|
 Vendég: 49
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_ MM
NAGY DOMOKOS IMRE
A HALÁLOS VADDISZNÓŰZÉS
István király uralkodása harmadik évtizedére teljesen megszilárdította uralmát az ország keleti felén is. Nagybátyját, Erdőelvi Zoltánt először a Fekete-tengerig kergette, majd mikor az hűségfogadalma után újra mozgolódni kezdett, a lengyelek földjére száműzte. Ajtonyt, a Temesköz urát – aki »gyenge volt a hitben és ezért hét feleséget tartott« – Csanád ispán szószerint megrövidítette egy fejjel. Ám a nyugalom csak látszólagos volt, különösen azután, hogy első királyunk befogadta a besenyőket. Egykori veszélyes ellenségeink akkor már a »sztyeppei dominó-elv« alapján a kunok és rokonaik elől menekültek, s behúzott farkú űzött kutyaként esengtek menedékért. A Tisza középső folyása mentén kaptak helyet, ám alighogy megmelegedtek, nyugtalankodni kezdtek. Veszélyesebbé tette a helyzetet az is, hogy Bizánc ügynökei révén nyugtalanságot igyekezett kelteni a keleti részeken. Így első királyunk életben maradt felnőtt fiát, Imre herceget, – aki mind a hadban, mind a tanácsban érett férfiként visel-kedett – Biharvárra helyezte, hogy onnan egyszerre mindhárom területet, s a máramarosi és erdélyi sószállítmányokat ellenőrizni tudja.
Így érkezett el az 1031. év.
*
Talán minden másként történt volna, ha abban az esztendőben nem lett volna a bihari erdőkben olyan gazdag makktermés, hogy messze környék összes vaddisznóját odacsalogassa, s nem jut a biharváriak eszébe, hogy héthatárra szóló vaddisznóvadászatot rendezzenek.
Talán, – mondom – merthogy az ember sohasem tudja meg, hogy mi lett volna ha valami kis mozzanat máshogyan történt volna a múltban. A történelmet nem feltételes módban írják – ismételtem volt egykoron tanítványaimnak únos–untalan, merthogy a történelem tele van véletlenekkel – melyek nem is biztos, hogy véletlenek.
De mindenesetre megtörténtek, és megszabták az események további menetét.
*
Thonuzóba besenyő vezér (vagy egykorú kifejezéssel élve: minden besenyők hadnagya) magából kikelve járt fel s alá sátrában – már amennyire egy bármilyen nagy sátorban járkálni lehet. De most minden keleti nyugalma elhagyta.
Volt is oka a mérgelődésre. István király bihari herceggé tette fiát, Imre herceget, akiről mindenki tudta, hogy határozott férfi, apja rendíthetetlen híve, s ráadásul a hadban is kiváló, hiszen apjaura legutóbbi hadjárataiban csapatvezérként igencsak megállta a helyét. A bihari hercegség létrehozásának nyilvánvaló célja az volt, hogy a királyi hatalom erejét az ország keleti felében is érezhessék, s egyúttal innen a gócpontból egymástól elvágva jól szemmel tarthassák a besenyőket, az erdőelvieket és néhai Ajtony úr népeit a Marostól délre. S ráadásul a sószállítást is ellenőrizni lehet. Különösen a besenyők, akik még a pogánysággal kacérkodtak, voltak szorult helyzetben, hiszen míg napnyugta felől ott volt a Király úr, addig most napkelet felől a Herceg úr ellenőrizte őket. Thonuzóba úr most igazán méltó volt nevére, olyan dühös volt, mint egy sebzett vadkan, s felborzolódott hatalmas bajusza ráadásul agyarként meredezett kétoldalt.
Csak az a fiatal férfi látszott nyugodtnak, aki ott állt a sátor bejáratánál, s várta, hogy az úr szóhoz hagyja jutni. Arca, alakja igen hasonlított a dühös vezérre, ami nem is csodálható, hi-szen közeli atyafiságába tartozott. Mikor Thonuzóba úr lélegzetet vett, végre meg tudott szó-lalni:
– Nyugalom, tiszteletreméltó bátyám! Senki sem él örökké...
