|
 Vendég: 96
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Ha valakinek sérteném a vallási meggyőződését ezzel az írással, akkor előre is elnézést kérek!
Estefelé az utcai lámpák fényében fürdőzve sétálgattam egymagam a városközpont felé. Gondoltam beülök valahová, és megiszogatok csendesen egy forró, citromos teát, miközben elmerengek eddigi nyomorúságos életemen, illetve további bizonytalan jövőmön.
Mielőtt azonban beléphettem volna a csípős hidegről a csábító meleg kávézóba a hívogató asztalok, és társalgó emberek közé, valami a bal vállamra nehezedett.
- Helló, kedvesem… - szólított meg aztán egy ismeretlen hang, mire hátrafordultam.
Egy idősebb férfi állt előttem, hosszú, ősz haja szelíden a vállára telepedett. Fekete, bokáig érő kabátot viselt, a cipőjéből alig láttam valamit.
- Segíthetek valamiben? – Kérdeztem kedvesen, mire az idős férfi szája szomorkás mosolyra húzódott.
- Azt hittem, megismersz majd. De sebaj.
- Sajnálom, de nem ismerem magát – mondtam még mindig kedvesen, aztán egy pillanatra az üvegajtón túlra siklott a szemem, a jó meleg kávéház belsejébe. Az idős férfi közelebb lépett hozzám annyira, hogy már szinte zavarba jöttem tőle, és belenézett vastag, ősz szemöldöke alól a szemeimbe.
Hirtelen úgy éreztem, mintha áramütés ért volna, de másodperc töredékéig tartott csupán az egész.
Akárhány éves is volt ez a férfi, közelről a tengerkék szemei olyan fiatalnak tűntek, mint egy tizenévesé.
„A szem a lélek tükre” – suhant át az agyamon.
- Biztos vagy benne, hogy nem emlékszel rám? – Kérdezte reszelős, szinte remegő hangon. Próbáltam megerőltetni fiatal korom ellenére erősen megkopott agyam, miközben alaposan szemügyre vettem a férfi arcvonásait.
Kissé keskeny arc, kiugró arccsontok, néhány ránc, kicsi, hegyes orr, szögletes áll, hosszú, ősz haj, és a szemei… Szóval, hihetetlenül szépek voltak. Szinte világítottak tiszta, kék ragyogásukkal. Úgy gondoltam, olyan harminc éve biztosan jó képű férfi lehetett.
- Sajnálom – sóhajtottam. – Nem tudom, ki maga. Talán ha elárulná a nevét…
- A nevem? A nevem… - most ő sóhajtott fel, és nagyon szomorúnak tűnt. – Nem érdekes… - suttogta maga elé, aztán ismét rám tekintett. – Bocsásson meg, hogy zavartam. – Megfordult, és egyszerűen faképnél hagyott. Szinte ledöbbentem rajta. Sokáig néztem utána csodálkozva, egészen, amíg be nem fordult a következő sarkon, és el nem tűnt a szemem elől.
Még a forró, citromos teáról, és a meleg, hangulatos kávéházról is megfeledkeztem.
Fogalmam se volt róla, mi ütött belém, csak azt tudtam, hogy nem szabad hagynom elmenni.
Utánaeredtem, de ahogy befordultam a sarkon amerre ment, elveszítettem.
Nem szerettem ugyan éjszaka mászkálni a városban, de a lábam vitt, amerre ő akarta. Egészen addig keresgéltem és járkáltam egyik szűk utcából a másikba, míg végül ráleltem.
- Várjon! – Kiáltottam utána, mire az ősz hajú, magas férfi megállt. – Mégis… kit keres? - Kérdeztem odaérve. - Talán tudok segíteni. – Az idős férfi megfordult, s fiatalos, tengerkék szemeivel rám bámult.
- Ha nem emlékszel rám, és nem tudod a nevem, értelmetlen volt a találkozás – mondta nyugodt hangon. – De talán… - Felemelte mindkét kezét, melyeken egy-egy csúnya heg éktelenkedett, s a tenyere közé fogta az arcom gyengéden. Először el akartam menekülni, de aztán meggondoltam magam. Volt valami az idegenben, ami teljesen a hatalmába kerített.
Magam sem értettem miért, de hagytam, hogy az ajkait az enyémre tapassza, és megcsókoljon.
Ismét egy áramütésszerű érzés hatolt át rajtam, és ezzel együtt a semmiből hirtelen emlékek rohantak meg. Filmszerű volt, ahogy lepergett a szemem előtt az az esemény, amelyből rádöbbentem: mégiscsak engem keresett. Mégis én vagyok az. És Ő…
Felpillantottam azokba a gyönyörű, tengerkék szemekbe, és elmosolyodtam.
- Megtaláltál – suttogtam. – Ismét.
- Harminc évembe telt. Ígérem, a következő életedben jobban igyekszem majd.
- Az jó lesz. Így harmincon túl, már nem tudhatja az ember… - Megfogtam mindkét kezét, és megsimogattam a közepén éktelenkedő sebhelyeket. – Mikor múlik már el?
- Sosem fog – sóhajtott fel szomorúan. - Ahogy a többi sem. Én pedig örökre halhatatlan leszek, az idők végezetéig… Hagytak megöregedni, de nem hagynak meghalni. Meg kellett volna halnom. Ott, és akkor a keresztfán… - a szájára tettem az ujjam.
- Ne mondj ilyet. Akkor megmentettünk téged, mert szerettünk. Én: a feleséged, és a tanítványaid is. Most is szeretlek. Ugyanúgy. Bármilyen testben éljek is. Te pedig minden alkalommal visszahozod nekem az emlékeimet, mert tudod, hogy fontos vagy nekem. Nekem, és az emberiségnek is. – Átöleltem Őt. Úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Hallottam a kabátján keresztül is a szívdobogását. Akaratlanul is sírni kezdtem. - Szükségünk van rád – nyögtem sós könnyeimet nyeldesve. – Amíg el nem jön az idő, ennek így kell lennie.
- Tudom – válaszolta szomorkásan. – A Végítélet napja lesz az ÉN napom. Az emberiség megmérettetik, én pedig felszabadulok végre.
VÉGE
|
|
|
- szeptember 04 2010 13:53:04
Nagyon tetszett az írásod. Ezt még folytathatnád is, regény is lehetne belőle. Én is megtapasztaltam ezt az érzést, valóban nem mindenki emlékszik, de a lelki kapocs erős, ezért általában megérzik az emberek, ha előző életeikben már volt dolguk egymással.... a szeretet pedig a legerősebb kapocs. A történeted pedig kiemelkedő, hiszen végül is egy próféta keresi meg minden életben a feleségét... s az is igaz, hogy az emberek megmérettetnek.
Gratulálok.
szeretettel. Léna |
- szeptember 04 2010 15:32:12
Minden sallangtól mentesen, és mégis iszonyatos érzésekkel telten írtál.Nagyon tetszett!
Gratula! |
- szeptember 09 2010 19:38:34
Köszönöm szépen az értékeléseket! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
