Napkorong

1917. november 27.
A Keletiben ültem. Nem messze tőlem négy gyászruhás asszony ült, ügyet sem vetve a körülöttük sétálókra. Egy darabig kíváncsian méregették egymást, végül egyikük megkérdezte:
- A fiaikat siratják?
Némán bólogattak mindhárman. - Maga is? - kérdezte egy másik.
- Igen - felelte fájdalmasan a kérdező. - Megmentette az Isten, csak hogy most elvehesse tőlem. Mikor Miskolcon éjjel ért el minket az árvíz, annyira rémült voltam, hogy ottfelejtettem a bölcsőben... mikor vissza akartam menni érte, már késő volt... a víz kivitte a házból, én pedig végignéztem. Elájultam, és mikor magamhoz tértem, hallottam sírni őt, és láttam, amint a kis kezeivel édesen kapkod felém... az árvíz, ami erős, úszni tudó férfiakat gázolt halálra, az én ártatlan kisfiamat partra tette a szomszéd utcában... - Szünetet tartott. - Huszonhét év telt el azóta. A fiam erős férfi lett... Aztán a második lembergi csatában átlőtték a mellkasát. Három hét múlva a karjaim között halt meg. A kisfiával és a feleségével azóta is siratjuk.
- Tizennyolc éves volt, jóvágású - vette át a szót a második. - Kék szeme volt, vidám, ártatlan gyermek. A főgimnáziumban volt nyolcadikos. Már zászlósként került Szerbiába. Rendszeresen írt nekem, így: "Szabács, Valjevo, Jagodina látta harcolni fiadat, jó anyám. Sok veszedelem közt megtartott az Isten." Azután sokáig nem jött hír, de egyszer egy kis levélben annyit írt: "Koprijában csatornát ásunk." Ő, akit a széltől is óvtam. Mikor aztán a mieink elfoglalták Szerbiát, ujjongott a lelkem: talán hazajön az én fiam is!... Nem jött... Egy hazakerült bajtársa mondta, hogy rongyos bakancsban, szétszakadt zubbonyban volt, amikor találkozott vele abban a hideg időben. A cipő szorítja a lábamat, ha az ő sebzett, fázó lábaira gondolok. Nem tudok enni, mert tudom, hogy ő is éhezik. Éjjelente felriadok álmomból; éget a párna, éget a takaró, mert ő talán kemény földön alszik, hó a párnája és a hideg szél a takarója... Nem egyszer álmodtam, hogy az út szélén feküdt a hóban, zubbonya tárva-nyitva, nevető kék szeme örökre lezárva, s felette egy csapat varjú keringett károgva... borzalom... -takarta el az arcát. Közben egy másik asszony is leült a szomszédos padra. Némán nézte őket, szemében volt egy kis irigység, ahogy hallgatta a beszélgetőket.
- Borzalom? Borzalom? Nem! A felásott sírok közt keresni a kedves fiút, az a borzalom... a kislányával játszott éppen, mikor jött a behívója. Búcsúzóul azt mondta: "Ha nem jöhetnék haza, ne hagyjon idegen földben nyugodni, édes jó anyám. A hazai földben nyugodtabb lesz az álmom." Ravaruszkánál esett el az első rohamokban. Onnan jövök. Az a borzalom, az enyészet dúlta holtak közt keresni az egyetlen fiút... és sehol sem találni. Én vagyok a legboldogtalanabb, mert míg más anya a gyermeke sírjára borulhat, elhalmozhatja virággal, megöntözheti a könnyeivel, én a sírját sem találom. Folyton hallom, ahogy mondja: "A hazai földben nyugodtabb lesz az álmom..." és mégsem lehet nyugodtabb... a sírját sem találom.
- Szép, sudár, eleven fiú volt - mondta a negyedik, aki eddig a könnyeit törölgetve hallgatta a többieket. - Tizenhárom éves korában betegágyba kényszerült. A szívénél jött ki egy daganat. Híres sebész operálta, és megmondta, hogy legfeljebb két hónapig élhet... hogy menthetetlen. Mégsem halt meg. Három évig élt még, én pedig minden egyes nap végignéztem a kínjait, azt a rettenetes haláltusát. Tudják, milyen az, amikor az édesanya azt kéri az Istentől, hogy vegye magához azt, aki az életénél is fontosabb neki? Én imádkoztam ezért... abban a három évben összesen 1628 morfiuminjekciót kapott a kínjai enyhítésére. Naplót vezetett a szenvedéseiről. Három évig ki se mozdultam otthonról, minden gondolatom az én kisfiam volt... Egyszer azt mondta: "Édesanyám, vannak még lepkék, meg kismadarak? Istenem, de jó annak, aki még játszhat velük!" A másik fiam a háborúban van, de ha el kell esnie, csak azt a hosszú szenvedést ne érezze, amit az én kicsi fiam, és én is vele, de... óvja őrangyal... hisz ő is a fiam...
Egy darabig megint csend honolt, végül megszólalt az ötödik, a később érkezett asszony:
- Nekem soha nem volt gyermekem - mondta alig hallhatóan. A másik négy nő összenézett. Egyszerre hagyta el ajkukat a szánakozás szava.
- Szegény asszony... szegény asszony... milyen boldogtalan lehet...

Hozzászólások

Bobebaba - augusztus 03 2010 18:20:56
Megint megborzongattál!Ez is fantasztikusan jóra sikeredett. Nagy mestere vagy a befejezéseknek. Már alig várom következő művedet!!!
Szívből gratulálok!

Böbe

Torma Zsuzsanna - augusztus 04 2010 12:35:30
Kedves Jox!

Ez a prózád is nagyon szépen mutatja, érzékelteti, hogy egy nő akkor igazán boldog, ha gyermeke születik, még akkor is, ha azt neki, saját magának kell eltemetnie, pedig az számára a legnagyobb veszteség.
Ellenben, ha nem születik gyermeke ugyanolyan vesztese az életnek, csak maga sem tudja, mennyire.
A történet végén kiderül, hogy a gyermeket szülő asszonyok sajnálattal néznek arra, akinek gyermeke nem született: "Szegény asszony... szegény asszony...milyen boldogtalan lehet..."

Még csak alig ismerlek, de máris beloptad magadat a szívembe írásaiddal!

üdv.: Torma Zsuzsanna