|
 Vendég: 17
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Figyelem! A most következő történet teljes egészében fikció. Mindennemű egyezése a valósággal csupán a véletlen műve.
Továbbá megemlíteném még, hogy egyes technikai adatok is lehetnek tévesek, fiktívek. Nem ismerem a Szabadság-szobor nyitvatartását, vagy a pekingi repülőgépek menetrendjét, és nem tudom azt sem, hogy létezik-e „Fehér Lótusz” sushi-bár a tokiói kikötőben, de legfőképpen: dr. Tom Carrigan és a kutatása nem léteznek.
„A káoszelmélet szerint egy olyan apróság, mint a pillangó szárnyának rezdülése, akár tájfunt is okozhat a világ túlsó felén.”
2010. július 18. 16 óra 12 perc
Japán, Tokió
Keiko Hatsui alig egy hete kapott állást a „Fehér Lótusz” fantázianevű, középkategóriás sushi-bár konyháján, de már gyűlölte. Nagy volt a hajtás, a hőség, de legfőképpen a mocsok. Az amúgy is túlzsúfolt tokiói kikötő egyik legzsúfoltabb negyedében épület étkezdének titulált bádogdoboz számára nem volt egyéb, mint börtön, piszkosfehér csempékkel a rácsok helyén. A konyha nemhogy légkondicionálóval, de még ablakkal sem rendelkezet – a levegő így hamar fülledtté és forróvá változott. A konyhafőnök, a jócskán elhízott Tomomichi mindenkivel undokul viselkedett – de főképp az újakkal. A legkisebb hibáért vulkánkitörést imitáló jelenetet rendezett, melyhez hosszas üvöltözés – és nyáleső párosult. Például amikor Keiko egy lehelettel tovább sózta a halat a kelleténél, vagy amikor az előírtnál eggyel kevesebbszer húzta végig a cipőtalpát a lábtörlőn. A borzalmas modorán túl Tomomichi gyilkos tempót diktált, nem volt egy perc megállás sem: se ebéd, se pihenő, se vécészünet.
Amikor Tomomichi 2010. július 18-án 15 óra 57 perckor sürgős hívást kapott a rendőrségtől (a fia valami drogbalhéba keveredett), és elviharzott, a konyha rabszolgái felismerték az adódott lehetőséget, és éltek vele. Szinte egymást taposva, lökdösődve csörtettek ki a szabad levegőre. Csak néhány munkamániás, depressziós robot maradt hátra, kiszolgálni azt a kevéske vendéget, aki ilyenkor betévedt.
Keiko 16 óra 10 perckor hagyta el a sushi-bárt. Hátát hanyagul egy lámpaoszlopnak vetette, előhalászott valami olcsó, gyűrött cigit a zsebéből, és rágyújtott.
Az órájára nézett. Úgy számolta, legalább két-három óra, mire a zsarnok konyhafőnök visszaér. Felsóhajtott.
Aztán 16 óra 12 perckor egy apró, ám gyönyörű, színpompás Atalanta-lepke szállt le a lánytól alig egy méterre, egy kukából kitüremkedő szeméthalomra, és hetykén megrebbentette a szárnyát. Keiko féloldalasan odapillantott – ám ez a féloldalas pillantása is elég volt ahhoz, hogy véletlenül megégesse a csuklóját az égő cigarettájával.
Felszisszent, és a még mindig izzó cigarettacsonkot leejtette, egyenesen egy csatornanyílásba.
2008. december 31. 23 óra 49 perc
Japán, Tokió
Hatalmas embertömeg gyülemlett fel a tokiói kikötőben. Lassan éjfélt üt az óra, ami egyben az Új Esztendő kezdetét is jelenti majd.
Az egyetemista Masashi, és barátnője, Megumi a „Fehér Lótusz” fantázianevű sushi-bár mögött csókolóztak, hosszasan.
