Napkorong

N

Marcangolta, szaggatta a húst. Hályoggal borított szemeit diadalittasan Áldozatára emelte, szörnyű állkapcsából mérgező nyál csorgott. Fekete karmaival újra beletépett a kiszolgáltatott mellkasba, a szívet akarta. A test sikolya messzire elhallatszott, a szél szárnyaira kapta s kietlen, szikes földek felé sodorta, hogy ott visszhangozzon tovább.
A lény újra belevágott a húsba, iszonytató csapásával szétmorzsolva a bordákat, végül feltárult előtte a szív. Az összeroncsolt mellkasban még tovább, erősen, kétségbeesve dobogott. Gonosz vigyorral figyelte egy darabig a verdesést, majd feltelepedett a felsőtestre, még súlyosabb terhet róva rá.
Az Áldozat tehetetlenül figyelte. Oltárján feküdt, karjai súlyos láncokkal lebilincselve. A rém egyre közeledett a nyílt sebhez, érezte bűzös leheletét. Fejét inkább elfordította, nem akarta azt ocsmány szörnyeteget nézni. A démon kéjes hörgéssel szívébe mart, fogaival mélyebbre és mélyebbre hatolva, meg nem állva. Karmaival morbid gyönyörrel hasított a vállakba, leszakítva a maradék, elrongyolódott ruhát is, mely még takart valamennyit. Egy pillanatra félbehagyta tevékenységét, hogy világokat megrengető üvöltést hallasson, még több túlvilági lényt hívva a fél-tetem felfalására. Mint keselyük a koncra, vetette két szörny magát a fedetlen karokra, csuklókra, ereket szakítva ki.
Újabb halálsikoly szakadt ki a testből, vére patakokban folyt, még jobban elszínezve a mocskos kőtömböt, melyen már előtte is annyian adták életüket. Ki önként, ki harcolva s most ő van soron. A testét felemésztő fájdalom csökkenni kezdett, fáradtságot érzett.
Bágyadtan pillantott fel feje fölé, ahonnan a Halál nézett vissza rá. Csontos kezével kaszáját feje fölé, sújtásra emelte....