|
 Vendég: 29
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Minden idegszálammal megpróbálom nem érezni orromba égett illatod, megpróbálom kiköpni számból csókjaid ízét, megpróbálok nem emlékezni rád de minduntalan kénytelen vagyok erõszakkal visszarángatni a hozzád szökõ gondolataimat.
 N
Utolsó gondolatok hozzád
A sötétben, kinyúlva fekszem a hatalmas ágyamon és, mint egy bolond, rajtad rágódom. Nyugodtan megkérdezhetnéd, hogy mi ebben az újdonság?! A válaszom pedig ugyanolyan egyszerû, mint a kérdés: az ég világon semmi. Még mindig te töltöd ki szabad perceimet de e hónap hetedikén felfüggesztettem a szakításunktól eltelt hetek számolását. Már hónapokban kell mérnem a köztünk feszülõ távolságot. Ennek ellenére, olykor még mindig felböffen bennem az általad talán már elfelejtett érzés, amikor hozzám simulva, ködbe borult aggyal próbáltál leigázni engem és én minden érintésedre megremegtem.
Még soha senki nem ért úgy hozzám, ahogyan te és még soha senki nem csókolt úgy, ahogyan te tetted. Oh, azok az érintések és csókok! Egyszerre voltam a pokolban és a mennyországban miattad. Egyszerre éreztem megalázva, eltiporva magam és azt, hogy ölelésedben én voltam a legboldogabb ember a földön. Hatalmas szenvedéllyel, mégis finoman, gyengéden vetted birtokba mindenem. Karodban képes voltam szárnyak nélkül repülni.
Ezen emlékekre mindig hideg borzongás fut végig testemen és én tanácstalanul állok a megmásíthatatlan elõtt: véget ért. És én gyûlöllek ezért. Teljes szívembõl gyûlöllek, mert ehhez nem volt jogod! Nem volt jogod elcsábítani engem és ha már önzõmód mégis megtetted, miért nem készítettél fel a szakításra?! Sosem mondtad, hogy így fogok érezni, sosem mondtad, hogy ennyire fog fájni a hiányod… és én sem hittem volna. Talán az én hibám is volt. Eljátszottam neked a mindenttudót, a nemtörõdömöt. Így te azzal a hittel maradtál, hogy engem úgysem érdekelt igazán a kapcsolatunk. Gondolom ezért nem fáradoztál a felvilágosításommal, hogy, akárcsak én, te is a hangtalan lelépés híve vagy. Sokszor eljátszottam már másokkal de sosem hittem volna, hogy ez ennyire tud fájni! Középkori kínzásnak is beillene…
Mostmár jól tudom, látszólag mindigis félvállról vettelek. Nem akartam beléd merülni és nagyon sokáig hittem, hogy sikerült szétválasztanom szeretkezéseinket az érzelmektõl. Szakításunkkor megnyugodtam, hogy fizikai valódban többé már nem voltál jelen életemben. Elégedett voltam, hogy téged is sikerült elüldöznöm mellõlem, ugyanis tudtam, hogy csak könnyeket fogsz szemeimbe szülni és akkor elhatároztam, hogy nem akarlak megszeretni téged. Végül kiderült számomra is, hogy bolond voltam, amikor azt hittem, a közeledben lehetek érzések nélkül. Tévedtem. Hatalmasat tévedtem. Bár ezt sosem ismertem volna be neked és nem csak neked de hosszú ideig magam elõtt is tagadtam. Az élettõl azonban ekkor megkaptam a létezõ legnagyobb pofont. Valahányszor a szobámba lépve megpillantom az üres ágyamat, azt az ágyat, amelyben annyiszor élveztelek téged, elönt egy mély szomorúság és utána lassanként, újra és újra rádöbbenek, hogy nem csak a tested kihûlt nyomát õrzõ párna emlékeztet rád. Még az imádott fésûmre sem tudok úgy nézni, mint azelõtt, hiszen ott volt a kezedben, érintette itt-ott õszülõ, dús hajad, amibe mindig olyan szívesen fúrtam bele ujjaimat.
Mégis görcsösen akarlak kitaszítani magamból, hiszen te is jól tudod, hogy sosem volt jogom rád nézni, megízlelni téged pedig még annyi sem. Én azonban mindkettõt megtettem. Szemrebbenés nélkül szegtem meg a szabályokat érted és önzõ módon martalak magamhoz, hogy utána ellökhesselek. Most pedig meg akarom vonni magamtól a jogot, hogy emlékezzek rád. Minden idegszálammal megpróbálom nem érezni orromba égett illatod, megpróbálom kiköpni számból csókjaid ízét, megpróbálok nem emlékezni rád de minduntalan kénytelen vagyok erõszakkal visszarángatni a hozzád szökõ gondolataimat.