Thonuzóba közbe akart vágni, mondván, hogy a herceg még fiatal ember, de a hangsúlyban megérzett valamit, amitől mondanivalóját visszafogta, amely így egy valódi vaddisznó-horkantássá vált.
– Nrro?
– Ha annyi makk termett, mint az idén, biztosan nagy vadászatokat tartanak. A Herceg úr szenvedélyes vadász. S egy vadászaton sok minden megtörténhet... – S mikor látta, hogy nagybátyja dühtől vérgőzös agyában kezd valami világosság derengeni, hozzátette: – A vad-disznók a nevüket viselővel rokonszenveznek.
Thonuzóba vérben forgó szemei lassan halványodni kezdtek, de még nem értette egészen.
– Személyesen fogok bizonyosságot szerezni erről – mondta a fiatal férfi. – Mármint ha te tudsz úgy viselkedni, hogy azt higgyék: elfogadtad a királyi döntést...
Thonuzóbában megint feljebb horgadtak az indulatok, ám unokaöccse – tekintély ide, tekintély oda – nem engedte szóhoz jutni.
– Különben hogy a fekete csudában fogadnának el engem vendégként?! Ám így olybá veszik, mintha a béke jele volna.
Minden besenyők hadnagya először rámeredt, aztán hirtelen összeállt benne a kép egésszé, az is, amit az öccse nem mondott ki.
– Az életeddel játszol, öcsém!
Amaz vállat vont.
– Nagy tétre megy a játék. Vagy mi, vagy ők. Más lehetőség nincs.
Thonuzóba egyhajtásra kiitta a kumiszt a kupájából, és csak annyit mondott:
– Igazad lehet. Más út nincs. Megpróbálok addig úgy viselkedni, mintha nem kan, hanem ártány lennék... Addig!
A fiatalember meghajolt, de nagybátyja még nem engedte el, hanem kezébe nyomta a másik kumiszos kupát.
– A Szerencsehozók legyenek veled!
*
A bihari földvár egy félreeső részén hárman beszélgettek. Az egyikük kifejezetten zömök, izmos, ahogyan akkor mondták »sűrű« ember volt, – a vadászok ispánja. A másikuk valamivel magasabb, de vállas, izmos. Szokatlan volt bőrvért nélkül, mellesben (ma mellényt mondanánk) látni a Herceg úr testőrzőinek hadnagyát. A harmadik vékony, de kitartónak látszó, ahogyan akkoriban mondták »szíjas«, fiatalos ember volt, s ha nem lett volna a nyakában egy kis kereszt, s a feje tetején a kopaszra borotvált pilis, senki sem gondolta volna, hogy pap. Ő volt a Herceg úr gyóntatója, s kísérte útra, hadba, vadászatra, ahogyan a testőrzők hadnagya. A magyar papok első hazai nemzedékéhez tartozott, járt ő külhoni skólákba is, ahol alázatosan lesütötte a szemét a földre, de idehaza, ha harcba vagy vadászatra hívott a kürt, ugyanúgy megülte a lovat, mint a Herceg úr bármelyik vitéze.
Ők hárman voltak Imre úr bizalmasai, ma talán azt mondanánk »agytrösztje«. Az eljövendő vadászatról beszélgettek.
– Szóval mindenki elfogadta a meghívást... – mondta félig leszögezve, félig elgondolkozva Augusztinusz atya.
– El, Főtisztelendő uram, sajnos még a besenyők is. Ha maga Thonuzóba úr nem is lesz itt, de egy fiatal rokona képviseli. – ismételte meg György úr, a vadászok ispánja.
– Miért sajnos? – kapta fel a fejét Henrik hadnagy, akinek az édesatyja valahonnan a németek földjéről érkezett ide még a Koppány úr elleni harcok előtti időben, ám édesanyja régi magyar nemzetségből származott, és a fia már az Árpád nevet kapta első keresztnévül. Főtisztelendő Augusztinusz atyának (aki valaha az Álmos névre hallgatott pendelyes gyerekként) nem kis erőfeszítésébe került meggyőznie a fiatal párt, hogy legalább második keresztnévnek adja-nak valóban keresztény nevet a kisfiúnak. A főtisztelendő úr megcsóválta a fejét.
