|
 Vendég: 17
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Ez is, az is.....
 N
Tara Scott
Front
Ébredezni kezdtem. Az álom, és az ébrenlét határán billegve, ahol az ember mindent elhisz, a szemem félig nyitva, de még homályos a kép. SOS látom egy piros, fényes képben.
- Mi van? Mi az, hogy SOS? Hol vagyok? – töredeznek, a gondolataim.
Aztán kitisztul a kép. A rádiós ébresztőóra szögletes számai között meglátom az ötös, és a nulla között a villogó két pontot. Megértem. Öt óra, öt perc. „Mmm…”- nyögöm, nyöszörgöm elnyújtva, nyafogva, mérgesen. Még másfél órát aludhatnék… De mögöttem döngve becsapódik, álomország nagykapuja. Ekkor érzem meg, hogy valami iszonyú súllyal nehezedik rám. „Leszakadt az álmennyezet? Vagy, mi…” – gondolom, de ekkor a „súly”, dorombolni kezdett.
- Hopika! Szállj le rólam légy szíves, szeretnék megfordulni – mondom, s mozdulok, mire ő elkezd rajtam nyújtózkodni, s nyugodtan ásít. A kezemmel, lassan tolni kezdem, mire lustán, lassan végre felkel, és kezd lemászni. Még mindig nem tudom, miért ébredtem fel. Végre megfordulok, hanyatt fekszem. Hopi mellém bújik, s tovább dorombol. Neki csak az a lényeg, hogy hozzám érjen. Aztán hirtelen, egy marok ragadja meg, a szegycsontom. A fájdalomtól, nagylevegőt veszek, talán védekező reflex. De nem ereszt. Makacsul fogja. Egy nyílvessző fúródik, valahova a szívem fölé. Aztán még pár nyíl belém fúródik, s kevés a levegő. Majd váratlanul lazulni kezd. Enged a marok, s a nyílvesszők is eltűnnek. „Tehát, erre ébredtem. Valószínűleg így ment ez már egy ideje.” Hanyatt fekve maradok, ilyenkor ez, a legjobb. „Olyan jó lenne, aludni” – gondolom, s oldalra fordulok. Hopi, abban a pillanatban felmászik az oldalamra, s elnyúlik rajtam. Kis idő múlva, újra jön a szorítás, és azonos időközönként, a nyílvesszők is, talán valamivel kisebbek. Most gyorsabban fordulok meg, a macska mintha segíteni akarna, leugrik, most nem időzik ő sem, holmi nyújtózással. Hirtelen, hatalmas sóhaj szakad ki belőlem. Kevés az oxigén a szervezetemben, annak a jele. Igyekszem nyugodtan feküdni, nem mozdulni. Autó megy el a ház előtt, lámpája bevilágítja a plafont. Elfordítom a fejem, s az órára nézek. Fél hat. „Dolgozni ment, én meg pont egy órát alhatnék még. De nem megy.” Aztán azon is meglepődök, hogy ilyen gyorsan megy az idő. Nem akar jobb lenni. Bujkáló, hányingerszerű érzés párosul az eddigiekhez. „Jaj, ne! Most akar beugrani?” Ez az érzés, a tachikardiás rohamot szokta megelőzni. Feszülten várok. Tudom, hogy ez sem jó, de ki tudná nyugodtan várni az elkövetkező perceket? Újra gyengül a szorítás, és elmaradnak lassan a nyilak is. De az érzés megmarad, ami azt jelenti, hogy még nem múlt el a veszély. Alvásról már szó sem lehet, konstatálom, s várok. Egy-egy pár másodperces extra futam színesíti, a helyzetet. Erre mondták, hogy ez közvetlen életveszély a ritmuszavarommal, mely velem együtt látta meg, a napvilágot. Kihúzom fél hétig, végül dolgozik, mint egy gőzgép, de megmarad a ritmusában. Lassan a hányingerrel párosuló „rossz érzés” is elmúlik. Lejövök, az emeletről. Kiengedem a kutyákat, kicserélem a macskák alomjait, a kazánházban. Mire végzek, lejön a férjem is. Látva rajtam, hogy nem vagyok túl jól, letol, amiért nem ébresztettem fel. Azt válaszolom neki, hogy pár nap múlva újra vidéken tölti a hetet, én egyedül maradok, és akkor is el kell végeznem ezeket a dolgokat, amikor így vagyok. Éppen azért kellene ilyenkor rá hagynom, mondja