|
 Vendég: 27
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_ MM
Jagi: Halál a köbön
Kilencvenhatra már új családom volt. Nagyapám halála után felbomlott az addig is imbolygó családi egység. Nagymamámmal megromlott a viszonyom, nemkülönben anyámmal és a fogadott testvérével. Kilencvennégyre eljutottak arra a szintre, hogy eladják a házat, a pénzt elosszák és mindenki menjen isten hírével. Mindnek volt sajátja, csak nekem nem. Én nem örököltem semmit sem, hisz csak unoka voltam. Az akkori párom, Ida - kitől később gyermekem is született - volt az, ki befogadott a családja ellenzése árán is. Évek kellettek, amíg megszoktam azt a légkört. Kilencvenhat életem újabb sorséve volt.
Januárban meghalt nagymamám, aki anyám helyett anyám volt. Aki óvott mindentől, talán túlságosan is. Egyszerű asszony volt, nagy szívvel. Talán a szívet tőle örököltem. A nevelt fia a ház eladása után átcsalta magához falura az akkor már több mint nyolcvan éves, beteges öregasszonyt. Rá fél évre magára hagyta. Egy másik rokonhoz került, ahol szinte naponta látogattam. Már nem volt olyan a kapcsolat, mint rég. Nem a mi házunk volt, nem ketten voltunk. Idáékhoz nem vihettem, hiszen én is csak egy megtűrt kutya voltam ott. A nagymamám nem találta sehol se a helyét, miután eladták a családi házat. Olyan lett ,mint egy kóbor kutya, ki hálás és befogadják, ugyanakkor vágyott vissza abba a miliőbe, ahol hármasban éltünk a nagyapámmal. Végül egy öregek otthonában kötött ki, ahol már nem bírta tovább. Feladta a küzdelmet. Mintha látta volna, hogy jobb meghalni, mint hogy végignézze az anyám és öcsém halálát.
A temetésen mosolyogtam. Kínmosoly volt. Már nem tudtam nézni, hogy még le sem rakták a föld alá, máris azon vitatkozott anyám és a sógornője, melyik arany kié lesz. Gusztustalan volt az egész. Nem méltó egy ember búcsúztatásához.
Anyám az ő részét a temetés utáni összejövetelen már el is adta. Kétezer forintért és egy üveg Éva vermutért. Ott, akkor összevesztünk. Megmondtam neki, nem vagyok kíváncsi rá, és hogy soha többé nem akarom látni. Még egyszer láttam életében.
Április végén jött a hír, hogy anyám kórházba került. Amikor megláttam megrémültem. A százhetven centis nő helyett egy aszott gyereknagyságú múmiát láttam. Még megismert. Elmondta, hogy tüdőrákja van és tudja, nincs sok hátra már. Megígértem neki, hogy öcsémet visszaveszem a nevelőszülőktől, ahová miatta került. Kérte, hogy az életemre esküdjek. Azóta egy részem halott. Kisalbert Ida Rozália, meghalt 1996. május elsején. Élt negyven évet. Amíg páran nosztalgiáztak, én gyászoltam azon a napon.
Heteken át alkoholon és gyógyszereken éltem. Szidtam a sorsot, hogy ezt a lapot osztotta nekem. Gyűlöltem mindent és mindenkit. Nem akartam senkit se látni. Napok, hetek teltek el, hogy ki se mozdultam, utána meg ha kietettem a lábam, csakis kocsmába. Augusztus közepére kezdtem összeszedni magam annyira, hogy elkezdjek azon gondolkodni, hogyan tovább. Először is beszélnem kell az öcsémmel. Hisz a Csokoládé ház kettőnké immár. Már a nap is megvolt, hogy mikor utazok Vésztőre, amikor kaptam az újabb táviratot. Pista, meghalt a Csabi. Temetés Apátfalván a jövő hét pénteken. Csak álltam és nem akartam hinni a szememnek. A kezem olyan remegésbe kezdett, hogy egyszerűen lehetetlen volt megállítani. A rángás átterjedt az egész testemre. De hogy? Hogy a kurva életbe van ez? Micsoda?! Kiderült aztán, hogy Csaba a nevelőszülők gondatlansága végett halt meg. A többi „testvére” belefojtotta egy tóba. Térdig érő vízbe.
