|
 Vendég: 29
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Amikor valaki a valóságban él és elfelejt néha álmodni is...
Akinek már nincs veszteni valója, az az utolsó birtokában álló dolgot dobja be tétnek a játékba... annak ellenére, hogy csak kölcsön kapta, annak ellenére, hogy régen, nagyon régen a lelkére kötötték: vigyázzon rá... ő mégis, mint félkegyelmű teszi kockára az életét… egy oroszruletten... egy ostoba játékon, mely minden esetben tragédiával végződik… egy játékon, mely életet vagy halált követel… az ilyen és ehhez hasonló bolond megérdemli sorsát...
Ő egy ilyen őrült volt… sosem tudott keveset élni… sosem tudott keveset érezni… minden könnycseppel, minden bánattal kétszer halt meg… egyszer azért, aki vagy ami miatt sírt, egyszer pedig saját maga miatt… ahogy a szakítások megölték, a találkozások, minden boldog pillanat főnixként ébresztette újra saját hamvaiból… sosem tudott keveset élni… minden szenvedés meggyilkolta és minden öröm újraszülte őt a világnak… és most ismét mérgezte magát… a percek, órák, napok és hetek múlásával… és gondolatai olyan tettekre sarkallták, amelyeket még álmaiban sem hitt volna, hogy képes megtenni… neki, ennek a férfinek, akinek a karjaiban feküdt, olyasmit adott, amit másnak szánt… valaki olyannak, aki megérdemelte… valakinek, akiben feltétel nélkül megbízott… de semmi esetre sem neki… újabb botlás, még egy rossz döntés, egy plusz teher a már ígyis pattanásig feszült izmaira, testére…
“Nem tartalak vissza, ha menni akarsz… elegem van az elérhetetlen álmokból, az ígéretekből… csak akkor keress újra, ha magadban mindent a helyére tettél” hallotta újra és újra visszacsengeni saját szavait… mintha minden csak erről szólt volna… a semmiről… az űrről, a fájdalomról… miközben két vak bámult egymásra és nem látták a szemük előtt a csodát… azt, hogy ez a semmi jelentette mindkettőjüknek a mindent… vele sem volt soha tökéletes… a távolság, a kor… a férfi családja… de szerették egymást… nagyon… talán túlságosan is… vagy ez is csak egy illúzió volt, mint az örök boldogság? Hiszen most ő is más karjaiban feküdt... ennek ellenére végig csak rá gondolt… az ő érintését érezte bőrén, az ő forró leheletét, ahogy végigcsiklandozta testét és az ő sóhajait hallotta visszatérni valahonnan a múltból… most mégis más karjaiban feküdt…
Csapzottan kelt fel a heverőről... ahogy végignézett magán, meztelen volt... hát megtette... ennyi volt, ez volt az a nagy szám... közepesen hosszú, barna haja teljesen összekuszálódott, ahogy a férfi újra és újra belefúrta erős kezeit és rángatta át a valóságba pár perccel azelőtt... kék szemei furcsa fénnyel csillogtak... nem boldogság volt ez... távolról sem... az elégtétel, bosszú és bűntudat együttese színezte szürkévé a tekintetét... undorral fordult vissza és nézett végig partnerén... alig tudta elhinni... ő is egyike lett azoknak, akik megfordultak az orvos ágyában... egyike lett a szeretőinek, akikben örömét lelte… majd mintha mi se történt volna sliccét felhúzva, fütyörészve ballagott tovább a holnapokat jelentő, új k*rvák útján...
Kapkodva szedte össze a holmiját az iroda padlójáról... miközben kínosan ügyelt, hogy egyetlen pillantást se vessen az őt bámuló férfire... magára cibálta ruháit... a fehérneműit táskájába vágta, már nem bíbelődött velük... csak el onnan... nem számított semmi, csak az, hogy minél hamarabb eltűnjön újabb vétke helyszínéről... undor fogta el... gyűlölte az orvost, aki háromszor annyi idős volt, mint ő és gyűlölte saját magát, hogy mindezt hagyta megtörténni...
Az ajtóhoz lépett és nyitni akarta de az orvos visszahúzta... újra csókolni akarta... újra karjaiba kívánta azt a gyönyörű, fiatal nőt... de mikor látta, hogy a lány nem volt újra kapható, ravaszul megkérdezte:
• A kontrollal mi lesz? Ha már fizettél... nem akarod, hogy megnézzem minden rendben van-e a másik veséddel is? Végülis jobb ha biztosra megyünk – kaján vigyor futott végig arcán.
• Nem... köszönöm nem... már úgysem számít...
• Akkor legalább a konzultációért vedd vissza a pénzt... vedd úgy, hogy ma természetben fizettél – mondta komolyan, bár szemeiben a káröröm csillogott… tudta a lányról, hogy minden garasra szüksége volt… de a büszkeségével még nem volt tisztában.
• Tartsa meg... a szexet meg vegye hálapénznek – vágta be maga mögött az ajtót.
Keserű könnyekkel szemeiben pillantott az égre... bűnöst keresett, akire mindent átháríthatott... halkan zokogott, ahogy suttogva vádolta az egyetlen csillagot a millióból, mely az égről egyszer régen, egyedül csak reá nézett... egy fekete csillagot, melyet tulajdonosa miatta meszelt valaha fehérre...
• Csak a te hibád... egyedül a tiéd!
Nagyon jól tudta, hogy szerelme bűne az egész történetben csupán annyi, hogy nem volt mellette... csupán? Hisz ennél nem kellett nagyobb vétek! Méghogy nem lehetett közelebb, mert nem volt joga! Mert magához láncolta a föld törvénye! Kifogások! Üres, értelmetlen kifogások!
