|
 Vendég: 30
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Legyetek képesek az õrületig szeretni, hiszen csak így van értelme élni!
Z
Ismét egyedül virrasztok. A lényegtelen álmok földjérõl a szürke valóságba cseppenõ elmém újra fel kell ismerje a megváltoztathatatlant. Immár értelmetlenné vált gyötrõdésem. Céltalanul bolyongok a kesze-kusza gondolataim között, miközben egyre mélyebbre temetnek a miértek, a válaszok nélküli kérdések. Kívülrõl nem látszik de az õrültség határát súrolom. Táncolok a végletek ingatag fonalán még meg nem értett, fel nem fedezett képességeimet feszegetve. Nem írok naplót. Félek, hogy felfedezik titkaimat. Különben sem lehetne pontosabban leírni, mint ahogy tudatom ócska lexikonjába vésem bele õket. A legpontosabb, legbiztonságosabb hely. Hit nélküli, remény nélküli temetõ az elveszett, megcsalt álmok számára. Már nem akarom hozzám csábítani a jövõt, már nem akarok emlékezni a tegnapra, már nem akarom a mát sem. Naphosszat lebegnék a nemlét felett, hogy végre érezzek valamit. Ez az ûr, ami bennem dagad, lassan eléri a végleges méreteit magába nyelve engem is… mert engedem neki.
Semmi sem tart vissza. Csak egy lépés. Egyetlen méter és kész. Valóban kész. Közel a párkány. Nagyon közel. Látom elõttem a semmit, az ûrt. Hívogat. Engem csalogat és én megyek. Mennem kell, hiszen úgysem számít. Nem tudnák. Nem vennék észre. Csak egy fekete pont vagyok, amit legszívesebben kitörölnének az emberek. De nem kell. Nincs szükség az erõfeszítésükre. Megteszem magam. Szíves örömest ugrom. Csak egyetlen lépés és vége. Szívem a torkomban dobog. Összerezdülnek az izmaim. Remegek. Lábaim maguktól lépnek míg… míg elfogy alattam a talaj. Megtettem. Kitöröltem egy fekete pontot, egy szennyezõdést a világ valaha fehér ruhájából.
Végsõ utazásomat töltöm éppen. Az utolsó kirándulást a sors útján. Még tiszták a gondolataim. Lepereg elõttem az életem. Egy nyomorult senkiháziként töltöttem napjaimat. Haszontalannak éreztem végig magamat, mert elhitették velem. Értéktelen senki voltam, akit lomként hagytak elkallódni a legmocskosabb bolhapiacon. Sárba tiportak, megaláztak, megrúgdostak és én csendben zokogtam. Késõn, túl késõn kapott utánam egy kéz. Neki egyszer csoda voltam és õ is az volt nekem. De túl sok idõ telt el, túl sokáig voltam félrelökve. Már nem tudtam hinni neki, már képtelen voltam bízni benne. Végül õ is becsapott… vagy én egyedül csaptam be magamat? Most pedig kirekesztettként bámulom zuhanásom mivoltát és villámként fut végig testemen az igazság. Neki sem számítottam, mert képes volt eldobni engem… neki sem voltam csoda, pedig nekem õ jelentette a világot… mégis elengedett!
Végre érzek valamit. Igen, ebben biztos vagyok. Érzek valami belsõ szorongást, bánatot, félelmet, hogy elveszítettem õt. Bolondként éltem és bolondként haltam. Hiszen én magam dobtam el a boldogság ígéretét, csak mert képtelen voltam tovább várni. Nem rá… másra. Lezárt szemhéjam alatt egy sós könnycsepp éledezik, majd lassan, reszketve préseli ki magát a sötétbe, zárt pilláim rácsai között. Arcomon vág magának utat és fülemben landol. Hideg érintésére felriadok.
Hiperérzékenységem tudatja velem, hogy ébren vagyok. Tehát csak álmodtam. Minden csak álom volt. Felülök az ágyon és jobbra fordítom a fejem. Tükörképemmel szembesülök. Ugyanaz vagyok. Egy elmosódott arc, egy nyûg, egy kolonc. Minden éjjel végigélem. Közben felöltözöm és indulni készülök. Egy újabb monoton nap, egy újabb lényegtelen reggel olcsó kis életemben. Érzem hamarosan már nem lesz értéke számomra semminek. De egyelõre még várom a felém nyúló kezet… csak el ne késsen.
