Napkorong

Nekem már eleve különös volt, hogy a harmadik munkatárs ment le az irattárba és annak is már lassan húsz perce. Az ügyvezető igazán paprikás lett, mikor ezt a tényt megtudta az asszisztensnőjétől (akivel már jó egy hete semmi kedve nem volt akármilyen "nem adminisztratív jellegű tevékenységet" végezni, ez a fruszráltság pedig látható volt a csinos titkárnő viselkedésén is), de mivel nem tehetett az egészről, ezért hordta épp őt le. Meg kell jegyeznem, lassan úgy veszekednek, mint ha tíz éve házasok lennének (megjegyzés #2: ez mindig legyen gyanús egy munkahelyen!). Ezt gondolta: szalad az iroda, jönnek az ügyfelek, ezek meg biztosan lent cseverésznek az iktatóban, amiért nem jár fizetés.

Antikát, második jobbkezét küldte utánuk, hogy járjon utána, miben mesterkednek azok odalent, de mikor már ő sem jelentkezett és mobilján sem lehetett elérni, igazán dühbe gurult. Azt hittem hozzám vág valamit, mikor becsörtetett piciny irodámba, ahol ügyfelem hitelkérelmét vizsgálgattam és titokban az interneten épp "Az androgün" című novellát olvasgattam (ezt egy tehetséges író írta, sajnos a nevére nem emlékszem). Szóval én azt hittem, a sunyiban netezés miatt akarja leharapni a fejemet, amikor felszólított, fejezzem be azonnal aktuális teendőimet, és nézzek a többiek után az alagsori helyiségbe, az ügyfelét pedig nem várathatja meg efféle apróságok miatt.

Megérzésem azt súgta, hogy nem lenne bölcs dolog lemerészkedni ez alkalommal, de nem vitázhattam, elvégre az állásomról volt szó. Kimentem, lerohantam a lépcsőkön, és lent, a hosszú folyosó végére érve megmarkoltam a kilincset és kinyitottam az ajtót. Erős légáramlat kavart befelé, amit igencsak különösnek tartottam, mivel ablak nem volt a teremben, így huzat nem keletkezhetett. Villanyt gyújtanom nem sikerült, akkor azt hittem, csupán az égő égett ki odabent. A szél egyenletes erővel fújt, egyáltalán nem értettem, de baljós volt, csakúgy mint az a koromsötét, ami uralkodott. Bajt neszeltem. Kiabáltam a többiekhez, akik elvileg bent tartózkodtak, de nem jött válasz, hangomat visszhang nélkül nyelte el a tökéletes feketeség. Éreztem, hogy nagy gáz lehet a terem közepén és azt is, hogy munkatársaim iszonyú bajban lehetnek odabent. Az volt az érzésem, ha csak egy lépéssel is továbbmennék, az a dolog (mert akkorra biztos voltam benne, hogy valami sűrű tömeg ólálkodik ott láthatatlanul) beszippantana, és többé el nem eresztene. Levettem a kapcsoló melletti szögre akasztott vészzseblámpát, bekapcsoltam. A rémisztően görbe, feketeségbe fulladó fénycsóvát megpillantva halálra rémültem, de összeszedtem magamat és minden erőmet összeszedve kihátráltam (ahhoz hasonlítanám az érzést, mint amikor a padlásra járkálva felpillantva felfedezed, hogy a fejed felett közvetlenül egy hatalmas, morajló lódarázsfészek csüng). Mindent értettem.

Felloholtam amilyen gyorsan csak tudtam, és pofátlan módon berontottam a főnökhöz. Az, és ügyfele szúrós szemekkel nézték, ahogy zihálva próbálok megszólalni.

- Uram,... nagy baj van... Odalent egy fekete lyuk képződött... és elnyelte a többieket...

- Milyen marhaságokat beszél maga itt? - ordított rám

Örökös probléma a feljebbvalóval való vitatkozás, ennek ugyebár két fontos alapszabálya van, történetesen:

1. A főnöknek mindig igaza van

2. Ha kivételesen nem így lenne, automatikusan az első pont lép érvénybe

A szituációt figyelembe véve én ezt kiegészítettem még egy passzussal:

3. Még akkor is, ha hülyesége miatt megdöglik

A helyzet mindhárom állítást tökéletesen igazolta. Makacsan ragaszkodott tévhiteihez, elképzelni sem tudta volna, hogy ilyen lehetetlen események megtörténhetnek a dolgos hétköznapokban, ráadásul épp őnála (végül is ki gondolná ezt?). Kivágódott irodájából, otthagyva a meglepett ügyfelet, majd az a bejárati ajtóból visszatekintett rám. Természetesen ordibált, a nyakán csak úgy dagadtak az erek.

- Lemegyek és felrángatom mindegyiket. Maga meg szedje a cuccát, a továbbiakban nem tartok igényt a munkájára!

A tudatlannak sejtelme sem volt, mi felé rohan. Én utánaszaladtam és könyörögve kérleltem (!!!), ha kedves az élete forduljon vissza. A válasz szokásosan lekezelő volt:

- Maga bekattant, zubbonyban lenne a helye! - és nem törődött tovább velem.

