|
 Vendég: 16
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
hubart: Gyerünk a pincébe!
Részlet a Családi panoptikum című hosszabb novellámból.
3. rész.
Nagyapám éppen a szőlőhegyre igyekezett, hogy vasárnapra bort hozzon le a tízliteres fonott demizsonban. Az útja elvezetett a komája háza előtt, és meg nem állta, hogy be ne rikkantson neki:
- Gyere Mózsi velem a pincébe!
Mózsinak nem kellett az ilyesmit kétszer mondani, már vette is a kalapját és indult nagyapám után. Alig mentek egy jó kőhajításnyit, amikor összetalálkoztak Kádár Béla tanítóval, aki egy idegen úriember társaságában éppen akkor kanyarodott le a Berettyón átívelő nagyhídról.
- Adjon Isten! – emelte meg a kalapját a tanító Kincses Mózes felé biccentve. - Szerbusz Jóska! – köszönt oda nagyapámnak is. Megálltak az útkereszteződésnél, kezet ráztak. A tanító, 34 óta szolgált a faluban, és rövid idő alatt jó cimborája lett nagyapámnak. Az idegen úriember kissé kelletlenül nyújtott kezet. Dr. Szentpéteri néven mutatkozott be, és amint a későbbi beszélgetésből kiderült, Szilágysomlyón tartott fenn közjegyzői irodát. A két úriember rövid unszolásra a pincébe igyekvőkhöz csatlakozott.
A bagosi szőlőhegy a temetődomb folytatásában volt, a falu fölé magasodó Gecse oldalban. Meredek lejtőjén teraszosan helyezkedtek el a szőlőskertek végébe épült pincesorok. Az agyagos talajt nagyon kedvelte a szőlő, és a déli fekvésű részeken igen finom borokat termeltek a bagosi gazdák. A szőlősorok között itt-ott szilva- meg diófák lombja bontotta meg az egyhangúságot. A fák közötti nyiladékokon be lehetett látni a kis falu néhány utcáját. A vékony agyagos talaj alatt tömör palaréteg húzódott, ebbe vájták a szilágybagosi pincéket. A legnagyobb pince a Kethelyé volt, száz méternél is hosszabb alagútja később, a háború alatt menedékül szolgált a falu asszonyainak, lányainak. A nagyapám pincéje sem volt kicsi, persze a méreteit amazzal össze sem lehetett hasonlítani. A pincejárat előtt venyigével fedett présház, nehéz rácsos tölgyfaajtóval.
A présházban tárolta nagyapám a szőlőművelés és a borkészítés eszközeit, de volt ott egy rakott tűzhely, kecskelábú asztal, két lóca, no meg egy kiszolgált dikó is. A láncon függő polcokon viharlámpa, meg néhány csonkig égett gyertya állt, hordódugók, csapok társaságában. A falon lógott még egy üveglopó, a sarokban szőlőmorzsoló, prés, meg egy öblös lihu ásítozott. Nagyapám poharakat vett elő, borral kiöblítette a belerakódott portól. A viharlámpát meggyújtotta és előrement a pincejáratba.
-Vigyázzanak az urak, mert alacsonyan van a szemöldökfa! – szólt hátra a vendégeknek, de Szentpéteri doktor addigra már beverte a fejebúbját .
-Tudod, miért ilyen alacsony a bejárat? – kérdezte a tanító a fejét tapogató jegyzőt. – Azért, mert ez itt Bachusnak a bor istenének a szentélye, és ide csak lehajtott fővel teheti be a lábát a földi halandó, hogy megadja a nekijáró tiszteletet!
Nagyapám sorra töltötte a poharakat a lopóval az első hordóból. A finom olaszrizlinget csettintgetve szürcsölték a vendégek, de annyira itatta magát, hogy két korty után nem lehetett megállni, hogy egyből föl ne hajtsák. Egymást túllicitálva dicsérték a bort, és áldották a gazdát, amiért ilyen nemes nedűt csikart ki a kemény, agyagos talajból. Nagyapám továbblépett a következő hordóhoz.
- No, ezt kóstolják meg az urak! Ez egy testes Kadarka! Ilyen bort még a király sem iszik Bécs városában, de lehet, hogy még a Kethely uraság sem!
Az urak nevettek nagyapám ízes beszólásán, és lassan felhajtották a bíborvörös itókát.