Szomorú búcsú volt ez az este, ugyanis Masashinak még egy éve volt hátra jogi tanulmányaiból a diplomájához, Megumi viszont végzett, és már állást is kapott – Amerikában. A fiú megpróbálta a lehető legemlékezetesebbé tenni feltehetőleg utolsó közös Szilveszterüket. Ehhez meg is volt mindene a hátizsákjában: négy doboz sör, egy üveg pezsgő, egy kis LSD, némi óvszer, és hat rúd, nagy hatásfokú petárda.
Masashi keze a lány feneke felé indult, de az huncut mosollyal eltolta magától.
- Hova sietsz ennyire? – kérdezte.
Masashi az órájára nézett.
- Mindjárt éjfél. Alig tíz órán belül elindulsz.
Egy darabig kínos, zavart csendben nézték egymást.
Aztán, mintegy figyelemelterelésként, levette a hátizsákját, és előhalászta mind a hat petárdát.
Elvigyorodott.
- Ez... kezdte, de ekkor egy részeg férfi tántorodott neki hátulról, és elejtette a petárdákat.
Mind a hat rúd eltűnt a csatornanyílás rácsai között.
2010. július 18. 16 óra 9 perc
Japán, Tokió
Takuya Kato rendkívül ideges volt. Nagyon fontos üzleti tárgyalásra sietett, amin notebook-cége jövője állt – vagy bukott. A Pekingbe induló gépe úgy nagyjából húsz perc múlva fog felszállni. Esélytelennek látta, hogy elérje.
Üvöltött a taxisnak, hogy húzzon bele.
A taxis motyogott valamit a sebességkorlátozásról, de Takuya tovább üvöltött, míg végül a taxis beadta a derekát, és a gázpedálra lépett.
Bár ne tette volna.
2010. július 18. 15 óra 11 perc
Kína, Peking
Chow San Hon legalább annyira idegesnek tűnt, mint ügyfele, Takuya Kato. Ez a cégegyesítéses hercehurca felőrölte az idegrendszerét. Egyrészt, Takuyával régi barátok voltak, ezért szívén viselte a sorsát, és szeretett volna segíteni, de... másfelől neki is voltak felettesei, és ezek a felettesek nem álltak türelmes emberek hírében.
Újra meg újra átszámolta a fejében a hátralévő perceket, a nagy tárgyalásig, és azokat a perceket (hozzávéve az időeltolódást), amik Takuya gépének felszállásig voltak hátra.
Ekkor rezegni kezdett a mobilja a zsebében. Elővette.
SMS. Takuyától.
„Lehet, hogy nem érem el a gépet. Ötlet?” – írta.
- A rohadt életbe! – dühöngött Chow.
2010. július 18. 9 óra 37 perc
Libanon, Bejrút
A terv tökéletesnek tűnt. Sokhónapnyi tervezés-szervezés állt mögötte ugyan, de úgy festett, megérte. Kínai idő szerint 19 óra 20 perckor fog felszállni Pekingben az ő gépe. A hatalmas, utasokkal megtömött Boeing New Yorkba tart, két útmegszakítással: Delhiben és Bejrútban. Bejrút rugalmas megszakítás azonban: ha nincs jó előre lefoglalt le –vagy felszállás, akkor a gép csak Delhiben áll meg.
Ő azonban jó előre lefoglalta azt a jegyet. A gép le fog szállni Bejrútban is.
És akkor ő, a Vörös Karvaly néven elhíresült, három ország által körözött terrorista, kézipoggyászában egy asztmásoknak való inhalálóba épített robbanószerrel fel fog szállni arra a járatra.
2010. július 18. 21 óra 30 perc
USA, New York
Patrick Stones belefáradt az életébe. A Nagy Alma túl nagy falat volt neki.
Miért is nem maradt Utah-ban, ahol bár sikeressé nem vált volna, de békés, csendes, nyugodt életet élhetett volna?
Nem, neki el kellett jönnie ebbe a sohasem alvó rohadék nagyvárosba, ahol egy év leforgása alatt elcseszte az életét!
