában az Aelthas Aranytorkú Bárdja címmel tűntettek ki.
– Na de, hogyan? – firtatta Ward, akit a dalnokok királya alig egy napja fogadott a szolgálatába.
– Az még a jövő zenéje – élt kedvenc fordulatával ősz mentora. – Talán eléneklem nekik Gonordea Balladáját vagy mit tudom én, majd rögtönözök valamit.
„A drenkek tuti, lemészárolnak minket, ha vén bolond most áll neki komponálni!” – gondolta a megszeppent kamasz önsajnálattal eltelve. Egyre inkább úgy érezte, a bárdok élete nem neki való. Eldöntötte, ha túléli ezt az egészet, a felismerést Soleillel is közli.
A támadók egyre közelebb értek, úgy tűnt, átgázolva rajtuk agyontiporják őket.
Alarvel Ward mélyen bánta, hogy nem tartott ki a családi tradíciók mellett, napjait birkák terelgetésével töltve. Átkozta a Balsors Istennőjét, amiért épp ebédszünetben vezérelte az éles fülű öregurat a legelő felé, amikor ő jó szokásához híven teli torokból rázendített.
– Fel a fejjel! – biztatta a vénség, visszarántva tanítványát a jelenbe, majd lekanyarította hátáról különös zeneszerszámát, melyhez hasonlót az ifjú dalnokjelölt még sohasem látott. – Most megmutatom neked a titkos módszert, amit csak veszélyhelyzetben használok!
Ujjai a húrokba csaptak.
Ward sikoltva a földre vetette magát. A felhangzó dallamtól a csődörök az utolsó pillanatban horkantva hátra hőköltek. Néhány drenk meglepetten kihullott a nyeregből, pedig a meglett korú bárd még hozzá sem fogott az énekléshez.
Soleil lába önkéntelenül rángatódzni kezdett, miközben rekedtes orgánumát istentelenül kieresztette. Beleélte magát a régi szép időkbe, amikor még igazán jóképű fickó volt, és a nők bálványa. Lélekben egy nem régen létezett színpadon találta magát, előtte a gyengébbik nem képviselői, akik minden egyes csípőmozdulatától sóhajtva elaléltak.
Siker, pénz, és csillogás hullott az ölébe, ám ugyanakkor drog, alkohol, és minden rossz is körülvette; sőt, a Halál szintén közeledett. Ha az a kortalan mágus nem pottyan be az életébe, aki végül erre a világra cibálta, a királlyá lett énekes igencsak pórul járt volna. Így viszont új életet kapott, amelyben tiszta lappal indulhatott, és a számítását is meglelte…
Ward zaklatottan ráncigálva a köpenyét visszatérítette a valóságba. A mester ráébredt, a drenkek már nincsenek a közelben, pártfogoltja viszont nagyon szeretné, ha sürgősen abbahagyná, amit csinál. A deres halántékú dalnok visszacsúsztatta a gitárját a hátán feszülő tokba, ám lelkében továbbcsordogáltak a régi sláger dallamai egy másik világból, és egy másik időből:

„Lets rock, everybody, lets rock.
Everybody in the whole cell block
Was dancin to the jailhouse rock.”

Hozzászólások

Eta-Etusom - augusztus 02 2010 10:33:35
http://www.youtube.com/watch?v=plaDFJpOfMs
Blues Brothers - Jailhouse Rock

Ezek a drenkek biztos Emok voltak vagy R&B rajongok...

Maggoth - augusztus 02 2010 12:57:36
Gyanítom én is