|
 Vendég: 24
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Egyetemista kori emlék
NAGY DOMOKOS IMRE
A KÖZELÍTÉS
Valamikor a hatvanas évek elején történt, amikor még egyetemista voltam, úgy értettem a lóhoz-kocsihoz, mint ma a fiam az autóhoz; s kedvelt nyári időtöltéseim közé tartozott, hogy az erdei munkában segítek.
Fát közelíteni mentünk Lajossal, erdészeti fuvaros komámmal a Nagysomra. Mintegy órányi gyaloglásra lehet a falutól, s úgy számítottunk, hogy ebédre meg is leszünk az első fordulóval.
A faközelítés nem volt más, mint hogy a kitermelt (azaz kivágott) fát vagy egészben (rönkként) vagy felvágva (ölfaként) lóval-kocsival levitték oda, ahova teherautóval is el elehet jutni. Veszélyes, nehezen gépesíthető munka, mert olyan helyekről volt szó, ahol még az embernek is meg kellett néznie, hogy hova és hogyan lép. (Azután, amikor már szabadidőmre is elváltam az erdőtől, megkísérelték gépesíteni; de miután fölöslegesen tönkretettek egy csomó erdőt, legújabb híreim szerint visszatértek az eredetei megoldáshoz, merthogy az „jobban környezetbarát”…)
Tisztában voltam a dolog nehézségével – nem is vitt volna Lajos ügyes bajos dolgában járó társa helyett segíteni – ám a Nagysomot alaposan ismertem, meg Lajos ügyességét is, és én nem gondoltam, hogy az átlagosnál veszélyesebbé válhat a dolog.
Eleinte nem is volt az. A lovak békésen kocogtak, és csak néha-néha kellett megemelnem az ostort, hogy a baloldalt lévő Pajkos (a „nyerges”) is rendesen húzzon, s ne hagyja a munka javát Vezérre, a jobboldalt lévő „rudasra”. (Ezek az elnevezések még abból az időből származnak, amikor nyeregből hajtottak. A nyergesen ült a hajtó; a rudas volt a párja, és mint legmegbízhatóbb lény, „felelt” a kocsi biztonságáért. Ha a kétfogatú szekérbe valami miatt csak egy lovat fogtak, akkor az a rudas volt. Négyesfogat esetén a baloldali első volt a gyeplős, míg a jobboldali az ostorhegyes, mert őt már csak azzal lehetett elérni.)
Mindezt ráértem végiggondolni, mert csak ekkorra értünk fel a Bagolyhegy nyergében lévő útszéli kereszthez, melyet egy öreg gyalogpostás-néni emeltetett nyugdíjba menetelekor annak emlékére, hogy Diósgyőrből egész életében baj nélkül hozta fel a postát a 15-20 kilométernyi erdei úton, bármilyen idő is volt. Itt befordultunk az országútról az erdei útra, majd átdöccenve a Bagolyhegyet a Nagysomtól elválasztó nyergen elindultunk az utóbbi derekán húzódó szekérúton.
A Nagysom egyike azon kevés helyeknek, melyek kivételesen nem változtak meg nagyon. Ma is ugyanolyan bokrosnak látszik a hegyoldal, mint akkor. Jobboldalt erős lejtő, baloldalt ugyanolyan emelkedő. Mi meg mentünk középen.
Egészen a szálas széléig. Ott aztán Lajos átvette a gyeplőt, s mire észbe kaptam, már egy régi szekérnyomon húztak fel minket a lovak a meredeken. Ezt csak edzett erdészeti lovak bírták ilyen egyenletes tempóban. Mindig élveztem a „terepszekerezést”, de akkor kicsit furcsa érzésekkel gondoltam arra, hogy innen még le is kell valahogy jönni… Bár – véltem naivan – talán lehet itt valami általam nem ismert enyhébb út is lefele.
Egyelőre azonban csak a gerincre érkeztünk fel, s azon mentünk tovább toronyiránt. Itt már nem volt szekérnyom sem, nemhogy út., de az ilyesmi közelítéskor megesik, úgyhogy nem nagyon zavart. Csak amikor Lajos a kinyújtott ostornyéllel rámutatott egy olyan másfél kocsirakomány méretű farakásra, s a szekeret is arra fordította, kezdett nem tetszeni a dolog. Az ölfarakás ugyanis lentebb volt az oldalban. Lajos megkötötte lánccal mind a két hátsó kereket. Aztán le is mentünk hozzá, s megraktuk a kocsit.
Szép magasra, mert Lajos kijelentette, hogy ő ugyan ide még egyszer fel nem jön, viszont a fizetést teljesítménybérben kapja. Átdobta a láncokat a fán. Jól meghúzta, hogy szorosan tartson, és elindultunk. Ő baloldalról vezette a lovakat, nekem meg hátraszólt:
– Koma, jobbról figyeld a hátsó kereket!
