|
 Vendég: 22
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Egy végnélküli történet...
 Z
Álmodott… vagy mégsem? Hideg éjszaka volt, a fák kopasz ágai is remegték a tél jeges sóhaját. A csillagok meghúzódtak a magasban, forró önmagukba rejtõzve próbálták átvészelni a csontokig égetõ fagyot. A hold el-elbújva a fekete felhõk között, szomorúan kukucskált le a világra. Tompa fénye néhol megcsillant az ereszetekrõl lecsüngõ jégcsapokon, mik tõrökként hasították fel a sötétség gyomrát. Olyan ijesztõ volt minden, akár egy horrorfilmben. Az utcák lámpái sárgán pislogtak, kevéssé világították csak meg a járdákat. Az árnyékok elnyúltak, rémísztõ maszkok alá rejtették kedves arcukat. Az éjszaka legfélelmetesebb szörnyeivé változtak, az emberi elme kegyetlen démonjaivá. Vérfagyasztóan tökéletes volt minden, elképzelni sem lehetett tökéletesebbet.
Õ pedig egyedül volt. Megint egyedül volt. A frissen hullott hó ropogott talpa alatt, ahogy a sötét utcákon kapkodta lábait. Mélyen belebújt kabátjába, gondolta legalább teste maradjon meleg, ha már szívét sikeresen kihûtötte a férfi, akit mindennél jobban szeretett. Egyre szaporázta lépéseit, mert kezdett félni. Minden hangra összerezzent, minden árny miatt ugrott egyet, pedig ezen a fagyos éjen a szellemek sem kísértettek a város utcáin. Fogalma sem volt, merre tartott, hova ment, annyira mindegy volt számára. Csak el onnan, el messzire mindentõl és mindenkitõl, ami és aki Dénesre emlékeztette õt. Gondolataiba zuhanva még akkoris visszacsengtek fülében azok a szavak, amik egycsapásra mindent megváltoztattak “sohasem kellett volna eljegyezzelek”. Nem értette, hogyan jutottak idáig, hiszen annyira szerették egymást. Igaz, hogy a véletlen mûve volt, sohasem gondolták, hogy valaha is együtt lesznek, de megtörtént. Hosszú idõ után a barátságból szerelem lett, igaz, tiszta szerelem, olyan amilyenre minden lélek vágyik. Sokáig bolyongott a semmiben, míg ki nem ért a folyópartra.
“Ismét ez a hely” – gondolta magában. Annyi szép, közös emlék fûzte õket a folyóhoz, a hídhoz, a szomorú fûzhöz. Nagyon sokat sétálgattak kéz a kézben egymás mellett régen itt. Sokszor bámulták a hídról a zavarosan zöld vizet, ahogy az apró örvények kergetõztek a felszínén, a parányi hullámok táncát a frissítõen csípõs szélben, a levegõbe símuló, lassan hulló faleveleket. Hallgatták a távolban duruzsoló autók zaját, egymás szívdobbanásait. Most megint ott állt a folyó fölött, de most senki sem fogta kezeit, most senkibe sem kapaszkodhatott. Csak állt ott rezzenéstelen arccal, érezte, ahogy a hideg szél teljesen átjárta teste minden szegletét. Már nem csak a belsõ telet érezte, teljes fizikai valójában reszketett. Nekidõlt a híd korlátjának és nézte a vizet. Egyre jobban kívánkozott felé. Nem számított a hideg, a szél, a fagy, csak zuhanni akart, kihunyni mindörökre. Ettõl a gondolattól vezérelve a korláton kívülre mászott. Még kapaszkodott, még tartotta magát… várt, hátha megjelenik mögötte Dénes, hátha visszahúzza õt.
“Még egy perc” – sóhajtotta szíve minden fájdalmával. Lehunyta szemét. Utoljára tért vissza a csodálatos múltba, utoljára gondolt vissza az elsõ csókra, utoljára vágyott a férfi karjaiba, utoljára képzelte teste melegét magára. Elengedte a korlátot... abban a pillanatban a túloldalon leparkolt a férfi az autójával. Isteni gondviselés, vagy csupán bûntudat gyötörte?!
“Ingeeee! Neeeeem!” – kapott a fejéhez és rohant is a helyhez, ahonnan a nõ a mélybe vetette magát. Õ is érezte már az elhangzott szavak súlyát és mikor meglátta, hogy Inge leugrott a hídról, megértette, hogy milyen bolond volt, amikor hagyta befolyásolni magát rosszindulatú, irigy emberek által, akik végig ferde szemmel nézték kettejük boldogságát. Végre odaért a korláthoz. Még látta a nõ alakját a vízben. Gyorsan tárcsázta a 112-õt.
“Siessenek, valaki lezuhant a hídról” – ki sem nyomta a telefont, csak ledobta a földre és szerelme után vetette magát. Nem zavarta a jéghideg víz, csak megtalálja õt. Vakon bukott újra és újra alá. A sötétben csak azt remélhette, hogy meghallja a szuszogását, meghall egy aprócska csobbanást, jelezve neki, hogy még igenis küzd az életéért, de semmi... kilátástalan harcot folytatott a nõért az egyre erõsödõ remegése ellen. Egyre lassabban vette a levegõt, érezte, ahogy szíve kihagyott egy-egy dobbanást.