Az ígéretesen induló építészeti kisvállalkozása fél év alatt becsődölt – azután rövid úton dohánygyári munkás lett belőle, többnyire éjszakai műszakban.
A barátnője, Gladys Winchester, akit magával rángatott Utahból, nem sokáig bírta vele így, elhagyta. Aztán, nem sokkal azután, hogy elhagyta, szült egy gyereket – az ő gyerekét! – és természetesen követelte azt a francos gyerektartást, miközben valami nagymenő divattervezővel osztotta meg az ágyát.
Majd, alig egy hónapja, munkahelyi balesetben (a gyár hibájából, egy meghibásodott gép hibájából, de ez mellékes) eltörte a jobb kezét. Mivel túl hosszú időre vált munkaképtelenné, a gyár fizetett neki egy akkora végkielégítést, amiből még a havi rezsi negyedére sem futotta, aztán kirúgta, minden teketória nélkül.
És végül, két napja, mivel nem tudta fizetni a lakbért, kitették az utcára.
Ezalatt a két nap alatt megtanulta, hogy az élet szívás. Ehhez kétség sem férhetett.
Ebből pedig ő nem kért.
Összeszedett annyi aprót, ami elég volt ahhoz, hogy kihajózzon a Liberty Islandre. Merthogy stílusosan akarta befejezni.
2010. július 18. 16 óra 13 perc
Japán, Tokió
Keiko Hatsui valószínűleg sohasem tudta meg, hogy mindössze egyetlen percen múlott az élete.
Mivel cigarettáját elvesztette, unottan visszabandukolt a konyhába, fülébe dugta MP4-lejátszója fülhallgatóit, kikeresett valami ütős HammerFall számot, és felnyomta a hangerőt a maximumra (ezt Tomomichi jelenlétében nem merte volna megtenni – sőt, elő se merte volna venni a lejátszót).
Így aztán meg se halotta az amúgy fülrepesztő detonációt.
A hat rúd nagy hatásfokú petárda, ami egy két évvel ezelőtti Szilveszter óta hevert a csatornafedél alatt, az égő cigarettacsikktől felrobbant, pont akkor, amikor a HammerFall rázendített.
2010. július 18. 16 óra 12 perc
Japán, Tokió
- Azt mondtam, taposson bele! – mennydörögte magából kikelve Takuya Kato, és a taxis tövig nyomta a gázpedált.
A mobilja rezegve jelezte, hogy SMS érkezett.
„Ha nem érsz ide, végünk. Nem tudom tovább húzni az időt.” – ezt írta Chow.
- A kurva életbe! – ordította, és dühödten lecsapta a mobilját.
Digitális órájának számlapja ekkor váltott át 16 óra 13 percre, ekkor hajtott el a taxi a „Fehér Lótusz” mellett, és ekkor robbant fel a hat rúd petárda a csatornában.
- Mi a... – nyögte a taxis a narancsszín lángnyelveket bámulva.
BUMM!
A taxi nekihajtott egy tűzcsapnak.
A motorháztető csúnyán felgyűrődött, de a légzsák azonnal működésbe lépett, így sem a taxisnak, sem pedig Takuyának nem esett különösebb baja, leszámítva néhány horzsolást.
A kidőlt vízcsapból nagy nyomású vízsugár verődött a taxi oldalának.
Takuya kikászálódott a hátsó ülésről.
- A kurva, kurva, kurva életbe!!! – üvöltözte, és a betonjárdának csapta a mobilját, ami szilánkokká tört.
Pedig elérte volna – épphogy csak, de elérte volna a pekingi gépet.
2010. július 18. 17 óra 54 perc
Kína, Peking
- Kérem, Mr. Fergusson! És Mr. Hoffmann! – könyörgött jóformán térden állva feletteseinek Chow San Hon.
Mr. Fergusson és Mr. Hoffmann undorodva néztek erre az alantas, csúszómászó kis féregre.