Én hát figyeltem, de egyelőre nem tudtam, hogy miért. A szekér csúszott a megkötött kerekeivel a lejtőn, vágta a puha erdei földet. Néha legázoltunk egy-egy bokrot, mert Lajos igencsak tartotta egyenest az irányt. Ennek okára hamar rájöttem, ahogyan figyeltem a dülöngélő rakományt. Olyan magasra rakta meg a szekeret, hogy a súlypontja a fölső harmadába került, s már egy egészen kis billenés is végzetes lehetett volna. Különösen az elsőnél jóval nagyobb hátsó kerekeknél.
Igen egyszerű fizikai megállapítás, de engem egyáltalán nem lelkesített a nagyszerű felfedezés. Hiszen még rá kell kanyarodnunk a szekérútra derékszögben! Vagy arra, amin jöttünk a hegy derekán, vagy az alsóra Bikarétnél. Ami végeredményben egyre megy, mert az alsó alatt is volt egy jó kétméteres árok.
Amíg ezen meditáltam, megszólalt Lajos:
– Most vigyázz, Koma!
Megérkeztünk a hegy derekán lévő szekérúthoz. S fordultunk. Lajos lépésről-lépésre, vagy talán fél lépésről fél lépésre ereszkedett rá a lovakkal a kocsiútra lassan jobbféle kanyarodva, vállával is nyomva Pajkost, nehogy éppen most jusson valami „pajkosság” az eszébe. Én meg a kereket figyeltem.
Majdnem ráfordultunk már az útra, amikor a jobb hátsókerék lassan emelkedni kezdett, s az egész szekér billent lefelé. Máig sem tudom, hogy tényleg kiáltott-e Lajos: „Vigyázz, Koma!” – vagy csak én éreztem? De ugrottam. Más nem tehettem – (bár mi volt az én akkor hetven kilót sem elérő akkori súlyom a megrakott több mint tízmázsás szekérhez képest?) –, mint hogy ráugrottam a hátsó tengely végére, hátha az ugrás lendülete és ütése visszazökkenti a szekeret. Különben…
Nem volt „különben”. Sikerült!
Ott állt a szekér derékszögben szabályosan ráfordulva a kerék-nyomra, mi meg csak néztünk egymásra. Aztán amikor végre szólni tudtunk, megegyeztünk, hogy erről pedig szó se essék!
Nem is esett évtizedekig. De egyébként sem csináltunk nagy ügyet belőle. És most sem, hogy négy évtizeddel később, amikor már szegény Lajos, és felesége, az általam a világ legaranyosabb parasztasszonyának tartott Juli rég elbúcsúztak az árnyékvilágtól, nem érzem többnek az esetet, mint az erdőben dolgozó emberek természetes bajtársiasságának, melynél csak az lett volna a feltűnő, ha nem lett volna.
Meg hogy a kereszt is kinyújtotta felénk oltalmazóan a karját a Bagolyhegyről… |
|
|
- szeptember 28 2010 10:23:54
hú, de jő, nem a doktori címednek szól, hidd el -ritkán ír valaki ilyen színesen, lehet, hogy "nagymamát" vagy géneket kell cseréni hozzá - klón-ember korunkban?
Egy secudumra sem lehet abbahagyni... |
- szeptember 28 2010 11:33:36
Kedves Nagy Domokos Imre!
Mennyire igaz, hogy ez a visszaemlékező prózai írás annyira le tudja kötni az olvasó figyelmét, hogy még lélegzetet is elfelejt venni közben. Izgalmas esemény volt a "közelítés". Én is parasztcsaládból származom, így nem ismeretlenek előttem a kifejezések, így a "közelítés" sem.
Régi mondás, hogy "Segíts magadon, Isten is megsegít!" Azt hiszem, ebben az esetben is érvényesült ez a mondás!
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
 |
- szeptember 28 2010 21:40:49
Kedves Imre!
Annyira láttam amit írtál, hogy azt gondoltam, ott nem lehet befordulni. Ilyen esetekben mi csodálkozunk el legjobban utána, hogy sikerült. Életösztön? Sugallat? Ki tudhatja mi, "ki" degít ilyenkor. Élmény volt írásodat olvasni. Köszönöm.
Üdvözlettel: Tara. |
- szeptember 29 2010 08:48:50
Élvezettel olvastam az írásodat, a hatvanas években, gyerekként én is utaztam ilyen lovaskocsin... Nagyon hűen adta vissza az írásod az akkori élményeket, szinte ott éreztem magam a kocsin...
Szeretettel. Léna |
- szeptember 30 2010 14:53:58
Ha valaki éppen arra jár, ahol a Miskolcról Bükkszentkeresztre vezető út a hajtűkanyar után áthajlik a falu felé, álljon meg egy kicsit és keresse meg az elfelejtett keresztet. Biztosan neki is segíteni fog.
A hozzászólásokat pedig köszönöm szépen. |
- szeptember 30 2010 18:36:20
http://lh6.ggpht.com/_wdE5LENA1T0/SbVjppKCXPI/AAAAAAAABRY/DUYlXIaFtp8/s128/B%C3%BCkkszentkereszt%20064.jpg
Bükkszentkereszt keresztje,,,,, a gyógyító falu |
- október 01 2010 10:21:30
történeted olvasottsága nem a véletlen műve!
vissza kellett térnem! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
