|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_M
Egy logikátlan, mégis reális szerelem margójára...
Egy életnyi tehetetlenségbe temetkezve, némán ült be autójába. Mielőtt indult volna haza, még egyszer végignézett a hatalmas, fehér épületegyüttesen, ahol az utóbbi negyven évét töltötte és ahol többé már nem tartottak igényt a szolgálataira. “Nagyon köszönjük az áldozatos munkáját főorvos úr. Sokat tett a közösségért és a részlegért de éppen ideje átadnia a stafétát az új generációnak. Remélem, hogy méltó utódja leszek!” – hallotta fülében visszacsengeni a vég szavait és szinte még azt az undok vigyort is látta a pénzéhes, fiatal doktor arcán, amellyel elbúcsúzott tőle.
Három év. Már csak ennyi volt neki hátra a nyugdíjig de idő előtt elküldték, mert szembeszállt a vezetőséggel, mert kiállt az emberei mellett, mondván, hogy nincs szükség elbocsátásokra, hogy a hiányt fedezni tudják, inkább ésszel kellene vezetni az intézményt, mert neki fontosabbak voltak a betegei és a színvonalas kórházi ellátás. Számára ez jelentette az életet. Mindennapjaiban a gyógyítás maradt az egyetlen fontos dolog, ami miatt még érdemes volt reggelente felkelnie de a kórházban is feleslegessé vált, nyűggé, kimustrálható matuzsálemmé. Annak ellenére, hogy még mindig az egyik legjobbnak számított szakmájában, nagyon egyszerűen félrelökték. De nem tehetett ellene semmit. A pénz beszélt és a hatalom, most az ő fejét követelte. Annyi viszont megmaradt neki, hogy méltósággal hagyta ott a megalkuvás fertőjébe süllyedt kollégáit.
Magában azonban őrjöngött. Kiábrándult, csalódott és szomorú volt. Túl sok rosszat élt át ahhoz, hogy még mindig higyjen a jóban és bízzon az emberekben. Most is olyanok szúrták hátba, akiktől nem várta volna. Így nem csoda, hogy valaha optimista, meg akarom váltani a világot mentalitását felváltotta egy sokkal sötétebb, halálszagú szemlélet: “senki sem cselekszik és szeret önzetlenül”.
Az anyósülésen heverő, kitömött pénztárcájára tévedt tekintete. Pár éve, elég drágán vette de még mindig szép volt. Szerette a minőséget. Még ő maga is minőségi orvos és férfi volt: intelligens, tekintélyes, gazdag és ami a legfontosabb fiatalos. Akár tíz évet is letagadhatott volna a korából és még ígyis reálisnak tűnt az összkép. Jól tartotta magát de meg is adta mindennek a módját. Sosem szenvedett hiányt azokban a dolgokban, amelyek a felszínes csillogást jelentették. Ezzel azonban csupán a belső űrt próbálta kompenzálni. Azt az űrt, amely napról napra egyre jobban nyomasztotta őt.
Úgy érezte, hogy elrontotta az életét. Feleségével már évek óta alig szóltak egymáshoz, pedig olyan szép volt az elején! Annak ellenére, hogy egyik napról a másikra tengődtek és azért dolgoztak, hogy a számláikat fizetni tudják, hogy néhány falat étel mindig kerülhessen az asztalra, elégedettek voltak. Ha arra volt szükség ügyeletet ügyeletre halmoztak mindketten de boldogok voltak, hiszen esténként egymás mellett aludtak el, reggel pedig együtt ébredtek.
Az idill azonban nem lehetett öröklétű. Megszülettek a fiaik, elkezdett folyni hozzájuk a pénz és a gazdagság, a megnyíló végtelen mindent tönkretett közöttük. Az egykor szerény, komoly, fiatal orvost elszédítette a csillogás, a könnyen megszerezhető gyönyör. Hatvan évesen eljutott arra a pontra, hogy már számát sem tudta az átmulatott éjszakáknak, a könnyen feledhető, olcsó örömöknek, a félrelépéseinek.