- Majdnem egy órát vártunk az ügyfelünkre, Mr. San Hon – közölte hidegen Raymond Fergusson, a China National Bank egyik ügyvezető igazgatója.
- Vannak a várólistánkon mások is – folytatta Hal Hoffman, több mint húsz, amerikai elektronikai termékekkel foglalkozó cég tulajdonosa.
- Kérem, itt lesz... – Chow szinte zokogott.
- Eleget vártunk - felelték egyszerre fagyosan Mr. Fergusson és Mr. Hoffmann, majd távoztak, magára hagyva a térdeplő Chow San Hont, és a szerződést, ami megmentette volna Takuya Kato cégét.
2010. július 18. 23 óra 10 perc
Libanon, Bejrút
Vörös Karvaly egész egyszerűen nem hitt a fülének. A gép nem szállt le Bejrútban.
Oly sok hónap tervezgetés, és mindhiába!
A gyönyörű terve kútba dőlt!!!
Átkozott légitársaságok! És átkozott Amerika!
De mindhiába szitkozódott. Legszívesebben felrobbantotta volna a reptéri várót, és lemészárolt volna mindenkit a közvetlen környezetében.
Akkor azonban hiába lett volna minden.
A csapás nem marad el... csak késik!
Amerika, Liberty Island, és a Szabadság-szobor... megvárják!
Lesz még gép, amit eltéríthet!
Legalábbis Vörös Karvaly ezt gondolta, egészen másfél héttel későbbig, amikor egy utcai összecsapásban két géppisztolygolyó felrobbantotta a koponyáját... De ez már egy másik történet.
2010. július 18. 18 óra 41 perc
Kína, Peking
Hal Hoffmann minél előbb haza akart indulni New Yorkba. A legközelebbi gép egy egyfajta rugalmas járat volt, de neki az is tökéletesen megfelelt.
Csak, hát... sajnos minden jegy elkelt. Mint ahogy az udvarias reptéri információs hölgy azt elmondta, Bejrútban le kell szállni egyetlen utas miatt.
Hal Hoffmannt azonban kemény fából faragták, és ami még fontosabb: minden zsebéből százdollárosok, meg hitelkártyák lógtak ki – képletesen értve, persze.
Egy szó, mint száz, tíz perccel később már a gépen ült. Némi kenőpénz itt és ott, és a légitársaságnál belátták, hogy egyetlen ember miatt nem érdemes leszállniuk Bejrútban.
Így pedig felszabadult egy ülőhely, ami Hal Hoffmannak – mint minden más, ami úgy táncol, ahogy ő fütyül - tökéletesen megfelelt.
2010. július 18. 22 óra 00 perc
USA, New York
Patrick Stones bágyadtan álldogált a Szabadság-szobor fején, és bámulta sohasem alvó város fényeit. Gyűlölte ugyan, de magában elismerte, hogy gyönyörű.
Körülnézett.
Rajta kívül már csak egy ember tartózkodott a szobor fejében, az meg egydollárossal működő távcsővel bámészkodott.
Felsóhajtott.
Kimászott a biztonsági korláton kívülre.
Biztosra vette, hogy egy vagy kettő biztonsági kamera veszi az akcióját, de egyúttal abban is biztos volt, hogy az ügyeletes biztonsági őr mélyen alszik a képernyők tálcája fölött, amiken amúgy tisztán látszik, hogy egy őrült épp leugrani készül.
Az az őrült Patrick Stones volt.
Egyetlen negyeddollárosa maradt mindössze. Elővette a zsebéből.
Kopott kis ezüstszín érme, a Szabadság szimbólumával, és egy kis felirattal: „Istenben bízunk”.
Felnevetett. Lehajította az érmét a szobor fejéről, majd, úgy 3-4 perc tétovázás, végelszámolás után ő is ugrott.
2010. július 18. 22 óra 06 perc
USA, New York
Lily Grant aznap este a világ legboldogabb emberének érezte magát.