Gyûlöllek azért, mert semmit sem kell tenned, hogy még mindig fontos legyél számomra. Gyûlöllek, mert késõn kezdtem hinni neked és késõn vettem észre azt, hogy õszinte voltál velem. Én pedig, aki végig tagadtam, aki határozottan állítottam, hogy soha, most tomboló hormonokkal bámulom tehetetlenségem láncait és milliószor megkönnyezem azt a pillanatot, amikor még visszafordítható volt a folyamat. Rá kell jöjjek, hogy benned, magamat gyûlölöm legjobban, mert azt akarom, hogy szeress de túl gyáva vagyok beismerni neked. Talán már értelme sem lenne. Így megelégszem azzal a boldogsággal, amit az utcán, üresen várakozó autód látványa nyújt nekem. Számomra ennyi is elég, hogy érezzem még mindig szeretlek…
2010.10.20.
Miklós Imola |
|
|
- október 21 2010 12:53:27
Hm..(?).. nos én értem minden szavad.. és sajnos nem élhetek azzal a luxussal, hogy azt mondhassam, hogy -Ne aggódj, idővel elmúlik.., mert én tudom a legjobban, hogy ebben a percben azt érzed, ez a fájdalom örökké beléd égett, és csak eszi magát, beljebb, egyre beljebb.. de attól még igaz, hogy az idő, oly jó gyógyító, hogy lassan, de majd eltompul ez a felfokozott érzés, ami kitölti most a kis szívedet. |
- október 21 2010 14:41:39
Nem is tudom,hogyan fogalmazzak! Remek írás! Van amikor nem vesszük észre,vagy nem is akarjuk észrevenni,hogy mit érzünk a másik iránt! Vagy nem merjük megnyitni a szívünket és inkább elüldözzük a szeretett személyt, nehogy csalódjunk benne!Azt gondoljuk,így könnyebb! Utólag kiderül,hogy mégsem! Ismerem ezt az érzést!-sajnos!
Szeretettel olvastalak:Geot |
- október 21 2010 16:43:05
Jaj kedves hipervandor! Én úgy sajnállak. Fent volt a "Szerelem" c. novellám. 20 év után még mindig égett az az érzés. Nehéz dolog. Nem tudlak biztatni semmi jóval. Sajnálom. Az igaz szerelem már csak ilyen.
Szeretettel ölellek. Tara. |
- október 21 2010 20:34:14
Kedves erimo,
nem hiszem azt, hogy örökké fog tartani a fájdalom, ugyanis nem elõször ért véget olyasmi az életemben, amit öröknek hittem. semmi sem az! ez csak egy kellemes hazugság, amit a rózsaszín köd miatt sokszor el is hiszünk, pedig a legkevesebb valóságalapja sincs. ma még fáj, holnap meg már valaki másnak fogok szerelmet vallani... így megy ez, bár valahol Rá, mindigis emlékezni fogok... különleges helye van az életemben.
köszönlek! |
- október 21 2010 20:36:31
Kedves Geot,
erre csak azt tudom mondani, hogy nem tagadom, õ egy különleges ember és kiemelt helye van a múltamban de semmi valóságalapja nem volt az egésznek. két külön világ voltunk, vagyunk és leszünk is. de legalább szépnek maradt az emléke! köszönlek! |
- október 21 2010 20:40:05
Kedves Tara,
igaz szerelem? nos ebbe nem mászom bele túl mélyen, csak annyit mondok, hogy ebben a pillanatban teljesen õszintén érzek de, hogy a következõ pillanatban hova fordul ez az érzés, azt nem tudhatom. ebben a pillanatban igaz szerelem, holnap már csak egy szép emlék lesz, vagy ha nagyon balszerencsés vagyok, annyi sem. köszönlek! |
- október 22 2010 08:52:57
Írásod remek, ahogyan kibuknak belőled az érzések. Bár a gyűlölet nem jó...
Fiatal létedre sok mindent jól látsz, s van tapasztalatod, ám bizonyos érzéseket az emberek másképp élnek meg. S az is igaz, hogy semmi sem tart örökké, van aki hamarabb túl van rajta, van aki pedig egész életében csodás emlékek fényében él.
Viszont ismétlem magam, az írásod remekül adja vissza azt, amit átélsz, érzel. Gratulálok.
Szeretettel. Léna |
- október 22 2010 11:27:07
Kedves Léna,
a gyûlölet is lehet jó néha. meg is mondom, hogy miért. azért mert megmutatja, hogy még mindig nem közömbös számunkra a másik. aki képes gyûlölni, az szeretni is képes. a közöny öl meg mindent. nemhiába mondják, hogy a szerelmet és a gyûlöletet egy igen vékony szál választja el egymástól. ez mellett a férfi mellett megtanultam, hogy nagyonis így van! egyetlen pillanat is elég ahhoz, hogy az extrém negatívumból a lehetõ legpozitívabb érzés szülessen. de ehhez két, azonos hullámhosszon rezgõ lélek szükséges. két nagyon erõs lélek.
Köszönlek! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