Mindezek ellenére, ma szép akarok lenni, kívánatos, mert a mai este nagyon különleges. Izgatott vagyok és félek is kicsit. Habár még csak délután van de már megfürdöttem. Hajam még félig vizes, sosem szárítom teljesen meg… nyáron egyáltalán, télen félig. Már vágatnom kellene belõle, mert zavarja a szemeimet. Éppen ezért hátratûzöm… mert ma… ma valami megismételhetetlen vár rám. Egyelõre azonban, mint félkegyelmû bámulok a képernyõmre. Csak õ ül itt, velem szemben az asztalon és hosszan néz vissza rám. Õ egyedül tudja… egy élettelen gép és csak õ tudja!
Ezekben a percekben valami fontosat, valami nagyszerût, valami jelentõségteljeset akarok írni… valami nagyot próbálok kierõszakolni magamból, ami méltó a pillanat magasztosságához de az ujjaim maguktól mozognak a fekete billentyûzeten. Úgy érzem, hogy nem a megfelelõ szavakkal fejezem ki ennek a vallomásnak a lényegét. Mintha torkomban valami elzárná elõlük a kifele vezetõ utat.
Hangom nélkül fogyatékosnak érzem magam… némának, süketnek és vaknak. Egy senkinek… egy fekete pontnak… amit nagyon egyszerûen fogok kitörölni a sors füzetébõl. Csak kitépem azt a lapot, amely bölcsõm, majd fekhelyem volt… most azonban éppen ideje koporsómmá lépnie elõ.
Már nem érzékelek senkit és engem sem érzékel senki. Jól tudom, hogy mi ennek az oka… az alvilágban nincsenek érzések, az alvilágban nincs barátság, az alvilágban nincsen szerelem… boldog, boldogabb… ez mára lehetetlen, mert az alvilágban nincsen mosoly. Én mégis lejárok az alvilágba. Hiszen oly régen oda álmodott már a világ és most feladom... hagytam magamat legyõzni. Mint kimerült gladiátor az arénában, térdre zuhanva, tekintetemet és karomat az égnek emelve kérem a kegyelemdöfést.
Már túl késõ… saját napjaimat fertõzöm megvetéssel. Kifele már nem, csakis befele könnyezem… és bennem gennyé válik a szemeimbõl születõ tiszta harmat… már csak magamat gyilkolom… soha többé nem bántok másokat. Lassú de biztos méreg vagyok, mint a cián pusztítom el belõlem a jót, mert már nincs szükségem rá… soha többé nincs. A pokolban nem kell tüdõ és nem kell szív. Már nincs szükség érezni… nincs szükségem arra, hogy levegõnek nézzem a kezet, mely egykor felemelt… nincs! Ugyanis rá kellett jönnöm, hogy levegõ nélkül a földön létezni nem lehet… ezért inkább a pokol… százszor, milliószor, egyedül, magányban, akkoris a pokol!
Mivel az alvilágban szeretni nem lehet, hát gyûlölni próbálok… gyûlölni mindent, ami sosem volt az enyém és a várt, de sosem hallott szavakat... azonban mára a nyelvemre száradtak a szemrehányások is. A vádaskodás is értelmét vesztette, mert képtelen vagyok bármit is érezni… szociopata lennék? Nem hiszem… hiszen egyszer, régen, képes voltam… képes voltam mindenre… csak addig míg lehetett, míg kérte, míg szeretett, én is hangtalanul tettem …
Még mindig egyedül ülök a hatalmas francia ágyam szélén és gépelek. Lassan elfogynak a sorok és tudom, hogy hamarosan érkezni fog. Igen, már hallom léptei zaját, ahogy tenyerébe simul a hálószobám ajtajának kilincse és kattanva nyílik a zár. Az elõbbi mondatok csak fájdalmamat mondták el de a szavak közé rekedt, ki nem mondott gondolat még mindig túl erõsen szorít. Gyónni fogok… most, itt mindenki elõtt… az utolsó sorokban elmondom az összes vétkemet. Gyûlöljetek miattuk, tagadjatok meg… nem érdekel! Hiszen úgyis kirekesztett voltam egész életemben és halálomban sem leszek más.