ő, és tudom, hogy igaza van. „Addig jár a korsó…” Tudom. De ez is benne van a pakliban, a lehetősége velem született, ahogy már említettem. Halálosan fáradt vagyok. A konyhába megyek, egy pohárba vizet engedek a kávénak. Leülök, beteszem a mellettem lévő mikróba. Közben a férjem is vizet forral, de ő a gázon, mert teát főz magának. Felállok, előveszem a kávét, visszaülök. Az édesítő fölöttem van a polcon. Újra felállok, kanalat hozok, leülök. Aztán kimegyek az előszobába, a kombi hűtőhöz, a tejért. Ahogy megfordulok, hogy visszamenjek, meglátom magam a tükörben. A bal szemem alatt, barnás alkony húzódik. Messziről úgy nézhet ki, mint egy kocsmai verekedés után. Leülök, a férjem nem bírja tovább. Javasolja, hogy maradjak a helyemen, s ő elkészíti a reggelimet. Közben kortyolgatom, a kávét. Kérdezi, mit ennék? „Enni?” – gondolkodok. A kávé sem esik annyira jól, nem vagyok éhes, a hátam közepére sem kívánok semmit, de a cukor miatt, ennem kell. Ő várakozón néz rám. Egy kevés szalámit kérek, kevés kenyérrel. Elfogy a kávém, s érzem, hogy az idő, valahogy mintha lelassult volna körülöttem. Bambulok, letompultak az érzékeim. Kint is vagyok, bent is vagyok. Elmosódottak, a határaim. Leteszi elém a tányért, rajta az étellel, megköszönöm, de minden automatikusan történik. Valaki van bennem, mert nem én nézek ki a fejemből. Kiszorultam. Beveszem a gyógyszereimet, hátha jobb lesz. Megeszem lassan a reggelim, de mintha kívülről látnám magam. Lebegek lét, és nemlét között. Jó is lenne, kicsit elszabadulni, és csak akkor visszatérni, amikor jobb lesz. De a testem meghajol a gravitáció előtt, s nem enged. Párom elveszi előlem a tányért, és poharat, elpakolja. Máskor soha nem engedem, ez az én dolgom, de most én nem vagyok itt. Elrendezi a mosogatni valót, s közben visszafordul.
- Nem kell főzni, bőven maradt ebéd tegnapról, ki lett mosva minden, pihenj le!
Vitatkozni sincs erőm, ledőlök a nappaliban, s bekapcsolom a tv-t. Fázom, mint ilyenkor mindig, hiába ég jó tűz a kandallóban. Magamra húzok, egy plédet. Valami dokumentumfilm megy az adón, amire kapcsoltam. A II. Világháború a témája. A partraszállás részleteit mutatják, képekben. Rohamsisakos, borostás sáros fiatal fiúk mosolyognak szélesen a filmfelvevőbe. Integetnek, némelyeknek cigaretta lóg a szájában, van amelyik „V” betűt formál mutató, és középső ujjából. Elnézem őket. Ebben a pillanatban, mikor a kép készült, csak a felvevő volt a fontos. Esetleg, eljut a felvétel, a mozifilmek előtti híradókban az otthoniakhoz, gondolhatták. Kicsi időre, kiestek a háborúból, míg a filmfelvevő zúgott. Aztán újra felugattak a fegyverek. S az előbb mosolygó arcok, talán a következő percben, sárba temetkezve egyedül, elhagyatva hagyták itt az életet. Golyótól, vagy repesztől sérülve. Elgondolkodom, miközben híreket mond a bemondónő, s a meteorológus a végén frontról beszél. Vajon ki, hol dönti el, hogy kinek jut pár fiatal év, mely egy háborús front közepette ér véget, és kinek hosszú, boldog, családdal minden egyébbel? Front. Ez is, az is, amelyikről az időjárás szakértője az imént beszélt. A magyar nyelv játéka. Egy, azonban közös, mindkettőben. A remény, hogy a mai napot is túléljük. Mikorra vége a filmnek, csodálkozva tapasztalom, hogy lassan újra érzem a határaimat, és lassan az agyam is újra engem szolgál. Előveszem a laptopot, bekapcsolom, a „W”-re kattintok. Megnyitom, s felírom a címet: Front.
|
|
|
- október 21 2010 16:44:09
Front...