Ő pedig könnyeit törölgetve bandukolt a járdán, alig látott valamit a bűntudat keserű méze mögül… agyában egyre erősebben hallotta, ahogy a múltból feltörtek a férfi szavai: “mert neked élned kell és mellettem nincs jövőd… szerelem kell, hús-vér szerelem és ezt én nem adhatom meg… tudnod kell, hogy mennyire sajnálom, hogy nem lehetek én az és úgy… neked még sok választásod van és le vagy maradva… az én életemnek már régen vége… kapálódzom a boldogságért… hogy valaki magától érjen hozzám, azért mert szeret” elméjébe vájtak ezek a szavak, értelmet mégsem sokat talált bennük… nem akarta elfogadni… hiszen csak tenni kellett volna a szépért… nem csak neki, a férfinek is… érezte, mélyről érezte, hogy nagyon szép lehetett volna nekik… számonkérések, elutasítások nélkül… mert mindketten erre törekedtek… de az a rengeteg ha… az mérgezte meg őket… lassan, csendesen fúrták be kettőjük közé magukat… és kínozták őket úgy, olyan intenzitással, mint azelőtt még soha egyikőjüket sem… és csak azért, hogy a sors most is kiélvezhesse perverzióit, két sokat látott és újra megtört szíven… miért kellett elvennie az utolsó kapaszkodójukat is? Talán a férfinek is ez a fiatal nő jelentette az utolsó esélyt a boldogságra… egy más életre… és a lány sem látta még a folytatást nélküle… benne olyasmit lelt, amit eddig még soha… amit addigi élete során keresett és pont egy nős férfiben talált meg… egy családos férfiben, aki pár hónap után sokkal többet jelentett neki, mint azt valaha képzelte, hitte volna… és most nem akarta elfogadni, hogy talán rosszul érezte, talán becsapták érzékei, amikor elhitte, hogy ugyanúgy szerették, ahogy ő szeretett…
Kezeit tördelte… ismét azon rágódott, hogy az élet miért volt ilyen igazságtalan vele, velük… miért kellett annyi rossz után, őt is elveszítenie, őt is elszakítania tőle… magára maradt…úgy érezte, hogy ő is elengedte… ugyanúgy elengedte maga mellől, mint addig olyan sokan mások… csendben, egyszerűen elintézte, hogy elküldje… így még okolni sem okolhatta, hiszen nem a férfi mondta ki… de miért éppen egy ennyire nehéz időszakban hagyta el? Tényleg kibírná, hogy soha többé ne keresse? Ha igen, akkor minden hazugság volt… nem is szerette úgy, ahogyan azt végig állította… talán csak egy játék volt neki… egy kiürült, eldobnivaló csokoládé papír…
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejében… addig sem túl sok fontos dolog volt az életében de a férfi nélkül megint eggyel kevesebb lett… úgy érezte elment és semmit sem hagyott hátra magából neki… pedig megígérte anno, hogy sosem hagyja el és mindig vigyázni fog rá… most pedig… napról napra távolította el, mert a férfi elmondásai alapján túl sok lett… szerelem… egy olyan szerelem, amiért halni is képes lett volna… ezekre az emlékekre majdnem elnevette magát… de nem a boldogság miatt… a gúny rejtőzködött mosolyában és az irónia… végleg elvesztette a hitet…
Érezte, ahogy lelke egyre jobban megtört gondolatai súlya alatt és egyre inkább folytak a könnyei… már nem akart érteni semmit… pedig tiszta volt a kép… milliószor szerelmet vallott neki, utána mégis azt mondta, hogy sosem várt tőle semmit… elméjében sohasem voltak még ennyire rendezettek a dolgok… nehéz a felismerés de a beletörődés még nehezebb…
Léptei egyre nehezültek… meg kellett álljon egy pillanatra… egy vidám hangulatú, kicsiny kocsma előtt várta a percek múlását, amikor a bentről kiszűrődő zene megcsapta érzékeit… hányszor hallgatták kettesben ezt a dalt… hányszor… és most döbbent rá… ismét csalódott… megöltek mindent, ami összetartotta őket… a legszebb órákat is pillanatok alatt hamvasztották el… de mélyebben belegondolva, már abban sem volt biztos, hogy kölcsönös volt az érzés… immár tényleg nem volt értelme semminek… túl érzett… és ismét el lett dobva… védtelen szívvel, megnyílt lélekkel lett eldobva az első szemetesbe, ami a férfi útjába került… visszafordíthatatlanul megbomlott benne valami… újra fájt az élete… saját magának fájt…
Még egyszer felnézett az égre… a napsütésben egy csillagot keresett… és szíve egy pillanatra összeszorult, amikor meglátta a virító fekete pontot, ahogy belecsókolta életét a napba és örökre kihunyt… elveszítve utolsó kapaszkodóját is, az utolsó dolgot, ami ehhez a kétszínű, álnok világhoz kötötte, ahhoz a világhoz, amelynek rövid ideig ő is részese volt, lehunyt szemmel kilépett az úttestre… és már nem létezett jó és rossz, megszűntek a korlátok, ahogy húsába vágott a halál bárdja és minden csepp elhullajtott vérével, elveszített egy darabot lelkéből is…
Miklós Imola |
|
|
- augusztus 24 2010 18:30:58
Verseddel ellentétben,ez nagyon is női volt. És örök téma!
Nagyon tetszett!
Gratula! |
- augusztus 25 2010 19:08:50
és nekem írod, hogy tudok novellát írni?...ezek után úgy érzem, hogy nem tudok....ez egy remekmű.... |
- augusztus 25 2010 19:14:25
kérlek nézd meg ezt /levélben akartam elküldeni..de nem működik a funkció  / http://napkorong.hu/readarticle.php?article_id=1784 |
- szeptember 16 2010 10:53:43
Köszönöm nektek! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