“Ezt miattunk teszem!” – kiáltotta. Mély levegõt vett és még egyszer, utoljára alámerült. Mintha egy felsõbb erõ vezette volna a feketeségben a kezét, egyszercsak hozzáért Ingéhez. Belemarkolt az erõtlen testbe és húzta a felszín felé. Alig bírt már mozdulni, izmai megfagytak, csontjáig vacogott, csak akarata taszította vissza az életbe. Végre ismét beleharaphatott a levegõbe, már majdnem õ is feladta odalent a harcot, de végül sikerült neki kivergõdnie a nõvel a partra. Belefektette a hóba, nézte kifehéredett orcáját, halványkék ajkait. Közelebb hajolt hozzá, hátha lélegzett még, de nem. Letérdelt mellé, kigombolta Inge kabátját és elkezdte a már jól ismert elsõsegély mozdulatait. Harminc mellkasi kompresszió, két lélegeztetés és ezt a végtelenig ismételte volna, de egyre jobban fáradt, pedig kezdett kicsit felmelegedni az erõkifejtéstõl. Teste azonban nem hallgatott akaratára, nem volt már benne elég tartalék. Egyre erõtlenebbek lettek a mozdulatai, egyre kevesebb a levegõ tüdejében. Már hallotta a mentõautó szirénáját a távolban és szeme sarkából a kéken villogó fényeket is látta.
“Csak még egy kicsit” – biztatta ernyedõ izmait. Orvosként nem tudta elengedni, emberként meg fõleg. Azokban a percekben mindenét odaadta volna Inge egyetlen pillantásáért, sóhajáért. A tüdejébõl átáramló levegõvel, Dénes az életet is visszalehelte volna abba a káprázatos nõbe, aki most ott feküdt félholtan és csakis az õ hibájából. Ha nem mondta volna, ha nem úgy viselkedett volna vele, akkor még most is mosolyogna, még most is lélegezne. Ezekben a pillanatokban döbbent rá, hogy egy kincset veszített el vele. Számára Inge volt a tökéletesség megtestesítõje. A szelíd, vigasztaló angyal, aki mindig ott volt neki a szükségben, aki támogatta, amikor a világ nagyrésze elfordult tõle és õ volt a szenvedélyes, vad démon, aki minden nap, minden percében újra és újra magába tudta bolondítani egyetlen pillantásával, egyetlen cinkos mosolyával. Szinte fájt Dénesnek, ha nem lehetett vele, ha nem érinthette. Éppen ezért képtelen volt lemondani róla, pedig ereje már teljesen elhagyta.
“Még egyszer” – gondolta magában. Minden tartalékát mozgósítva még egy utolsó, elkeseredett próbát tett arra, hogy életet leheljen a nõbe. Sikerült neki. Mielõtt a kimerültségtõl elájult volna, még meghallotta, ahogy a víz köhögésként feltört Inge tüdejébõl, utána elsötétült számára a világ. Apró fényes pontok keringtek a szemei elõtt, látott néhány elmosódott árnyat, valami kék fényt, füleibe szakadozott, de megnyugtató hangok lopták be magukat.
“Ez dr. Gábor Dénes” – mondta a mentõorvos, mikor megpillantotta – “és a mennyasszonya” – fûzte hozzá meglepetten – “Még élnek! Gyorsan!”
Két nap elteltével a kórházban ébredt Inge. Dénes már határozott tervvel ott ült az ágya mellett várva, hogy megrebbenjenek pillái és újra rávesse tündöklõ szemeit, de ezek a szemek már nem csillogtak, már nem nevettek. Tompa fény költözött beléjük, a hangtalan halálsikoly fénye. Ijedten nézte a férfit, nem értette, hogy miután megmentette az életét, most miért fogott egy hatalmas tõrt a kezében. Mégis a halálát kívánta?! Undok vigyorral közelített hozzá. Inge már bõrén érezte az éles pengét, amikor álmában felsikoltott.
“Ne! Kérlek ne!” – ült fel hirtelen az ágyban, tenyerébe rejtve könnyezõ szemeit.
“Inge mi baj? Mi történt?” – ölelte szorosan magához Dénes.
“Te!” – lihegte – “Te meg akartál ölni!” – tört fel belõle a fájdalmas zokogás.
“Szivem csak egy álom volt. Csupán egy rossz álom. Sohasem tennék veled ilyet!” – zárta karjaiba a remegõ nõt és úgy csitította rémületét.
Valóban csak egy álom volt. Az ablakon beszûrõdõ fény és meleg jelezte, hogy odakinn tombolt a nyár, csupán a képzelete játszott Ingével, mert Dénes sohasem tett volna ilyet vele, hiszen alig két napja kérte meg a kezét. Ő pedig rettegve bújt a férfi karjaiba és keserű szájízzel megforgatta a jegygyűrűjét...
2009.06.03.
Miklós Imola
|
|
|
- szeptember 07 2010 14:08:21
Kedves Imola!
Jól megrémísztettél ezzel az álombéli történettel. De ahogy közeledtem a végéhez, megerősödött bennem a remény, hogy ez nem lehet valóság. Nem kívánok senkinek sem ehhez hasonló álmot, és ilyen sorsfordulót sem!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 16 2010 10:55:28
Kedves Zsuzsanna örülök, hogy tetszett! Köszönlek!
Kedves Borni74 valóban lezáratlanul hagytam a végét... örülök, hogy észrevetted! Köszönöm! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
