Az ablakban álltam, beleborzongtam a nyirkos szélbe és figyeltem, amint az első csillagok kigyúlnak a felfeslett felhők között.
Nyugaton az utolsó vörös fények is kihunytak. A világ néhány pillanatig még a fényesség és sötétség mezsgyéjén táncolt, azután az éjszaka elnyelt mindent. A növekvő hold alacsonyan függött a déli horizont felett, fénye kirajzolta a csipkézett élű felleget, mely eltakarta előlem a kígyót formázó csillagkép tagjait. Néhol fények pislákoltak, ám a házakon túli vidék áthatolhatatlan sötétségbe burkolózott, kivéve a holdfény egyetlen ezüstös pászmáját, mely a távoli domb gerincén magasodó tölgyekre vetült. A táj fekete tömbbé olvadt, a halott éjszaka kísértő árnyává, a sötétség tovább mélyült, miközben egyre több csillag izzott fel az égen és a hold is kapaszkodni kezdett az elrongyolódott felhők mögött.
A szél mostanra teljesen elenyészett, az égbolt jobbára kitisztult, habár még most is sötét fellegek tornyosultak a láthatáron, mely felett, amint egyre mélyebben jártunk az éjszakában, villámok szabdalták a sötétet. Olykor egy-egy felhőt mintha belülről világítottak volna ki a fények.
A friss eső utáni földszag és a sarjadó fű illata elvegyült a folyó felől áramló semmivel sem összetéveszthető aromával.
Itthon vagyunk.Itthon a számára ismeretlen városban, az idegen szállodai szobában.
Itthon az Ő szülővárosában, Ő, aki a háta mögött álmatlanul forgolódik, Ő aki a gyermekeinek az apja.Ö akihez rimánkodni kellett, a sok sok évvel ezelőtt elhagyott városkájának megismeréséért.
Az ablakban álltam, és emlékeztem,láttam,hogy feszültek meg az arcán az izmok, mikor feltűntek a vonatablakban az ismerős hegyvonulatok,a régi ódon házsorok,a nagy folyó hömpölygő hullámai, majdnem karnyújtásnyira.Több mint tíz éve, hogy mindent de mindent hátrahagyva elment.Nem volt kitől búcsúznia,akkor nézte végig az apja koporsójára hulló rögöket.
Végig bolyongta a nagyvilágot , kiszakította a maga jussát az élettől, a saját családot.
Az ablakban álltam, emlékeztem a tűző napon tanácstalan téblábolásunkra a meredek lejtésű domboldalt szabdaló sírok között.Ő, megpróbálta előhívni gyermeki emlékezetéből azt a régi temetőárkot.Öngyilkosok nem pihenhettek szentelt földben így odahantolták el az édesanyját.A gyerekek markában hervadó-lankadó virágcsokrok a bejárati kőkeresztnél pihentek meg.. Isten áldja magukat köszöntek a fekete kendőjüket mélyen a homlokukra húzó anyókák.. Senki sem ismerte fel már és Ő sem ismert már fel senkit...
Az ablakban álltam,és ekkor egészen váratlanul az éjszaka sötét szívében felizzottak az első tüzek.
Eleinte lassan fogantak meg, a lángok vonakodva martak a nyirkos, sziszegő fahasábokba, ám a hőség fokozatosan kicsapta a nedvességet és a zsarátnok egyre élénkebben fénylett, mígnem a tűz elborította az egész mintázatot és a roppant máglya diadalmasan fellángolt az éjszakában. A domb taréján tüzek szaladtak végig és tompa dübörgés közepette lángnyelvek szöktek elő az égbolt felé gomolygó füstoszlopok mögül.
Egy-két dolgot nem értek tisztán, de az biztos, hogy nagyon szép kifejezésekkel, szavakkal festetted le a napnyugtát, és aközbeni visszaemlékezésedet.
Ez a mondat nem érthető számomra:
"Itthon az Ő szülővárosában, Ő, aki a háta mögött álmatlanul forgolódik". (kinek a háta mögött?)
Üdv.: Torma Zsuzsanna
Eta-Etusom - október 14 2010 16:53:18
Az ablakban álltam.. ez a visszatérő motívum..a tékozló fiú az Ő, ebben az esetben momentán a férjemről írtam, Ő a néma szereplő
aki visszatért a szülővárosába, hogy a családjának megmutassa a gyerekkorának a színhelyét...Az ő pszichodrámája az mikor kerestük az édesanyja sírját és az a feszültség ami érezhető volt mellette.A vihar és az a tűz katartikus volt akkor éjjel, már ez is régen történt van annak 2o éve is, a gyerekek beszéltek a minap róla...
pirospipacs - október 14 2010 18:16:36
Nagyon szép az írásod kedves Etusom! Láttam amit láttatok, és átjöttek az érzések, a fények, a sötétség, a fű illata...
Az utolsó mondatod lehengerlő, a többi nem kevésbé!
Gratulálok!
Szeretettel: pipacs