Kincses Mózsi lopva nagyapámra nézett a vendégek háta mögött, és kajánul össze-mosolyodtak.
- Kér-e még valaki a Kadarkából? - kínálta nagyapám a borát. – Nem sajnálom, termett belőle hál’Istennek elég!
A jegyző tétován odatartotta a poharát, nagyapám teletöltötte. Kádár Béla megköszönte, de tenyerével lefedte poharát, mondván, hogy ő inkább megkóstolná a következő hordó tartalmát. Kincses Mózsi sem kért többet a vörösből, így a lopóban lévő bor visszakerült a hordóba. A következő hordóban ismét fehérbor volt, Leányka.
- No, ez az én büszkeségem! - Szólt nagyapám, megkopogtatva a hordó dongáját, - És még majdnem tele van!
Nohát, ha büszkeség, akkor ezt nem lehet kihagyni! Mindnyájan fogyasztottak belőle egy-egy pohárral.
- Én máris érzem a fejemben… - mondta a tanító?
- Mit? - Kérdezte nagyapám gyanútlanságot tetetve.
- A „büszkeséget!” – vágta rá a tanító. Ezen mindnyájan jót nevettek. A jegyző arca
teljesen kivörösödött nevetés közben.
- Maga, Szűcs úr aztán érti a szakmáját! – dicsérte a vendéglátót.
- Hát, a szakmámat, azt úgy mondják, hogy értem! - hagyta helyben nagyapám.
- Jóska a falu legjobb kovácsmestere. – magyarázta Kádár Béla Szentpéterinek.
- Annál is inkább, - tódította nagyapám, - merthogy az egyetlen!
No, ezen aztán megint jót derültek. Közben, amíg a vendégek nevetgéltek, iszogattak, a gazda megtöltötte a demizsont Leánykával. A vendégek a demizson megtöltését félreértve, köszönték a szíves kínálást, és lassan búcsúzkodni kezdtek!
- Hohó, Uraim! – Rikkantotta nagyapám öblös hangján, - Nem addig a! Ez az utolsó hordó mit vétett kendteknek, hogy így méltánytalanul mellőzni akarják?
- Ó, köszönjük szépen Szűcs úr, de már épp eleget ittunk! – hebegte a jegyző kivörösödött arccal.
- De már engem meg ne sértsenek az urak! – Így nagyapám. – No és ha tudnák, mit rejteget ez az utolsó hordó! Ez itt a borok királynője! Mert hogy amit most ittunk, az én büszkeségem, az csak Leányka! De ez itt a Királyleányka!
- No, akkor ezt már ki nem hagyjuk! Szólt bele Kincses Mózsi vigyorogva.
Így hát mindnyájan odatartották a poharukat és a gazda színültig töltötte azokat . A bor nem hozott szégyent a nevére, valóban királyi nedű volt. Kincses koma rákezdett egy nótára: „Sáros az utcátok, a fene járjon hozzátok a sötétbe.” Nagyapám vele énekelte. Utána már nagyapám kezdte: „Ennek a kislánynak rövid a szoknyája.”
- No, kotorjanak bele az urak! – bíztatta Mózsi a vendégeket. Kádár Béla, meg Szentpéteri „belekotort”. A poharak lassan kiürültek, csak a jegyző kínlódott még vele kivörösödve.
Mire a pincéből kikecmeregtek, sötét este lett. Lent a faluban halványan pislákoltak az ablakok a petróleumlámpák fényében. Néhány kései pincéző bukdácsolt már csak hazafelé a sötétben. A diófán bagoly huhogott, a fűben tücsök ciripelt. Kincses Mózes elől ment, mutatva az utat a holdfényben. A jegyző belekarolt a tanítóba, merthogy mint mondta, nagyon göröngyös lett ez az út. Az útkereszteződésnél az urak kezet ráztak és megköszönték a vendéglátást. Szentpéteri vörös képe a holdvilággal versenyt ragyogott, ő maga pedig szolgálatait ajánlotta az uraknak.
- Aztán ne kerüljön el bennünket máskor sem, doktor úr! – Köszönt el tőle nagyapám meleg kézszorítással.
|
|
|
- október 28 2010 07:18:28
"Egészségükre". Remekül írtad meg.
    |
- október 28 2010 08:10:41
Kedves Feri!