Szavaimon kívül semmim sincs, amit rátok hagyhatnék… nézzetek rám figyelmesen… nem kell kimondjam a bûneimet, hiszen homlokomra van írva az eddigi legnagyobb vétkem! Mint szakadt nadrágot viselem azt a régi érzést, ami még mindig köt egy elfelejtett archoz, százszor szétfeslett és százszor foltozott blúzként díszeleg rajtam halkulni vágyó szívem és félpár cipõm, mint eltépett emlékünk megmaradt fele teszi egésszé képemet… de ma akkoris gyönyörû vagyok! Kárhozatom tesz azzá és higyjétek el, nem bánom… miatta fütyörészve indulok a pokolba! Megfosztottak mindentõl de ezt az érzést senki sem tudja elvenni tõlem!
Mielõtt örök hûséget fogadnék egy tûzbe fagyott érzésnek, kérlek teljesítsétek az utolsó kívánságomat. Hamvasszatok el, égessetek porrá… hamvaimat valahol messze temessétek el, vagy szórjátok szét… akár hegyre, a gleccserek szívébe, akár völgybe, ahol elmossa maradékaimat az áradás… hagyjatok olyan helyen, ahol senki sem zavarja majd álmomat… ha máshol nem lehettem, legalább a másvilágon lehessek boldog… csak egy fejfát nyomjatok a földbe, hogy jelezze a világnak, volt valaki... egy bolond a múltban, aki itt lelte meg nyugalmát... de ne véssetek nevet rá! Ne tudják majd a véletlenül arra járók, hogy ki volt az a bolond, aki egész életében remélt… ne tudják meg, hogy ki volt az, akit életének legfontosabbjai elfelejtették… csak annyit írjatok az árva, földbeszúrt keresztre, mi sosem díszít majd sírhelyet, annyit véssetek rá: “az õrületig képes voltam szeretni…”
Most pedig befejezem az írást. Nem magyarázkodom, nem mentegetõzöm. Itt, a földön feleslegessé váltak szavaim. Már hiába bizonygatnék bármit, hiába a görcsös akarás, hiába az egyoldali érzés. Hiába minden. Minden, ami egykor fontos volt, minden, ami egykor a világot jelentette. Szépen, csendben fogom meg a sötétség hideg kezét és hagyom magamat vezetni. Számomra mostanra az élni és meghalni fogalma ugyanazt jelenti… hiszen már születésemkor az örök álomra készültem de azt az egyet megtanultam, hogy az utam, amelyen a célomhoz értem, különlegessé tett!
Miklós Imola |
|
|
- szeptember 04 2010 14:39:23
Megrázó, megható, elgondolkodtató monológ ez a vallomás. Kell, hogy ezeken a sorokon áthatoljon valahol a fény, és ne érjen véget egy élet.
Az elején egy mondat motoszkált a fejemben, amikor a szociológia tanárunk megkérdezte, hogy szerintünk, ki a bátor. Az, aki öngyilkos lesz, vagy pedig az, aki életben marad és vállalja az életet minden szépségével, bánatával, örömével, gondjával, szenvedésével, hitével, boldogságával, stb. együtt.
Kedves Imola, remélem, hogy írásod csupán költői fantázia, és nem te látod ennyire sötéten a dolgokat.
Az írás egy remekmű, visszaadta a mesélő minden érzését, gondolatait, a hol lent, hol fent érzetét, a feladást, a magányt, a kínt, a fájdalmat, stb.
Kemény, de sajnos vannak, akik így élik meg az utolsó felvonást...
Szeretettel. Léna |
- szeptember 04 2010 15:27:30
Nagyszerű írás! De remélem,Te már tovább léptél ennél! |
- szeptember 16 2010 10:52:08
Kedves Léna meghalni könnyû, élni nehéz... viszont mindkettõhöz bátorság kell! Köszönlek!
Kedves Böbe köszönlek! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