– Timeo danaos et dona ferentes... – mormolta maga elé latinul, amire a másik kettő azt hit-te, hogy imádkozik, holott csak Vergilius egy verssorát idézte: „Tartok a görögöktől, ha ajándékot hoznak is...”. Aztán magyarul folytatta – Nem bízom bennük, igaza van György úrnak. Rossz, ha jönnek, rossz ha nem jönnek. Lehet valami sötét gondolatuk. Mindenesetre a testőrzőknek igencsak figyelniök kell.
– A Herceg úrra vadászaton figyelni... – intett lemondóan a testőrzők hadnagya, ám hirtelen összekapták magukat, és az ajtó felé fordultak. Harmincas éveiben járó, öles termetű, de szinte karcsú férfi lépett ki közéjük, az arca a mai szemlélőt szent László királyunk közismert érc hermájára emlékeztetné, arra a férfire, akinek akkoriban még az édesapja volt gyerekember, és senki sem tudta hogy néhány évtized múltán ki lesz a fiából.
Imre herceg volt, István király életben maradt felnőtt fia.
– Úgy hírlik, mindenki eljön a vadászatra – félig állította, félig kérdezte a jelenlévőktől.
– Igen, Herceg úr – válaszoltak.
– Thonuzóba úr? – kérdezte az úr szót némileg gúnyosan megnyomva, mintegy éreztetve hogy ez a cím igazából csak apjaurát illeti.
– Köszvényre hivatkozva elnézést kér, ám fiatalabb rokona itt lesz.
– Ő és a köszvény?! – A négy férfi szája egyszerre rándult gúnyos mosolyra. – De ügyesen megoldotta, hogy ne kelljen alárendeltnek látszania...
– Így is jobb lenne, ha nem jönne senki... – vélte Henrik úr.
– Mindenképpen rossz nekik. Fába szorult férgek... – vonta meg a vállát Imre herceg.
(A mai olvasó számára megjegyzem, hogy a »féreg« farkast jelentett, a úgy »szorult« a fába, hogy a fakaptány elkapta.)
A Herceg váratlanul témát váltott:
– Hogy vannak a lovak?
– Mind jól, Herceg úr.
– Melyiken akarsz menni? – kérdezte Augusztinusz atya, akinek gyóntatói mivoltánál fogva a köznapi életben is joga volt merészebb kérdéseket feltenni.
– Hóviharon – vágta rá a herceg.
Mindannyian megrándultak. Hóvihar valóban kiváló képességű ló volt, ám fiatal, tapasztalatlan, s mint általában a fehér lovak, kemény szájú és ideges.
Imre herceg észrevette a meghökkenést, és kérdőn nézett gyóntatójára. Tudta, őt kevésbé köti az udvariasság.
– Nem javallom, Herceg úr! – hangozott a határozott válasz. – Igazán jó ló lesz belőle, de még nem az. Nem szokta meg még eléggé a zajt, a vérszagot. És nem hadba mész, hogy mindenki mindig lásson. Vadászatra inkább pej ló lenne jó. Mondjuk Aranyos.
– Öreg!
– Én inkább azt mondom tapasztalt, ha lelketlen állatra lehetne azt mondani, megfontolt. A vadászlándzsa veszélyes fegyver. Veszélyesebb a használójára, mint a hadifegyver. Nehezítve van a nyelénél. Ha valaki kiejti a ló egy rándulásakor, átszúrhatja a vadászt is...
Ám a herceggel ezen a napon nem lehetett beszélni. Ragaszkodott Hóviharhoz. A végén tő-le szokatlan ingerültséggel így zárta le a vitát:
– Quod dixit, dixi! – majdhogynem gorombán vágta oda Augusztinusz atyának, s bement a várba.
– Amit mondtam, megmondtam...– fordította le a másik kettőnek a pap. – Ma nem lehet ve-le beszélni erről.
– De Atyám, még próbálkozzál a hátralévő napokban! – kérték egyszerre mind a ketten.