Lent feltépte az ajtót, majd látva, hogy a villany nem akar működni, ő is a zseblámpa után nyúlt. Belépett, és az meg bekapta… A kiszűrődő fénynek hála végignézhettem az egészet: teste úgy folyt a meggörbült tér közepe felé, mint a fürdőkád lefolyója felett képződött víztölcséren keresztül a hajszálak. Magam sem tudtam eldönteni, rémisztő, vagy érdekes-e a szemtanúja lenni ennek a különös látványnak. Az igazgató fényei egyre nehezebben engedelmeskedtek az egyre sűrűbbé váló gravitációnak, egyre lassabban távolodott a képződménytől, ennélfogva mozgását vészesen lassulónak láttam. Mivel az már csak a fénye volt, még öt perc után is ott álltam és megbabonázva azon gondolkodtam, vajon mi lehet vele? Spagettiszerűen széttépte és anyaga rápréselődött a többiekre? Ugyanolyan rémült, mint én? Ha egyáltalán bármi fogalmuk van a bentieknek róla, mi történt, de ez a térbéli képződmény, e kvantumporszívó garantálom még a lelküket is fogva tartja.

Elvarázsolt engem a fekete lyuk, mint ritka jelenség. Ezt nem értheti csak az, aki már volt egy ilyen közelében: álmosabbnak, nehezebbnek is érzi magát az ember. Az idő is lomhábban telik.

A titkárnő rémülten szólalt meg a hátam mögött...

- Hát igaz... - ránéztem. Arca falfehér volt.

- Igen, az ott egy fekete lyuk... - majd gyorsan hozzátettem - Nehogy lejöjjön az ügyfél, még csak az hiányzana, ha itt találna...

- Szerencsére elment... Te, én ilyet még soha nem láttam! - lábai is reszkettek. Az enyéim is.

- Én sem. Hát nem gyönyörű?

- Miért áll ott az igazgató úr?

- Az csak a fénye. Egy illúzió, fényét beszippantja a roppant gravitáció. Veszélyes cucc ez, egy lépést se közelebb!

- Hogy képződött ide?

- Nem tudom. Csak találgatni tudok.

- Ez valóban bivalyerős, érzem. Félek... A többiek nem tudnak kijönni onnan?

- Semmi esélyük. Nincs menekvés, egyedül akkor reménykedhetnek, ha nem estek pánikba...

- Uramisten... Te figyelj, ez tényleg nem játék, valamit kezdenünk kell vele. Az irodában senki sincsen, és ha sokáig hallgatunk az eltűnésükről, még azt hiszik, mi tettük el láb alól őket.

- Igazad van. Mi a terved?

- Nem hagyhatjuk ezt így itt. Jelentsük be, vagy talán kihívhatnánk a tűzoltókat.

- Ne viccelj! - röhögtem fel - Szerinted tudna bárki is kezdeni ezzel valamit? Szart sem ér ennek a nagynyomású slag, talán csak egy atombomba pusztíthatná el.

- Azokkal együtt, akik benne vannak. Cselekednünk kell, először nekünk kell megpróbálni a problémát megoldani. Nem hagyhatjuk őket ott bent. Mellesleg a rendőrség...

- Tökéletesen értelek. Azt hiszem, teszek egy próbát...

- Hogy érted?

- Az egyetlen mód, hogy megtudjuk mi történt az az, ha én is bemegyek és megkérdezem őket... Talán nem haltak meg és egy magasabb dimenzióban léteznek tovább, de az is lehet, hogy kidobta őket egy velünk párhuzamos térbe egy fehér lyuk.

- Esetleg belülről szemlélnek minket, de máshogy látnak.

- Megvan a megoldás! Ismered A kis gömböc című népmesét?

- Persze, az a végén szétdurran, mert túl sokat evett... Á, értem!

- Hát persze, ugye milyen kézenfekvő?! A nép bölcsessége mindig is mesébe csomagolta az univerzum nagy igazságait! Te, engem ez a fekete lyuk rettentő kíváncsivá tett. Nem félek, belevetem magam az ismeretlenbe, hogy részesüljek a magasabb tudásban. Belülről megtalálom a módját, hogy elpusztítsam. Belülről el lehet pusztítani és akkor elereszt mindent, amit foglyul ejtett. Nincs vesztenivalóm, a feleségem elhagyott, a főnököm kirúgott...

- Aki most saját hülyesége következményeit szenvedi el, és végre megszabadultunk tőle. Mellesleg a tervedben egy hibalehetőség bejátszhat: az idő nyilvánvalóan nem úgy telik ott, mint itt kint.

- Tudtam, hogy okosabb vagy, mint amilyennek mutatod magad... Nos igen, ezért kell minél több embert magaddal csalogatnod ide, és behajigálnod annyi tömeget, amivel majd telítődik és szét nem reped ez a falánk szörnyeteg...

- Zseni vagy... Igen, így lesz a jó! Megteszek mindent, ami tőlem telik... - közelebb lépett és kissé selymesebb de bátortalanabb hangon folytatta - Egyébként… tudom, régebben utáltuk egymást. Felejtsük el a múltat, rendben? Építsük új alapokra kapcsolatunkat...

Értettem a célzást.

- Ezt megbeszéljük, ha kijöttem.

- Vigyázz magadra, kérlek!

- Ne aggódj, felkészültem. Most pedig menj és tedd meg, amire kértelek!

Megfordultam, és vettem egy nagy levegőt. Arra gondoltam, ha törik, ha szakad, megtalálom a módját a szabadulásra (biztosan kell lennie!) és megosztom az emberiséggel az ott megszerzett tudást. Nekiindultam, bele a közepébe. Magával rántott. Előttem a kép begyorsult, látószögem perifériáján pedig megnyúlt, majd egy gigantikus villanás

---A sztori csak idáig ismeretes, ugyanis (jelenlegi tudásunk szerint legalábbis) sem az anyag, sem a fény és semmiféle információ nem hagyhatja el azt, ami egyszer egy fekete lyuk eseményhorizontján belülre került, mondjon bármit is Stephen Hawkins.---