Napkorong

Gy.

Fontolgatott szó

Kikötve fekszik tekintetem száz és száz éhes, kárörvendõ döglégy elõtt, akik csak arra várnak, hogy lelkem rothadó hulláját testem is kövesse, magával rántva elárult és egoista módon kihasznált áldozataimat. Csüngök a nemlét felett, kifeszítve magam, saját ûrömbe temetkezve, kínozva bûneimtõl haldoklom belülrõl kifelé. József mindig azt mondja, hogy minden betegség és minden gyógyulás fejben dõl el. Õ nem hisz az általam oly sokra becsült racionális alapokon nyugvó gyógyításban, vagyis a gyógyszerekben. Pénzpazarlásnak, piszkos üzletnek tartja a kemikáliák gyártását. Lehet igaza van, de léteznek olyan helyzetek is, amikor a lelkierõ, a pozitív hozzáállás kevés, amikor már csak ezek az általa annyira gyûlölt tabletták segítenek. Ez pontosan ilyen helyzet.

Érzem, ahogy a bal vesém ismét görcsbe rándul, erre ébredek. Már nagyon sokszor riadtam fel erre a már olyan jól ismert fájdalomra, de mindannyiszor semmibe vettem testem figyelmeztetéseit. Most is erre készülök. Berögzült mozdulattal nyúlok az éjjeliszekrényem felé és hanyagul megemelem a rajta heverõ fájdalomcsillapítós dobozt. Messzire jutottam a fogyasztásukkal, szinte ezeket szedem reggeli, ebéd és vacsora helyett is. Rossz szokásomhoz híven megrázom a dobozt, de most a jól ismert teli, tompa csörgés helyett éles hangot hallok. Már csak három pici, kék bogyó van benne. Az utóbbi két napban körülbelül húsz szemet engedtem le a torkomon belõlük.

• Nem baj – hagyom kicsúszni számon ezt a két szót – reggelig elég lesz, akkor majd úgyis veszek másikat – gondolom hozzá.

Kipattintom a kis doboz tetejét és mind a három tablettát a nyelvemre csúsztatom. Már nem kell hozzájuk víz, anélkül nyelem õket, csak úgy megszokásból. Józsefnek és Panninak sohasem beszéltem a betegségemrõl, Andris is csak a terhességem elején tudta meg. A nõgyógyászom hívta fel a figyelmünket arra, hogy nehéz lesz végigvinni a kilenc hónapot beteg vesékkel. Végül minden rendben zajlott és immár szemem fénye, Csenge, két éves múlt, én viszont a megerõltetés miatt azóta rendszeres, intenzív fájdalmaktól szenvedek. Azt hiszem enyhülni érzem a görcsöket és visszafekszem Andris mellé, de az álom már nem akar rám találni. Lassan telnek a percek és én csak bámulom a sötét falakat, virrasztok. Úgy tûnik már sohasem akar felszállni az éj. András mellettem mélyen alszik, engem pedig megint ez a kimerítõ álmatlanság gyötör. Az éjszaka sem képes szememre nyugodalmat varázsolni, végül mégis a kialvatlanság legyõz és megszunnyadok. Talán vége.

Megfordulok az ágyon és érzem, ahogy a fájdalom lassan visszatér testembe. Ismét megébredek és most már képtelen vagyok visszaaludni. Érzem, ahogy testi kínjaim lassan ereszkednek egyre lejjebb, végigsimítva minden porcikámon. Rácsókolja szemeimre a láz görcsös ragaszkodását és számba kívánja a hányinger keserû ízét. Tudom, ismét közeledik, de ez most sokkal rosszabbnak ígérkezik. Gyötrelmeim egyre lejjebb cirógatják fejszéikkel testemet és lassan-lassan elérik céljukat. Egész valómban remegni kezdek, ahogy a fájdalom megtalálja a veséimet. Már egyetlen piciny részem sincs, amit ne gyötörne az elmúlás hideg érintése, de most is csak halkan szenvedek… mint mindig… mert ez is egyedül az én keresztem.

Homlokomon hideg izzadtságcseppek kezdenek gyöngyözni jelezve, hogy a láz teljesen beterített. Már semmiben sem vagyok biztos, azt hiszem hallucinálok… vagy mégsem?! Forogni kezd velem a szoba, az ágy és ebben a ritmusban kezdem elveszíteni az eszméletemet. Egy villanásnyi tiszta pillanatomban felébresztem Andrást:

• A vesém… a vesém – nyögöm tehetetlenül várva a megváltást, amit az ájulás rózsaszín ajándékdobozába csomagolva kapom.

Még sötét van, körülöttünk alszik a város. Retinámra apró fények lopják magukat, amikor néha-néha kinyitom a szemeim. Már nem fáj, csak zsibog. El van zsibbadva az egész testem, ahogy a fájdalom körbejár bennem. Egyik pillanatban ránézek a férjemre. Merev tekintettel bámulja az utat, miközben szemeibõl sós könnycseppek remegik magukat a világra. Kábult émelygés kerít hatalmába, ahogyan tiszta érzelmei áttörik gyötrõdéseim sokaságát és elérik tudatomat. Õt, ezt az embert árultam el, egy gyenge, átkozott mégis áldott pillanatomban. Ezeket a csodálatos érzéseket mártottam a hazugság bûzös mocsarába és õ még csak nem is tudja.