– Éppen annyira lovasember vagyok, mint ti; és azt is tudom, hogy a valakire hallgat a Herceg úr, az én vagyok – csóválta a fejét Augusztinusz atya. – Talán sikerül...
*
És elérkezett a vadászat napja. A Herceg úrral mindent meg lehetett beszélni higgadtan, nyugodtan, – kivéve a lovat. Ekkor érthetetlenül megkötötte magát.
„Contumacia” – csóválta a fejét a vadászat előtti este Augusztinusz atya. S aztán hozzátette:
– Az Úr legyen hozzá kegyes!
A latin kifejezés magyarra többféleképpen fordítható. A jogi szaknyelvben a törvénnyel való nyakas szembeszegülést jelentette, a felsőbbség parancsának megtagadását. De jelenthette egyszerűen a kisgyereki makacskodást vagy a jóra intő tanácsok semmibevételét is.
A vadászat egészen délutánig a legnagyobb rendben folyt. Vaddisznó volt elegendő, s zsákmány is esett szépen. A széles területen a ritkás öregerdőben senki sem zavart senkit. A besenyő vendégek meg mintha külön ügyeltek volna arra, hogy ne kerüljenek a Herceg úr közelébe. Ez annyira feltűnő volt, hogy Henrik úr magához szólított két elszánt, jó lovas fiatal testőrzőt:
– Ne legyen egyéb gondotok, mint a Herceg úr! Addig nincs baj, amíg valamelyik besenyő meg nem közelíti. De akkor résen legyetek!
A két legény bólintott. Még egyszer ellenőrizték a felszerelést, aztán az egyik pányvát, a másik karikásostort helyezett a kezeügyébe. Tudták, hogy ha merénylőt kell fogni, ezek a leg-jobb eszközök.
Aztán eljött a délután. Augusztinusz atya már éppen hálát akart adni az Úrnak, hogy semmi sem történt, amikor egy jelentéktelennek látszó bozótból kiperdült az évek óta keresett öreg kan. Egy pillanatra mintha szembe akart volna szállni az ellenséggel, aztán inkább futásra vette a dolgot. Ám nem bele a vakvilágba, hanem egy csepőtés, szűkülő völgy felé.
Imre herceg felvillanó szemmel vágta sarkát Hóvihar véknyába, s a ló nevéhez méltóan száguldani kezdett. A kutyák ügyes támadásokkal lassították a kan futását, melynek időnként meg kellett állnia, hogy lerázza magáról őket. A Herceg úr egyre közeledett hozzájuk, s minden esélye megvolt rá, hogy valahol a sziklásnál utoléri.
De közeledett más is. A fiatal besenyő úr. Eleddig szinte feltűnően távol tartotta magát, most azonban ferdén egyre közeledett. Henrik úr szeme rávillant a két legényre, de azok már maguktól is indultak.
Ám elkéstek. Egy pillanat volt az egész, utána ha százan látták volna, százféleképpen mesélték volna el. A kutyák megállították a disznót, a Herceg úr utolérte, és már szúrni készült a lándzsájával. Ez a legveszélyesebb időpont, ilyenkor nem tudja úgy szorítani a fegyvert. S a besenyő vendég odaért. Beugratott a kutyák közé, az egyik félreugrott, ahogy a ló patkója érte, neki Hóviharnak. A ló megbotlott, a Herceg úr megingott, és kiejtette a lándzsát. Az pedig nyéllel lefelé földetérve átszúrta a lovat és lovast is. Mire a többiek odaértek, a besenyő lovas messze járt már. Mindenki fejét vesztve kapkodott, csupán a két fiatal testőrző nem felejtette a parancsot, és eredt a nyomába a merénylőnek.
György ispán, Henrik hadnagy hamarosan valamiféle rendet csináltak. A vadászatot lefújták, s mindenkit, akire nem volt szükség, a zsákmánnyal együtt elindítottak hazafelé. Rajtuk kívül csupán néhány testőrző maradt ott, és természetesen Augusztinusz atya.
György ispán szomorúan intett a papnak.
– Szentatyám, most már csak neked van feladatod!
