|
 Vendég: 21
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
Amikor a húgom is betöltötte a három évet – ő másfél évvel volt fiatalabb nálam –, édesanyám beíratott bennünket az óvodába. Az óvoda az Ady Endre utca sarkán állt, a vásártér mellett, az Andrássy doktor rendelőjétől kőhajításnyira.
Életem első csalódását éltem át, amikor elengedte a kezünket és ott hagyott a tágas udvaron. A gyerekek pajkosan játszottak, szaladgáltak, mi meg csak álltunk az udvar közepén anyátlanul. Persze, tisztában voltunk vele, hogy rajtunk kívül más gyerekek is élnek ezen a világon, de mivel addigi életünket többnyire a négy fal között töltöttük, és senki emberfiával szorosabb kapcsolatba nem kerültünk, nehezen ment a barátkozás. Számomra semmi sem volt elképzel-hetetlenebb annál, hogy odamenjek egy vadidegen ördögfiókához, és játszani hívjam. Utólag belegondolva, az óvónőnek lett volna a feladata, hogy egy két gyerekkel összeismertessen, néhány barát hozzásegített volna gátlásaim feloldásához.
Az óvó néni, akit – bár soha sem bántott –, én valahogy nem tudtam megkedvelni, unszolni kezdett, hogy menjünk mi is játszani, a többiekkel. A bíztatás semmilyen eredményre nem vezetett, ő adta fel a meddő próbálkozást, és a féktelen imposztorok után nézett, akik vidáman hancúroztak a tágas udvaron. Ha néha egy traktor berregett el az utcán – akkoriban ez még újdonság volt –, a gyereksereg pillanatok alatt a deszkakerítésen termett, onnan bámulva a technika csodáját. Olyankor az óvónő, meg a dadus egymást túlkiabálva tiltakozott:
– Ne mássz fel a kerítésre! Szállsz le azonnal!
Persze, többnyire süket fülekre talált az intelem, egyébként sem lehetett túlharsogni az igencsak erős traktorzajt.
A traktorjárás naponta háromszor-négyszer megis-métlődött, ugyanannyiszor özönlötte el az aprónép a deszkapalánkot. Egyedül mi álldogáltunk kitartóan az udvar közepén a húgommal, várva a megváltó déli harangszót, amikor is édesanyánk utánunk jön majd, és hazavisz ebből az idegen környezetből. Az óvónő rekedtre kiabálta már magát, és vissza is vonult az óvoda nagytermébe, a dada erejére, belátására bízva a fegyelemtartást. Persze, amivel ketten nem tudnak megbirkózni, arra egy személy a legteljesebb mértékben volt alkalmatlan. Amikor felberregett a következő traktor, és a gyerekhad vad csatakiáltásokkal vette birtokba a kerítést, a dadus csak legyintett lemondóan. Aztán hírtelen felénk fordult, akik még mindig egymás kezét fogtuk, és ránk ripakodott:
– Na, mit álltok ott, mint két szerencsétlen?! Menjetek,
másszatok fel ti is!
|
|
|
- szeptember 21 2010 18:48:35
 a gyermeki gátlások.
Igen, ez nagyon is az óvónénik hibája volt.
Kedves történet, én nem voltam soha óvodás.
Szeretettel Joli |
- szeptember 21 2010 19:30:34
nah igen, az óvoda... nekem is hasonlóan telt az elsõ napom és én sem tudtam megkedvelni az óvónénit... örültem, amikor suliba kellett mennem! jó kis történet! |
- szeptember 22 2010 16:39:03
Milyen jó, hogy eszünkbe jutnak ilyen régi történetek. Számba vehetjük, hogy mennyi mindent éltünk át, s talán azt is, hogy mit csinálnánk már ma másképp... vagy pedig azt mondani, hogy jól csináltuk...
Kedves történet....
Szeretettel. Léna |
- szeptember 23 2010 07:58:39
Ez a kis karcolat szerves része egy nagyobb lélegzetű írásomak, a Sárkánymadzag című önéletrajzi kisregénynek, ami gyermekkorom emlékeit jeleníti meg az érettségiig bezárólag.
Köszönöm, hogy olvastátok! |
- szeptember 23 2010 16:53:32
aranyos |
- szeptember 23 2010 21:54:55
Köszönöm Emese, Mizsi! |
- december 09 2010 18:57:20
Kedves Feri!
Csak most jutottam el hozzád és tündéri visszaemlékezésed
olvasva,mintha az én unokámról írtad volna.Ő is olyan "elveszett"
az óvodában imádott édesanyja nélkül.
Szeretettel:zsuzsa |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