Nagyon tetszett ez a részlet a Családi panoptikumból. Sajnálom, hogy az első két részt még nem olvastam, mivel szabadságom miatt elég sok a "hátralékom". Ahogy időm engedi, a többit is elolvasom. Tudod, nekünk is van szőlőnk, pincénk, a föld is agyagos, a férjem pedig kovácsnak tanult annak idején, s Ő is Jóska. Csak éppen nem ott él, ahol nagyapád élt. De minálunk is divat, hogy a szomszédos szőlősgazdákat egy másik behívja egy-egy pohár borra, hogy eldicsekedjen a saját borával.
Máskor is szívesen olvasok hasonló történeteket!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- október 28 2010 16:53:23
Jó kedvű, vidám kis írás. Nagyon tetszett.
Üdv: Tara. |
- október 28 2010 17:27:05
Néhai apósom is szőlősgazda volt, bár én már nem ismertem. De a feleségem mindig azt mesélte volt, hogy eladásra sose jutott a díjazott borokból...
|
- október 28 2010 17:37:47
Hiába, a borospincéknek varázsuk van. Szívesen, és vidáman olvastalak kedves Feri!
Szeretettel: pipacs |
- október 28 2010 19:17:49
Kedves NDI,
Egykor híres borvidék volt az Érmellék, ahol én is élek, mára már jószerével csak a híre maradt, a szőlőt nagyon sokan kivágták. Jómagam még művelem a szüleimtől örökölt darabkát, de már inkább csak kegyeletből. Ráfizetés az egész, mert a bort eladni nem lehet, sajnos a fajtája sem megfelelő. Az írásom helyszíne a szilágysági dombvidék, anyai nagyszüleim sasfészke. Ott jobb borok teremnek, mint mifelénk, de ott is értékesítési gondokkal küzdenek. Az emberek inkább sört isznak, vagy olcsó kannásbort. Az igazi borászatnak szívvel-lélekkel már csak kevesen hódolnak, többnyire romantikából.
Kedves Zsuzsanna, semmiről sem maradtál le, hiszen a novellám első két részét fel sem tettem. A Családi panoptikum, egy másik novellával, a Nagyapám pipáival együtt jelent meg 2007-ben egy kötetben, és Az év könyve megmérettetésen Bihar megyében a második helyezést érte el.
Kedves Tara Scott, nagyon szeretem a vidám családi történeteket. Az egykori öregek rengeteget meséltek családi összejöveteleken (nem volt tévé, rádió), és igazi élmény volt azokat meghallgatni.
Kedves Pirospipacs valóban, a borospincéknek még a levegője is tele van varázslatos titkokkal! A szomszéd falut, Szalacsot az ezer pince falujának nevezik, mert több ott a pince, mint a ház. Igazi, műemlékjellegű, többszintes pincesorai a környék nevezetessége.
Mindnyájatoknak köszönöm, hogy olvastatok, és örülök hozzászólásaitoknak! |
- október 28 2010 21:04:01
Az apósom földje Budaöer és Budapest között volt, Gazdagréten. Amikor - már a halála után - kisajátították a lakótelepnek (1970-es évek első fele) a sógorom AKKOR MILLIÓKAT kapott érte. )Hogy mi lett a pénzzel, senki sem tudja, hozzá képest Pató Pál úr megfontolt közgazda volt...)
Dehát manapság hol van ilyen hangulatos hely és közösség?
Ha valakihez tudnám hasonlítani az írást, Fekete István lenne.
Üdv, az a lényeg, hogy jól írsz
 |
- október 28 2010 21:16:30
Budaöer = Budaörs |
- október 28 2010 22:26:39
Nagyon élvezetes olvasmány! Olyan érzésem volt,mintha én is ott lettem volna a bort kóstolgató társasággal a pincében! Szinte éreztem a számban a finom borok ízét! Nagyon jó volt olvasni írásodat!
Szeretettel:Zsó |
- október 29 2010 08:24:30
Remek történet. Az én falumban is termesztettek szőlőt, de abból sose volt jó bor... Úgy emlegették, hogy a Nova, és hogy butít, de az öregek, akkor is csinálták...
Nagyon tetszett az írásod.
Szeretettel. Léna |
- október 29 2010 21:42:39
Kedves Zsó, kedves Léna, köszönöm hozzászólásaitokat! |
- november 02 2010 17:37:24
Köszönöm Mizsi, Viktória! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