Nekem a "valódi" jutott eszembe. Aki átélte Budapest ostromát vagy 1956 novemberét (vagy mind a kettőt), az először erre kapcsol. S csak aztán az időjárásra.
Nem tudtam előszörre elolvasni, mert a háborús élményeim vizionáltak bennem. Amikor egy arasznyira mellettem omlott le a fal...
Aztán végre elolvasva éreztem meg, hogy milyen művészi élmény-vízió ez az írás.
Gratulálok.
     |
- október 21 2010 17:01:14
Kedves Domokos!
Nagyon szépen köszönöm. Itt jártadat, és a véleményedet is.
Szeretettel ölellek: Tara. |
- október 21 2010 20:42:13
A történetedet olvasva az én szívem is összevissza kalapált! Sajnos már többször átéltem én is hasonló érzéseket! " A remény,hogy a mai napot is túléljük." Nehéz így várni a következő napokat! Kívánok jó egészséget Neked! Remek lett a prózai műved!
Szeretettel olvastalak:Geot: |
- október 21 2010 20:46:59
Kedves Geot!
Vannak jobb, és rosszabb időszakok. Tényleg reménykedünk, hogy megint csak elmúlik. Az utóbbi időben érzem, hogy talán az idő is befolyásolja.
Köszönöm szépen, hogy időt szántál rám.
Szeretettel ölelek: Tara. |
- október 22 2010 08:30:57
Kedves Tara, nagyon csodásan írtad le ezt az élményt. Most mindenki fáradékonyabb, nehezen viseli a különböző hatásokat, még az egészséges szervezet is.... Én is olyan dolgokat élek meg, ha nem velem történne, el sem hinném...
Nagyon jól írsz, tetszik.
Szeretettel. Léna |
- október 22 2010 18:04:19
Diagnózis költői képekkel...Igen ilyen.A pillanatokkal ,az alkudozás,araszolgatás a remélt fellélegezésért, és másnapi most jöttem le a plafonról és kiütöttek a ringben bódultság...
Orvosok néha megállapítják, mennyi mennyi szív rohamon tuszkoltuk át magunkat.. fantasztikus jól írtad le... kívánom kerüljenek a további tapasztalatok...Barátsággal Etus.. |
- október 22 2010 19:54:09
Kedves Léna!
Sajnálom, hogy Te is beálltál a sorba, de ez az év akkora terhet tett ránk ezzel a megbolondult időjárással, hogy csoda, hogy túléltük. A lila,-és fehér ibolyám folyamatosan nyílik, és sajnos valóban itt maradt egy 3 tagú gólyacsalád, egy egyedülálló, és egy fekete gólya.
Tegnap is láttam őket a Tisza felé repültek az erdő felett. Nagyon aggódom értük. Szóltunk az állatorvosunknak, hogy értesítse az illetékeseket! Hátha össze tudják fogni őket átteleltetni valahol.
Az állatokat is megtéveszti ez az idő.
Köszönöm szépen itt jártad, szeretettel: Tara. |
- október 22 2010 20:12:20
Kedves Etus!
Ahogy mondod! Mert ránk magyarokra jellemző is, hogy utolsó pillanatban megyünk orvoshoz, mert az ember összehúzza magát, és vár. Reménykedik, hogy csak jobb lesz az idő múlásával. Aztán ha még mindig lefelé megy.... Akkor megy csak el megtudni, hogy mire számíthat. Köszönöm szépen a jókívánságodat, aranyos Vagy. Remélem, megnyugszik az időjárás és mindannyian jobban leszünk!
Szeretettel: Tara. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