Ragaszkodtam hozzá, hogy láthassam, mielőtt leteszik a földbe. A kis szája cafatokban lógott. Kínjában szétharaphatta, ahogy fuldokolt. Kacsa barátom segített ki a ravatalozóból, mielőtt össze nem estem volna. Sepsei Csaba. Élt tizenkét évet.
Csabával nem éltem együtt, de nem az én hibámból. Anyám későn szülte, tíz év volt köztünk. A nagymamám próbálta őt is magához venni, de már öreg volt és a gyámügy nem ítélte neki. Később talán nekem lett volna esélyem, de alkalmatlan voltam rá mind emberileg, mind szociálisan. Vajon hová is vittem volna? Ahol éltem, én is csak vendég voltam.
Döntésünk által haltak
Vannak olyan veszteségek, amelyek szükségszerűek. Nekem is vannak. A volt párom két abortuszon esett át, amelyet én is támogattam. Gyerekek voltunk, és tudtam én is, hogy képtelenek lennénk felnevelni. Még magunkat se tudtuk eltartani, nemhogy egy gyermeket. A döntés megszületett és végrehajtatott. De ez nem jelenti azt, hogy nem gondolok ma is rájuk. Életek voltak, akik a mi felelőtlenségünk által fogantak, s majd a mi döntésünk által haltak. Amíg élek, őket is gyászolom. Ott vannak szívemben a többi szeretteim között.
Amikor majdnem...
Nagy a valószínűsége, hogy passzív öngyilkos vagy. Tudatosan, bár az agynak beadagolva hogy nem is, beveszel néhány pirulát és iszol rá. Nem. Te nem akarsz meghalni, csak egy kicsit lassítani. Mire a pirulák és a két üveg hubertus végére érsz, már nem sok életfunkciód marad. Ha nem maradt volna meg az egyik reflexed, ami segített kihányni a cuccost, ma már máshol beszélgetnénk. Vagy nem is beszélgetnénk. Mert egyikünk se létezne. De megúsztad, bazmeg. Életed jó úton halad, tehát becsüld meg.
|
|
|
- október 06 2010 10:04:22
Kedves Jagi!
Számomra nagyon értékesek a "címben megadott" témával kapcsolatos folytatásos prózáid. Mindig figyelmesen és szívesen is olvasom, bár nagyon sok szörnyűség van benne leírva, őszintén, kendőzetlenül. Biztos, hogy jobb érzés lenne Neked is csupa szép dolgokról irnod, de Te magad is biztos lehetsz abban, hogy néha-néha a fájdalom a veszteség érzése viszi az embert olyan útra, hogy megírja a megtörténteket, mert muszáj valamilyen formában kiadni magunkból a fájdalmat. Azok, akiknek nincsenek megpróbáltatások az életük során, nem tudnának ilyen szívszorítóan, szívfacsararóan írni az élettörténetükről. Akinek minden az ölébe hullik, minden olyan természetes, amit megad a Sors számra, annak talán eszében sem jutnak olyan gondolatok, hogy megírják valamilyen formában.
És csak azok tudják értékelni a jót, akik a rosszat is megtapasztalták. De ezek nem az én gondolataim, szavaim, ezt már mások is előttem sokszor leírták. Én osztozom ebben a véleményben.
Írásaid hasznosak minden olvasó számára.
Nagy kihívás bármelyőnk számára példamutató életet élni akkor, amikor őseinktől nem láttunk jó példát. De akkor is meg kell mutatnunk, hogy lehet másképp is, lehet jól is élni az életet, és csak jót továbbadni az utánunk jövőknek.
Irántad való nagy tisztelettel:
Torma Zsuzsanna
 |
- október 06 2010 10:47:23
Jaj, Istenem! Szívszorító...hatalmas karmát vállaltál magadra...köszönjük az őszinteségedet, hogy megosztottad velünk az életedet.
Maryam |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
