Napkorong

_M

„…És lesz balzsamillat helyén büdösség, öv helyén kötél és felfodrozott haj helyén kopaszság, a szép köpenynek helyén zsákruha és szépség helyén homlokra sütött bélyeg.”

(André Szőts: Az északi szél)

Az ember úgy dönt, vesz egy kiadós fürdőt nehéz napja után. Ezt, ahogyan a forró fürdővízbe beleönti az illatos testápoló-szereket, majd jobb kezével finoman belenyomul a habos vízbe, ellenőrizve annak hőmérsékletét, már napközben kigondolja. Különben is, vannak olyan napok, mikor akkora a szürkeség, hogy mindenre porként tapad rá, és ilyenkor csak egy ilyen egyszerű örömre vágyunk, illetve azzal is beérjük.
Ám, mikor az ember hazaérve, lepakolva, levetkőzve a fürdőszobába lép, látja, hogy csöpög a csap, és zöld vízkövet hagyva a fehér csempén, még jobban lehorgasztja az embert. Mint gipsszé keményedett takony, úgy éktelenkedik a falon, és látja ám az ember, hogy ez még nem elég. A kád aljára néz, és valami mozog benne: egy kaszáspók. Szaggatott mozgással próbál a szakadékból felfelé mászni, de mindig visszaesik. Tűszerű lábaival minket fenyeget, mikor felfelé irányítja azt, és ilyenkor mindig arra gondolunk, hogy minek megy ilyen helyekre, ha egyszer nem tud kijönni onnan. Ha a pókot sikerül elkergetni, a csaptelep egyik fogantyúja elforog, és mehet a kádba a víz, és a habfürdő. Már nem akkora kedvvel indulunk a fürdésnek. Már nem számít. Essünk túl ezen is.
Hanem, ha ettől eltekintek, van még más is.
Reggel, álmosan az utcára lépve andalgok a buszmegálló felé. Ácsorgom, semmi nem jár a fejemben. Ez megnyugtat, de a nyugalomnak hamarosan vége, tudom, hiszen ahogy a buszra fellépek, neveletlen kölykök ezrei, és büdös vénasszonyok százai lesznek a járművön. Széket keresve leülök, hogy végigszenvedjem az utat, és rádöbbenjek újra, hogy ma megint nem sikerül szép dolgok felé terelnem a figyelmem. Mintha még az agyamba is be akarnának hatolni; undorító emberek hangyaként nyüzsögnek a buszon, és hiába megy az agyamra, hiába megy bárki agyára. Magamba zárkózva meghallom egy cigányasszony csecsemőszerű, torz nevetését: húskampóval szúrnak az agyba megint. Fordul egyet a gyomrom, majdnem hányok. Szerencsére jeleznem kell, hogy leszállhassak. Friss porhóra lépek a balommal, az égből billió, tollszerű hópehely hullik. A busz sárosan továbbáll, én pedig nem tudok elmozdulni még a helyemről. Tökéletes a csend. Legalábbis nekem az. Mindig próbáltam a hóesés titokzatos vonzerejére rájönni, és azt hiszem, ott sikerült is. Az ember megszokta, hogy ami mozog, a legtöbb esetben hangot is ad, pláne, ha gyorsan mozog az a valami. A hóesés…nem ad hangot. Mint egy érzékcsalódás; mindenhová hullanak a hópelyhek, az útra, a járdára, a házakra, fémre, hajra, táskára, cipőorra, de nem hallunk koppanást, súrlódást, döccenést egyszer sem, ha a hópelyhek leestek. Ez ne lenne szép? Kutatok emlékeimben, mi lehet még ehhez fogható, de Istenen kívül semmi nem jut eszembe.
Hirtelen, megmagyarázhatatlanul bevillan egy csúf kép egy zsíros, ételmaradékos tányérról, amit körüldongnak a legyek. Felmérgesedek, és otthagyva a hóesést, és vele minden szépet, ami történt ma reggel velem, és elindulok célom felé. De a lánc nem szakad meg. A szennyes tányér után újabb kép dereng fel, trópusi helyeken élő óriás, fehér hernyókról, akik egy fényes levélből lakmároznak. Barna csáprágóik csámcsogása, falása, szikraként pattan a fülembe, és összeugrik a gyomrom megint. De mintha valaki, vagy valami büntetni akarna, nem marad abba a borzalom, csak még jobban és jobban tetéződik. Öreg vénasszonyt látok most magam előtt, ahogy fogatlan szájába, befelé fordult ajkai közé mócsingos húsdarabokat tömköd…-majd’ meghalok – és akkor jön egy hentesbolt: nagy, robosztus, bajszos fickó áll a véres húshalmok mögött, és édes hangon kérdi a vevőt, hogy „MELYIK LEGYILKOLT ÁLLATOT PARANCSOLJA, HÜM?”. Szédülök, a táj hirtelen összeszalad előttem, egy másodpercre abbamaradnak a látomások, hogy..szívjak egy kis friss levegőt? Á, nem. Már meg is jelenik a kép, ahogyan apró széndarabkák, kilélegzett levegő, por és egy egész sereg baktérium áramlik a számon át a tüdőmbe. Csákányokkal, fúróval és éles késekkel szabdalni, és rombolni kezdenek bennem. Méreg, méreg, MÉREG, mindenütt.
Hajba ragadt rágógumi, bőrre nőtt szemölcs, koszcsík egy ebédlőasztalon, tóba dobált, elszáradt, algás kólás flakonok, egy kutya sz*ros ánusza, bűz a ruhásszekrényben, lisztben nyüzsgő zsizsikek, büdös pénz, mellrák, száraz, kisgyerek- tenyérnyi zsemlék a bolt polcain, pöcegödör, bomló holttestek a temetőkertben, szembetegség, tetvek, trágyaszag vidéken, megdagadt kullancs aranyos kis kutyuskád fültövében, altatótabletták ördögi mellékhatásokkal, romlott ételszag, szőrös penészszőnyeg a kenyéren, hazugság, falánkság, hűtlenség, zörgő hűtőszekrény, csokorba kötött fingszag a város felett.
Menjél csak piciáterhez. Menjél csak egy gyerekgyilkoshoz, egy rablóhoz, egy pedofilhoz, egy rest, egy szemét, egy kócos, igénytelen, zsíros hajú aktakukachoz. Majd ő megmondja neked, hogy: „Ugyan már, hiszen vannak szépségek az életben, ne keseredjen el!”
Elkeseredettségedben megpróbálsz értelmet kihámozni a Pici szavaiból, majd szádat elhúzva ezt feleled, mint egy vicc végén: „Igen, de az nem a maga érdeme.”