|
 Vendég: 15
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,222
|
|
_... melyben kiderül, mi mindenre képes egy jóakaró a látszólag könnyű helyzetekben.
 N
Február 19. Szerda
Sue ma külön ült tőlem. Az első három órán teljesen egyedül ültem, ahogy ő is. A negyedik óra előtti szünetben azonban változás állt be a dologban. Órára érkezve észrevettem, hogy Sue helyén most Joan Wellington ül.
Joannel nagyon jó barátságban vagyunk. Ő az első és egyetlen, akivel az osztályon belül bármit megbeszélhetek. Tíz centivel alacsonyabb nálam, a haja valamivel a válla fölött ér véget, és barna, csakúgy, mint a szemei. Sokat beszélgettünk már, és majdnem úgy ismerjük egymást, mint a tenyerünket. Most is látta, hogy baj van, így órák után kivonszolt a gördeszkapályára, hogy kifaggasson.
- Már mondtam... semmi tippem, miért ilyen - sóhajtottam végül. Rámnézett.
- Tényleg keveset tudsz a csajokról, Jack - nevetett fel. - Néha el is felejtem. Tudod, ilyenkor sok minden cikázik ám a fejünkben.
- Sokminden? Nem értelek, Joan... mi mindenen lehet gondolkozni ezen?
- Miután lefeküdtem az egyik legjobb barátommal? Lássuk... - Az ujján számolta a pontokat. - Zavarodott vagyok, egyrészt, mert attól félek, hogy elveszítem, másrészt, mert tudom, hogy úgy lenne a legjobb - nekem. Mint ilyen, önző is vagyok, de tudom, hogy nem lehetek az, mert olyan köztelék fűz össze az illetővel, amit nem igazán akarok elszakítani. Ezért túl odaadó is vagyok, ami azért baj, mert a szabadságom és az életem is az övé, meg azért is, mert bármikor képes lennék a saját érdekemért feláldozni a kapcsolatomat vele...
- Nananana - szóltam rá. Ne magadból indulj ki. Sue nem ilyen.
- Dehogynem - bólintott Joan mindentudóan. Hidd csak el. Minden csaj egyformán működik, csak vannak, akik letagadják. Én már csak tudom, hisz az vagyok.
- Akkor mit tegyek? - kérdeztem.
- Vedd rá, hogy beszéljen veled. - Joan sóhajtott. - Azért kért időt, hogy elfelejtsen téged. Márpedig csak akkor megy nehezen a felejtés, ha azt, akit el akarunk engedni, szívből szeretjük. Most menj, és ne engedd el. Ha igazán szeret, nem hagy el téged.
- Igazad van. Megyek - ugrottam fel, és egy puszit nyomtam Joan arcára. Aztán már loholtam is. - Szia - kiáltottam vissza kutyafuttában. Csak az járt a fejemben, hogy megtaláljam Sue-t.
Ő Joan. Imádom.
Február 20. Csütörtök
A dolgok végre kezdenek visszaállni a rendes kerékvágásba. Habár Sue még nem ült vissza mellém, már szóbaáll velem, ami jó. Most még nem beszélgetünk kettőnkről, hisz arról hallani sem akar, de remélem, ez már nem tart sokáig. Arra viszont, hogy délutánonként együtt tanuljunk, esély sincs. Hozzánk ő nem fog jönni, engem meg a szülei hánynak kardélre, ha a házba merem tenni a lábamat. Maradt tehát az iskolai találkozások végeláthatatlan sora.
Ma újabb cetlit találtam a padomon. Most is egy kétsoros volt, de ezúttal így szólt:
"Ha egy naplót meg tud írni a kezed,
olyat is írj, ami szívéhez vezet."
Még mindig nem Sue kézírása. Ki a franc lehet az? Bill? Nem hinném. Előbb segítene védtelen kutyakölykökön, mint hogy verset írjon nekem. Joan sem az a verselő típus... és az osztályból senki sem.
Éjjel fél 2
Akkor is megtudom, ha törik, ha szakad.
Ma a szomszéd új kutyát vett. Első látásra kedves, csak áll a kerítésnél, és vicsorog. De én azért a biztonság kedvéért holnaptól más útvonalon megyek suliba. Nincs kedvem plasztikai sebész szikéje alá kerülni. Habár semmilyen más sebész kése alá nem akarok jutni. Inkább meghalok. |
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. április 18. szombat,
Andrea napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
Üdv!