Az első alkalmat még megbocsátotta neki a felesége. Saját magát hibáztatta, hogy talán nem figyelt eléggé a férje igényeire, talán túlságosan háttérbe szorította kettejük kapcsolatát. Másodszorra azonban már nem tudta lenyelni a dolgokat. Többé már nem tudott ugyanúgy nézni férjére. A nőben megszakadt az iránta érzett bizalom. Ezekután egyre ritkultak az ígyis kényszeres együttléteik, míg végül teljesen elfogytak. Az orvos eleinte még megpróbálta helyrehozni a kapcsolatukat de a folytonos visszautasítások és kudarcba fulladt kísérletezések után ő is feladta a harcot.
Ösztönei azonban nem hagyták nyugodni, így újabb szeretők után nézett. A felesége pedig, amikor már képtelen volt elviselni a megaláztatásokat, a megcsalásokat, kiköltöztette a közös hálószobájukból. Mára pedig mint két idegen éldegéltek egymás mellett. Külön-külön étkeztek, csak muszájból szóltak egymáshoz vagy ha a gyerekek voltak náluk látogatóban. Bár ez is ritkán fordult elõ olyankor, amikor szükséget szenvedtek valamiben. Annak ellenére, hogy semmi sem volt tökéletes közöttük, a világ szemében fenn kellett tartani a látszatot, mert válni nem akartak.
Mélyet sóhajtott. Fájdalmas volt számára a nosztalgia. Tudta, hogy fiatalon olyasmit tékozolt el, amiért most az egész vagyonát odaadta volna. Földönfutónak érezte magát, aki furcsamód nem pénzt koldult, hanem önzetlen, tiszta érzéseket és egy új esélyt a boldogságra. Annak ellenére, hogy emlékei szomorúsággal töltötték el, hazudott volna, ha azt állítja, hogy felesége mellett vágyta az újrakezdést, hiszen már nagyon régóta nem szerették egymást. Csupán a hatalmas vagyon tartotta össze őket. A szerelmet, bizalmat, megértést egy mostanra elérhetetlen távolságba sodródott személytől kívánta. Régen nagyon akarta őt, talán még soha senkit annyira, mint azt a fiatal nőt, mégis egy ostobaság miatt kudarcba fulladt a kapcsolatuk. Túl nagy volt a vágy mindkét fél részéről de képtelenek voltak uralni egymás komplexusait, képtelenek voltak megbeszélni egymással a félelmeiket, képtelenek voltak kimondani a legfontosabb dolgot.
Egy évvel szakításuk után, az orvos még mindig tisztán emlékezett a lány szavaira, amelyekkel megpróbálta távol tartani magukat az újabb ballépéstől: “Ehhez én túl érzelmes vagyok. Nem tudok csak töltelék lenni neked. Félek, hogy megszeretlek és akkor mi lesz velem?”. De minden kísérlete hasztalannak bizonyult. Végül mégis az orvos szeretője lett és bele is szeretett. Rövid, őrült kapcsolat volt ez közöttük, mégis szerelemmé változott… logikátlan, eleve halálraítélt szerelemmé. Túl távol voltak egymástól, túl téren és időn is. Az egyik élet hajnala, a másik élet alkonya. Mégis felejthetetlenné tették egymásnak az együtt töltött heteket. A lány életében ő volt az első férfi, míg az orvosnak ez a fiatal nő lett az utolsó szeretője. Benne megtalálta a felülmúlhatatlant, a tökéletességet, amit egész életében keresett.
