Napkorong

MM

Smith: Fajok Harca - A Szövetség - részlet2.

Dion a koránál fogva ugyan már nem harcolt, de lelkesedése és bátorító beszédei ajzószerként hatottak a katonákra. Az áradás kezdete és hirtelen rohama alatti húsz évben nem tudott az orgonokkal újabb csatát kezdeni, és az északi lejárat csak a vízen keresztül volt elérhető ezután. Szerencséje volt, hogy a hajókat azonnal eltulajdonította, amint látta a helyzet súlyosságát, és fia is mellé került egy szerencsétlenség után.

Corovillal a haditerven dolgoztak lakóhelyükön, a Viktória nevezetű légjáró anyahajón.
- A protonágyú itt is hasznunkra válhat – mutatott a térkép aljára Corovill. – Valószínűleg ugyanazt az energiamezőt használják, mint az északi lejáratnál. Viszont, ha szerencsénk van, még gyengébbet. Évszázadokon keresztül védve voltak azon a részen, és a gyors olvadás csak mostanában indult meg.

- Mennyire van ott felolvadva a jég? – kérdezte a hadvezér, bozontos szemöldökét erősen összevonva, a térképen bejelölt útvonalakra koncentrálva. Dion magas, nagytermetű ember volt, ám az orgonokhoz így sem érhetett fel a maga százkilencven centijével. Haja szürkés, néhol fehér, kikopott már a sötét festék belőle. Arca ráncos, szemei szigorúak, zöldek, kegyetlenek. Széles, vastag szája körül rövidre nyírt ősz szakáll és bajusz takarta a fél arcát. Ezüstszínű, védelmi funkciót ellátó kezes-lábasban állt a hajó tanácskozó szobájában, ugyancsak ezüstszínű, a ruhához tartozó csizmában. Dion serege ilyen ruhákkal volt felszerelve; még az áradás kezdetekor jutott hozzá a NASA egyik kísérleti bázisáról, s bármily vékonynak és sebezhetőnek tűnt is, olyannyira volt ellenálló majdnem minden energiával és hőmérséklettel szemben.

Corovill sem panaszkodhatott a termetére. Csupán tíz centivel volt alacsonyabb apjánál, de a vállai szélesebbek, karjai jóval izmosabbak voltak. Az arca inkább az édesanyjáé. Nagy, meleg tekintetű férfi, széles, vékony ajkakkal, orra hetyke, arca mindig borotvált, haja világosbarna rövid, bal oldalt elválasztva. Ő is ugyanazt a ruhát hordta, mint az apja –és minden férfi a hajón- de az ő fiatal testéhez jobban simult az ezüstös anyag. Vállát és derekát még egy fekete szíj is övezte, melyben az adóját és a saját fegyverét tartotta.

- Negyed annyira sem, mint északon – válaszolt a fiú. – Azt hiszem, a déli lejárathoz nehezebb lesz eljutnunk, de megoldható.
- Hogyan?
- Bemérjük a pontos helyet, aztán meggyorsítjuk az olvadás folyamatát. Így pár órán belül hozzáférhetővé válik a külső energiamezőjük. Számításaim szerint a felolvasztott vízmennyiség még nem veszélyezteti a továbbhaladást a belső pajzs felé.
- Remek – suttogta maga elé Dion. – Orgánia… végre az enyém lesz. Ha belehalok is behódoltatom, Ezophius térdre fog borulni előttem, és az életéért könyörög majd… - Corovill rövid bólintással jelezte, hogy egyetért. Bár
mindig is ezt hangoztatta, legbelül mégsem Orgániára vágyott, hanem a saját földjeire, és a családjára, akiket elveszített…

Tisztán emlékezett még arra a napra, pedig több mint húsz éve már. A természet akkor vágott vissza. Megelőző figyelmeztetések is voltak persze, de az embereket ez nem érdekelte, ahogy Corovillt sem.
Nagy vihar kezdődött. A megbokrosodott szelek egész városokat romboltak le. Autók, állatok, háztetők és emberek repkedtek a levegőben, majd iszonyatos erővel csapódtak bele más épületekbe. Corovill beültette a családját a kocsiba és beletaposott a gázba. Amikor már azt hitte, megmenekülnek, a visszapillantó tükörben egy még félelmetesebb, hatalmasabb és gyorsabb erőt látott meg: a vizet.
A rettenetes hullámok előbb a tornádókat rombolták szét, aztán következett minden más a férfi autója mögött. Aztán ők kerültek sorra…
Most is hallja a sikolyokat, a sírást. A kisfiáét… Sonjáét…
Fogalma sincs róla, hogy élte túl. Semmire sem emlékezett. Az apja mesélte el neki, hogy ő mentette meg a Viktóriával, és azóta így élnek.

Corovill megrázkódott és visszatért a valóságba. Észrevétlenül letörölte szeme sarkából kibuggyanó könnyeit, és az apjára nézett.
- A sereg készen áll bármikor – mondta. – De azt javaslom, előbb el kellene menni, megnézni azt a fegyvert, amit Carlos ajánlgatott nekünk a legutóbbi élelemgyűjtésen.
- Azt mondod?
- Ugyanonnan való, ahonnan a ruháink, hasonló a Phobosra felszerelt fegyverekhez, csak ez egy továbbfejlesztett változat. Talán azzal sikerülhet az áttörés.
- Nagyszerű! Megnézzük. Holnap hajnalban indulunk. –

Mintegy végszóra, a tanácskozó szoba ajtaja halk zümmögéssel felnyílt, és egy magas, barna szemű, barna hajú vékony lány kukkantott be rajta. Dion és fia egyszerre néztek oda. A lány lágy kellemmel libbent be ezüst kezeslábasában, amely úgy feszült arányos, nőies idomain, mintha sosem akarna megszabadulni a testtől. Dion egy pillanatra eltátotta a száját, aztán szigorúan nézett a lányra.
- Alisha! Azonnal vedd le magadról a katonai ruhát, és bújj vissza a sajátodba!
- De apám…
- Semmi de! Szegény anyád mit szólna, ha így látna? Megmondtam már ezerszer. Nők nem vehetnek részt a csatában! Legfőképpen te nem! Az asszonyok és lányok helye az anyahajón van, rendes ruhában! És most eredj! – Dion, mintegy lezárva a témát visszafordult Corovillhoz, hogy átbeszéljék az útvonalat. Alisha apró cseresznyeajkai megremegtek, és csalódottan fordult ki a szobából. Corovill fél szemmel látta ezt, de nem mert Alisha mellett felszólalni. Ő sem akarta, hogy újabb családtag vesszen oda. Elég volt a múlt évben az anyja elvesztése. Bár tisztában volt vele, hogy Alisha titkon edzeni jár, és ezekkel a modern fegyverekkel, amelyekkel fel vannak szerelve, még egy gyerek is könnyedén elbánna, mégsem akarhatta, hogy a saját testvére az életét kockáztassa.