Most ismét visszatér belém a fájdalom és talán még intenzívebben támad rám. Nem nyögök, nem jajgatok. Õ nem érdemli ezt, hiszen most belülrõl fáj, a szívemtõl. Lehunyom a szemem, hogy ne kelljen újra és újra szembesülnöm a valósággal… miattam szenved, miattam, aki sohasem érdemeltem azt a sok jót és szépet, amit tõle kaptam és kapok.

Egy ideig csak bámulom a lehunyt szemhéjam, élvezem az ájulás közeli állapotom, hogy minden mozdulatom felelõsségét ráháríthatom a betegségre, hogy legalább most nem kell felelnem a tetteimért. Lázas merengésembõl a felismerés ébreszt. Már nem érdekel András szenvedése, nem hatnak meg könnyei. Valahogy a bûntudat is semmissé válik és már csak egy valaki számít: József. Ha erõm lenne, ha meg tudnám tenni, ha képes lennék tönkretenni mindent, megkérdezném Andrást, hogy miért õ van mellettem ezekben a percekben és nem József.

A láz teljesen elvette a józan ítélőképességem. Egyetlen szerencsém, hogy a fájdalom annyira legyengített, hogy még beszélni is képtelen vagyok. Azt sem érzékeltem, hogy mikor értünk be a kórházba. Most is csak annyit tudok, hogy infúzióra kapcsoltak és a rám terített jó néhány takaró alatt kezdek lemelegedni, de ismét elnyom az álom.

Nem tudom, mennyit aludhattam de András és egy ismeretlen orvos hangjára ébredek.

• Sajnálom, de nincs más megoldás. Minél hamarabb meg kell mûteni addig, amíg menthetõ a veséje.
• Értem – hallatszik férjem remegõ hangja – és… és mégis mikor?
• Ahogyan lemegy a láza – jön a tárgyilagos válasz – nem altathatom, még az epidurális érzéstelenítésnek is megvannak a veszélyei az õ állapotában, nagyon gyenge.
• Mégis mi történhet? – ijed meg András.
• Több mint valószínû, hogy a mûtét után is hatalmas lázzal fog küzködni pár napig.
• Értem – nyugszik meg egy kicsit – ez nem olyan veszélyes.
• Valóban nem – veregeti meg Andris vállát és hozzám lép – látom felébredt. Kérem a kezét.
Kidugom a takarók alól a kezemet és érzem, ahogy az orvos megfogja a csuklóm, a pulzusom keresi.
• Úgy látom rendben van – bólint – ma még nem nyúlok hozzá, szedje össze kicsit magát – mondja András felé fordulva, majd az ajtóhoz lép – holnap lesz a nagy nap. Viszontlátásra.
• Viszontlátásra – suttogja a férjem – kimegyek én is a folyosóra, pihenj – néz rám könnyes szemekkel.

Erõtlenül bólintok és visszaalszom. Nagyon meggyötörtek az elmúlt napok eseményei, a betegség, a fájdalom, a láz és a kétségbeesés. Nem tudom, hogy mennyit aludtam de nagyon jól esett. A folyosóról ismét hangok szûrõdnek be hozzám.

• Csak egyesével, nem szabad nagyon kifárasztani a beteget!

Nyílik az ajtóm. Ismerõs illat járja be a szobát, szívem majd kiugrik mellkasomból. Szemem az éppen belépõ felé fordítom. Õ az, József. Hát itt van, eljött!

• Szia – ül le mellém egy székre és megfogja a kezem – hogy vagy?
• Jobban – suttogom és egy aprócska mosolyt erõltetek arcomra.
• Örülök. Éreztem, hogy baj van – majd hosszú csend után folytatja – hallom holnap megműtenek.
• Igen, de nem lesz baj… tudom.
• Én is tudom – hirtelen elkapja a kezét, amikor nyílni hallja az ajtót, a felesége, Panni jön – ideje mennem, majd még rád nézek. Szia.
• Szia.

Pannival való beszélgetésemre egyáltalán nem emlékszem. Mintha valami ósdi fadarabbal próbálna szót érteni szegény barátnõm. Azt hiszem végig csak bólogatok. Õ a betegségnek gondolja, pedig ha tudná… ezért nem is ül sokat nálam. Búcsúzik és eltûnik a háta mögött bezáródó, fehér kórházi ajtó rejtekében. Minden annyira homályos számomra… a nyugalmat kihasználva próbálom összerakni a kirakós kockáit, de minduntalan kénytelen vagyok feladni a kísérleteimet. Szakadozottak az emlékeim és a gyengeség ismét álomba szenderít. Másnap reggel egy hangra ébredek, aki költeni próbál.