Ahogy indulásra készen üldögélt az autójában, eszébe jutott még valami: egy ajándék… egy régi kedves ajándék. Kinyitotta a kesztyűtartót és előhúzott belőle egy sárga mappát. Egy éve kapta Tőle. Mivel szakításuk után adta neki a lány, elég nehezen szánta rá magát, hogy elolvassa a tíz oldalas írást, végül mégis átrágta magát a “Vallomások” sorain. Azóta pedig már számtalanszor újraolvasta. Habár kívülről megtanulta az egészet, mégis újra és újra kellett olvasnia. Látnia kellett a betűket, a szavakat, a mondatokat, hiszen így minden alkalommal újraélhette a nővel töltött napokat. Sohasem ismerte el de vénségére beleszeretett egy húszéves lányba. Szakításuk után azonban soha többé nem kereste meg őt, hogy be is vallja neki az érzéseit, habár jól tudta, hogy a fiatal szívben viszonzásra leltek.
Végre rászánta magát az indulásra. A gyűröttre olvasott mappát visszagyömöszölte a kesztyűtartóba, elcsavarta a kulcsot és már mehetett is. Ebben a fél órában, amelyet gondolkodással töltött, sikerült elbúcsúznia a múltjától. Már nem sajnált semmit, nem bánta a ballépéseit. Igazságosnak érezte Istent. Keményen kiszabta rá a bűntetését, amelyet ezen a napon kezdett törleszteni. Öregségére szeretettől, biztonságtól és az életét jelentő munkájától megfosztottan, egyedül maradt.
Ahogy kikanyarodott a parkolóból, egy árny siklott át előtte az úton. Merengéséből ijedten ébredve hatalmasat fékezett. Majdnem elütött valakit. Amikor kitekintett az ablakon, egy rémült, hatalmas, kék szempár nézett vissza rá. Azonnal kiugrott az autójából és rohant is az áldozatához:
· Nem esett bajod? – kérdezte aggódva.
· Jól vagyok. Köszönöm – fürkészte a fiatal nő a jól ismert, barna, szelíd szemeket.
· Nem gondoltam volna, hogy így fogunk újra találkozni – fogta meg az orvos a lány kezét.
· Én sem – mosolyodott el de akkor egy furcsa bizsergés kerítette hatalmába, pont mint egy éve, amikor még egy pár voltak – nekem, szóval mennem kellene – torka elszorult zavarában – a kedvesem már vár a kapu előtt.
· Rendben van – engedte ki szorításából a lány kezét – Isten veled!
· Viszontlátásra!
A fiatal nő teljes lényében remegett. Még mindig hihetetlen hatással voltak rá az orvos érintései. Éppen ezért próbált gyorsan elmenekülni múltja elől de nem tudott ellenállni a kísértésnek és félúton a kapu felé visszapillantott a férfire. Még mindig érzett iránta de valami valósra volt szüksége és ezt egy nála háromszor idõsebb ember nem tudta biztosítani számára.
Az idős orvos szoborként, hosszan bámulta a lány távolodó lépteit és amikor visszafordulni látta őt, önkénytelenül kicsúszott száján a halk, sosem kézbesített vallomás:
· Szeretlek…
2010. 09. 16.
Miklós Imola |
|
|
- szeptember 16 2010 15:24:25
Kedves Hipervandor!
Megható lett a történet. Megértem, s át is tudom érezni ezt a logikátlan, eleve halálra ítélt szerelmet.
Igen valóságosnak tűnő történet.
Az orvos túl nagyokat "harapott" az életből, erősen megváltozott fiatalkori énje és értékrendje, ezért most öregségére az Élet arcul csapta, többszörösen is, de az életét Ő, saját maga rontotta el.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 16 2010 18:40:39
Kedves Zsuzsanna megérteni, átérezni? meglehet... bár nehezen elfogadható és hihetõ egy ilyen kapcsolat a valóságban! mert jelen világunk mentalitása alapján mindenki érdekbõl cselekszik és egy 20 éves lány nem szerethet egy vénembert!
