Napkorong

N

Októberi napsütés

Gyönyörű októberi napsütésben ülök a Szt. István parkban egy padon.
Elég sokan vannak itt, babakocsit tologató anyukák, párok, egyedül sétáló vagy üldögélő emberek, fiatalok és idősebbek.
Mellettem csobog a szökőkút.
Figyelem a fákat, melyek már különböző színekben pompáznak.
Szeretem a kora ősz színeit. Szeretem az avar illatát és zizegését a léptek alatt. Szeretem, mikor a Nap langymelegen süt, bársonyosan simogatva az arcom.
S megint egy olyan helyen ülök, ahol valamivel több mint egy éve Vele jártam, sétáltam.
Az első randevúnk napján...Akkor még nem tudtam, hogy az a nap egy szerelem kezdete lesz...
Jó volt vele beszélgetni. Már akkor sok közös pontot fedeztem fel bennünk...még az élettörténetünk, gyerekkorunk is sokban hasonlított... Szerető,gondoskodó anya, italozó, durva apa...megalkuvó párkapcsolat...lélekben többet kívánó és akaró érzés...társként való élés... szabadság - a lélek szabadsága, a szabad tett akarata a párban élésben...
Ez se neki, se nekem nem jutott eddig részéül.
Ő is élt egy családban, amit a Sors mellé rendelt - de amiben nem tudott élni, elfogadni az életformát, az értékrendet. Megalkudott szükségszerűségből...Nyelt, nyelt...néha szót emelt ellene - de falba ütközött...S épp az húzta fel a legmagasabb falat, akiért - a közös jövőért - szólt a szava...
Egy ideig beletörődött...ritkította a családi találkozókat. Megpróbált a lelkével szépet adni, példát mutatni, másként élni és mást akarni...
De nem tudta a párját kicsit sem kiemelni a régi, megszokott világból.
Megkövült, változásra nem hajlandó élettér vette körül. Pedig ő jobbat, szebbet, többet akart adni a családjának, annak, kit társául választott, akinek jobbat adott volna az addig megéltnél - s akivel közös gyermekeknek adtak életet.
Hitet akart egy jobb, tartalmasabb életnek, érzést egy igazabb, tisztább reményeknek, melyből új, szeretőbb élet kel fel.
S mindezt én is vágytam! Adni magamból, mindent megosztani vágytam, kiemelkedni a szürke, megkopott élet semmitmondó mindennapjaiból.
Újra élni, újra szívből szeretni, újra remegni a vágytól s adni mindent magamból,mit csak adhatok és képes vagyok.
S akkor a lelkünk valahol összeért...
Volt egy pillanat, mi maga volt az Örökkévalóság! Amit akkor nem ismertem fel... De meg - megérintettem, akaratlan hozzáértem, megsimítottam...
S mikor a villamosnál elbúcsúztunk - magamhoz öleltem...Mint egy régi kedves ismerőst, kit már régen láttam - és nem akarom elengedni.
Az volt az első pillanat, mely adta tudattalan, önfeledt vágyamat.
Megszerettem...olyan volt, amilyen...
Kicsit sérült lélek - ám többet, jobbat akaró. Érző, szeretetet akaró EMBER!
S én ugyanilyen szeretetre vágyó LÉNY voltam - vagyok ma is...
Szeretem ŐT! Bár eltelt sok idő, múlnak a hetek, mégsem tudom lényét magam mögé tudni - ott él a napjaimban, benne él az álmaimban,felkel a szemem sugarával, nyugszik álmaim védő fátylával.
Már sokszor elköszöntem tőle, útjára engedtem, hogy élje a maga választotta, igaz, boldog életet. Amit valóban szívből kívánok neki - mert SZERETEM...
De mert szeretem - valahol vele kívánom élni az életem...
Önzetlenül adnám számára az Életem...
A legtöbbet, amit csak ember adhat: IGAZAT!
Csak az igazat - szívből szeretem!
Volt egy szeptember...s utána egy csodás október - miben elmerültem szép szerelemmel, megéltem vele a vágyak csodáját, láttam szemében az Ég csillagát...
Sok nap, hét, hónap telt el...
Elfogadtam a kiáltást, meghallom a csendes suttogást...
Szeretlek! S épp ezért AKAROM - lágy bujasággal repítsen a Szerelem álmodon, öleljen át Téged az Érzés puha pókfonalon, lebegjen szíveden keresztül a Szeretet, mit érted érzek...
S ez a Szeretet dobbanjon mindig az Életedben - akit választottál, higgyen Benned s Te is benne láss csodát, a szeme tükrén keresztül ébredj a Világra rá, karja ölelésében érezz örömöt, meleg ölében találj igaz gyönyört, mit eddig fájó múltad elsöpört - ő elsöpri talán...
Elsöpri talán a múlt fájdalmát, a lélek megélt igaz bánatát...
Szerelmem! Oly igaz szívvel kívánom boldogságodat, ahogy magamnak kívánom megnyugvásomat!
Mert nem tudom lehiggasztani a tüzet, mi érted ég. Annyira szeretném elfogadni a döntésedet, döntésünket...Eszemmel el is fogadom - de a szívemnek nem tudok parancsolni! Az éli a saját, makacs életét - nélkülem.
Néha azt érzem - nagyon gonosz velem! Mintha nevetne rajtam, gúnyolódna, mintha mondaná: úgysem kerekedsz felül rajtam!

Látod...a Parkban való kis ücsörgés mennyi gondolatot, érzést csal elő belőlem...Mindig, önkéntelenül is előbukkansz, felsejlesz előttem. Minden rezdülés Rád emlékeztet... S ezt nehéz kitörölni magamból!
De felteszem magamnak az őszinte kérdést - valóban akarom? S az igaz válasz - NEM. Nem akarom - bár muszáj lenne. Mindkettőnknek úgy jobb lenne...
Én akarlak - de te nem engem...ambivalens e küzdelem!

Nos, befejezem az elmélkedést - mert végeláthatatlan gondolatok, érzések kerülnének belőlem elő...
Szép volt Veled...szép emlékeket őrzök szívemben Tőled!
Köszönöm!

2010. október 6.

Hozzászólások

Geot - október 23 2010 16:20:17
Gabikám! Szívbemarkoló ,csodás történetet,emléket írtál meg! Szinte versbe illő képekkel! Nagyon nehéz elengedni valakit,akit így szeret az ember! Bárhová megy,mindenhol hatalmába kerítik az emlékek! Szép szerelmi érzések kötnek Hozzá! Jó volt olvasni ,átérezni szíved rezdüléseit!
Szeretettel:Geot