• Doktornõ itt az ideje, hogy ön is megismerkedjen a vágóhídi hentessel – mosolyog.
• Már vártam – veszem magamra köpenyem, miközben lábaimmal a papucsomat keresem.

Hihetetlen gyorsasággal repít a lift a mûtõ felé és amikor belépek, már mindenki ott van. Ismerõs hely, ismerõs személyzet. Hányszor csináltam végig hasonló mûtéteket, de ez most más. Most én fekszem majd az asztalon, rajtam fognak kísérletezni, engem fognak felvágni. A következõ pillanatban érzem, ahogy egy hosszú tû utat tör magának két csigolyám között és szétoszlik bennem az érzéstelenítõ injekció. Néhány másodperc múlva már nem vagyok több egy darab fánál, amit az orvosok kényük-kedvük szerint forgatnak a mûtõasztalon. Lassan telnek a percek, egyszer-egyszer érzem a különbözõ mozdulatokat, de nem fájdalomnak, inkább nyomásnak tûnnek. Még sötét van a mûtõben és azt is tudom, hogy még nem fejezték be a munkát, amikor elkezdek remegni az asztalon. Az orvos gyorsan reagál a helyzetre, intravénásan nyom belém valami szert. Képtelen vagyok figyelni és a remegés sem akar csitulni. Szerencse, hogy közben sikerül befejezniük a mûtétet.

A szobámban Andris értetlenül nézi, ahogyan az ápolónõk ismét betakarnak, hogy felmelegítsenek, de egyelõre hasztalan minden próbálkozásuk. Szinte fáj az idõ nem múlása, ami ezekben az órákban, mintha egy helyben toporogna számomra. Nem tudom eldönteni, hogy mi fáj a legjobban: a kezem, a lábam, esetleg a hátam… vagy belül, az elfojtott szavak. Egyre idegesebb és agresszívabb leszek, már képtelen vagyok uralkodni magamon, túl sok ez, túl sok számomra. Sikerül egy nagyon kedves nõvért is letudatlanozzak… sohasem vagyok ilyen… de most a betegség, igen a betegség teszi. Andris is fél mellettem lenni, nehogy olyat találjon mondani, válaszolni nekem, amivel mindkettőnknek fájdalmat okozhat. Egy igen hosszú délután után, egy még-hosszabb éjszakán esem át. Nyugodtan alszom körülbelül éjféltõl hajnali négyig, amikor is újra magával ragad a remegés. Azonnal szalad az ügyeletes orvos és ismét infúzióra kapcsol. Képtelen vagyok aludni. A láz újra gyõzedelmeskedik felettem és az erõtlenség végtelen síkján kezdhetem újra a harcot a betegség ellen. Valamikor kilenc óra felé érzem azt, hogy csillapodik a lázam és végre felkelek az ágyból. A mosdó felé indulok, amikor belép a szobába egy nõvér.

• Látom már jobban van – mosolyog kedvesen rám.
• Igen.

Majd indulnék tovább, de egy hirtelen rosszullét megállít. Szédülni kezdek de szerencsémre a nõ elkap és lefektet az ágyamra. Megint ez a rosszullét, megint a szédülés és a hányinger… már sohasem lesz vége?! Mókuskerékben érzem magam, futok, egyre gyorsabban és gyorsabban, de haladni nem haladok. Nem segít semmi, semmi! Forog velem a világ, még az ágyon fekve is émelygek… most nagyon betegnek érzem magam.

• Ismét felszökik a láza – mondja, miközben végigsimít homlokomon – azonnal jövök.

Pár perc múlva vissza is tér egy lázcsillapítóval de ekkorra már ismét elnyom az álom. Az injekció hatására izzadtságcseppek kezdenek gyöngyözni a homlokomon. Ahogy telnek az órák, úgy csökken egyre, az infúzió, a gyógyszerek és a verejtékezés hatására, a testhőmérsékletem. Andris közben hazaugrott megnézni Csengét, akit a szüleimnél hagytunk, Panninak pedig be kellett néznie a céghez. Már csak József ül a folyosón és arra vár, hogy végre magamhoz térjek kábulatomból.

Egyszer hallom nyílni az ajtót de még nincs erõm megszólítani. Csak bámulok, homályos tekintetem szegezve rá és közben a boldogság mérhetetlen magasságait járom be, ott fekve a fertõtlenítõ szagú, kórházi ágyon. Pillantását keresem és azonnal meg is lelem. Kék szemeit könnyfátyol takarja és a levegõt is szaggatottan szedi. Nem tud szólni… némán ül le mellém és kezét kezemre kulcsolja. Csak néz engem, talán a pillanat megváltását reméli tõlem, talán csak egyetlen szót vár. Látom rajta, hogy még mindig azt hiszi, hogy lázas vagyok, pedig már régen teljesen tiszta a fejem. Ráemelem a tekintetem és kinyögöm az oly régóta fontolgatott szót, ami mindent megváltoztat:

• Szeretlek…

2009.10.21.
Miklós Imola