Szerintem, ha ez a történet mégis valós lenne (itt leszögezem, hogy fikcióról beszélünk), a kapcsolat mindkét ember életére nagy hatással lenne... ha jobban belegondolunk a helyzetbe, a lánynak is hihetetlenül megemelheti az önbecsülését, egy tekintélyes, köztiszteletben álló orvos figyelme! még akkoris, ha egy titkos, bûnös kapcsolatról van szó, hiszen valamiért csak felfigyelt rá, valamiért inkább tölti vele a szabadidejét, mint mással! és annak ellenére, hogy az orvos a saját két kezével rontja el az életét, öregségére mégis olyan ajándékot kap a sorstól, amelyre mindigis vágyott... ha rövid ideig is de önzetlenül szerette valaki és õ is ugyanígy szeretett! hiszen maga mellé is láncolhatta volna a lányt, ha bevallja neki az érzéseit, ha felvállalja õt a világ elõtt... ebbõl a szemszögbõl talán mégsem távolodott el annyira az egykori értékrendjétõl...
nézd el nekem a fejtegetést de nagyon szeretem boncolgatni az emberek érzésvilágát és ezen történetem szereplõinek õszintén szólva szívesen lennék a bõrében! jó lenne tudni, hogy valójában mi játszódik le ilyenkor az érintettek fejében! köszönlek!
üdv: Imola |
- szeptember 17 2010 09:13:10
Kedves Imola, letaglózva olvastam ezt a történetet. Magával ragadó a stílusod, egyszerűen végig kellett olvasni.
Bár azt mondod, fikció, én találkoztam olyan emberekkel, akiket láttam boldogságban így, hatalmas korkülönbség ellenére is. Ha ilyen jól bele tudtad a történetben élni magadat a szereplők bőrébe, nagy empátiával rendelkezel.
Nagyon sok fiatal lány álmodozik ilyesmiről, s sokan meg is valósítják ezeket az álmaikat, mert az eset nem egyedi.
Sok olyan látszat házasság van, mint amiről írsz, s az is nagyon valós, hogy az életük delén lévő férfiak, közel a 60-hoz, bizony a huszonéveseket keresik. Párkeresési időszakokban nagyon sok esettel megismerkedtem.
Gratulálok.
Szeretettel:LÉna |
- szeptember 17 2010 09:32:41
Kedves Léna az álmok azért vannak, hogy valóra váltsa õket az ember! Az, hogy koros férfiak a fiatal lányok társaságát keresik, azért van, mert ezáltal egy csepp fényt remélnek fogyó életükbe... de sokszor éppen a hatalmas korkülönbség miatt ér véget egy eleinte jól mûködõ, szépnek tûnõ kapcsolat! Egy pillanatra gondolj bele, hogy mit érezhet az idõsebb férfi, ha meglátja kedvesét egy sokkal fiatalabbal csak beszélgetni és nevetgélni anélkül, hogy megcsalásig jutott volna a történet! Abban a pillanatban mérgezni kezdi magát, hogy túl vén, csak a pénzét akarja a lány stb. Innentõl kezdve pedig az ellökéses fázisba ér a kapcsolat. A bizonygatás, gyõzködés, hogy nem jelentett semmit az egész, csak egy ártatlan beszélgetés volt, hogy nem mást, hanem õt szereti... ekkor mindennek vége! Amikor elhangzik a szeretlek szó, azzal mindent megöl. A férfi már ígyis megmérgezte a gondolatait és ezt már egy elkeseredett próbálkozásnak fogja fel, hogy a lány önzésbõl, fondorlatosan maga mellett tartsa... a vénembert könnyû bebolondítani és kihasználni! Csak azt nem veszi észre, hogy talán valóban õszinték voltak a lány szavai!
Na ebbe most megint nagyon belementem... láttam egy filmet és az ihletett meg ennyire! 
köszönlek! |
- szeptember 17 2010 14:13:58
Bármihez nyúlsz azt tökéletessé teszed.Gratulálok!!! |
- szeptember 20 2010 16:09:02
kedves Marianna köszönlek! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