Tommal hat csodálatos éve voltak együtt, és Tom Carrigan végre megkérte a kezét.
Igaz, sejtette a dolgot... Romantikus vacsora egy sétahajón, pont az évfordulójukon? Romantikus, késő esti séta a Szabadság-szobor alatt? Kicsit gyanús volt neki a dolog.
Gondolkodás nélkül igent mondott.
Szerette Tomot, feltétel nélkül – igaz, voltak gondok néha, de gondok mindig akadnak. A nehéz időket együtt átvészelték, itt voltak, és Tom megkérte a kezét!
Lily Grant valóban a világ legboldogabb és legszerencsésebb emberének érezte magát.
Tom rámosolygott.
Lily visszamosolygott.
Aztán Tom megroggyant, és összeesett, egy vérző lyukkal a homlokán.
Néhány pillanattal később már halott volt.
Lily Grant hisztérikus rohamot kapott, és sikoltozva-sírva elrohant. Két nappal később öngyilkos lett (felvágta az ereit a fürdőkádban), de ez megint egy másik történet.
A boncolás során kiderült, hogy a halál oka egy negyeddolláros, ami összezúzta az agyat. Tom balszerencséje az volt, hogy egy nappal a pénzérme csapása előtt kisebb motorbalesetet szenvedett. Megrepedt a koponyája, de kötéssel a fején – saját felelősségére – kijöhetett a kórházból.
Tom Carrigan kijött, megkérte Lily kezét a Szabadság-szobor alatt, és egy – a zuhanás közben felgyorsult – negyeddolláros pont az élével, pont a repedés leggyengébb pontjára zuhant.
A történet itt véget is érne – szomorú véget. Véletlenek apró sorozata, láncreakciószerű események, és a dominósor végigdől. Ha csak egy dominót is kiveszünk a helyéről, a lánc megszakad, és az utolsó dominó állva marad.
Ha a részeg szilveszterező nem tántorodik neki Masashi hátizsákjának kivervén a kezéből a csatornába a petárdákat; ha Tomomochinak nem kell elrohanni a fia drogügyletei miatt a rendőrségre; ha Keiko figyelmét nem tereli el egy Atalanta-lepke és nem ejti le az égő cigarettacsikket; ha Takuya taxisa nem hajt neki egy tűzcsapnak; ha Takuya eléri a pekingi gépet és a tárgyalást; ha Hal Hoffmann nem tudja megvesztegetni a pekingi repteret... Akkor Vörös Karvaly Bejrútban felszáll a Boeingra, eltéríti, és nekivezetteti a Szabadság-szobornak, lerombolván azt, aminek fejéről így Patrick Stones nem tudta volna ledobni a negyeddollárost, megölvén Tom Carrigant... Persze, az is elég lett volna, ha Tom nem hagyja el saját felelősségére a kórházat, vagy esetleg nem a Szabadság-szobor alatt akarja megkérni Lily Grant kezét.
Akkor pedig Tom Carrigan nem halt volna meg, az a dr. Tom Carrigan, aki a rák gyógymódját kutatta, és alig négy éven belül meg is találta volna.
És mindez egyetlen pillangó miatt.
2008. december 31. 24 óra 00 perc
Japán, Tokió
- Boldog Új Évet!! – ujjongott utoljára összeölelkezve a tokiói kikötőben Masashi és Megumi, miközben a sziporkázó tűzijátékot nézték.
A fel-felrobbanó rakéták fényében tisztán kivehető volt Masashi hátizsákja, és rajta a stilizált pillangó grafikája.
És mintha megrebbentette volna a szárnyát.
|
|
|
- augusztus 21 2010 11:57:50
Ez nagyon-nagyon jó!!! Végig megmarad a feszültség,még akkor is,amikor halvány mosolyt csalsz elő. Fergetegesen sikerült novella-petárda!!! Fogadd legőszintébb elismerésemet!
Gratula: Böbe |
- augusztus 21 2010 12:21:49
Köszi szépen!^^ |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