A pap bólintott. Eleget járt hadba és vadászatra, hogy tudja, nincs mentség. Letérdelt Imre herceg mellé, aki hatalmas fájdalmai ellenére is szelíd mosollyal nézett rá. Augusztinusz atya tudta, rövidre kell venni a dolgot:
– Vétkeztél-e utolsó gyónásod óta? – kérdezte, s maga is meglepődött félig a válaszon.
A Herceg úr alig észrevehetően igent bólintott, s nagy nehezen a következőt suttogta:
– Contu... macia... – s elmerevedő tekintettel a papra nézett.
– Ego absolvo peccatis tuis! – mondta az a feloldozás szavait, aztán a lovához lépett, hogy a szentelt olajat elővegye a nyeregtáskából, merthiszen mind hadban mind vadászatkor szükség lehet az utolsó kenetre. Csak azt nem gondolta, hogy ilyen fiatalon kell a Herceg úrnak feladnia. Mire végzett vele, már Imre herceg merev szemekkel nézett rá.
– Consummatum est... Bevégeztetett... – suttogta maga elé, aztán lefogta a Herceg úr szemeit, s felállva hangosan mondta: – Resciquat in Pace, et Lux Perpetua semper luceat ei...
György ispán és Henrik hadnagy levették a süvegüket, s utána az ottlévő néhány legény is.
– Nyugodjék békében és az Örök Világosság fényeskedjék neki... – suttogták magyarul.
Ekkor ért vissza a két legény a fiatal besenyő úrral. Látszott, hogy valóban karikással és pányvával fogták el. Amikor meglátták, hogy mi van, megálltak.
– Nem lehet Thonuzóba úrral játszadozni – mondta a fogoly megvetően, mint akit a saját sorsa nem érdekel.
– Majd kiderül, hogy megérte-e neki – válaszolta Henrik úr. Utána a legényekhez fordult: – Ti mindent megtettetek, ami tőletek telt, lesz gondunk rátok. Vigyétek előre!
Amint a két legény meg néhány hozzájuk rendelt testőrző elindult a bihari földvár felé, Imre herceget is előkészítették az utolsó elötti útra. Két vezetékló közé köpenyekből hordágyat csináltak, s abba fektették a néhai Herceg urat.
Aztán megindult a menet. Elöl Augusztinusz atya lovagolt, aki nyakából levette a keresztet, és jobb kézzel felemelve tartotta, jelezve, hogy halottat visznek. Nyugat felé mentek. A le-nyugvó nap olyanná festette az ég alját, mintha falvak lángolnának a láthatár alatt.
– Adja az Úr, hogy ne váljék valóra – fohászkodott Augusztinusz atya. – Adjon erőt a Király úrnak, hogy elviselje második fia halálát is, és óvja meg ezt a népet ezernyi évre...
S a gyászos menet lassan eltűnt Biharvár felé a növekvő esthomályban.
*
Joggal vélvén azt, hogy az Olvasó nem járatos sem a középkori történelemben és büntető-jogban, sem pedig a lándzsás vaddisznóvadászatban, néhány magyarázó mondatot kénytelen vagyok a történethez hozzáfűzni.
Azt nagyjából mindenki tudja, hogy Imre herceg vaddisznóvadászaton halt meg. Ám hogy hogyan, arról hallgatnak a krónikák. Az viszont már nem köztudott, hogy Thonuzóba neve magyarul „Vadkan-atya” vagy „Vaddisznó Úr” jelentésű.
Azt meg végképp kevesen tudják, hogy a középkori büntetőjog kötelezően előírta: ha a fel-kent király, felesége vagy gyermeke ellen véres merényletet követtek el: a merénylőt közeli rokonságával együtt kell kiirtani. A hangsúly a kell szón van. Vászoly családja azért menekülhetett meg, mert vér nem folyt. Thonuzóbát viszont feleségével együtt végeztette ki István király.
Mindezek alapján nemegy középkoros történész tényként fogadja el, hogy Imre herceg haláláért Thonuzóba a felelős.
A hogyanra a magyarázatot a korabeli vadászati módszerekben lehet megtalálni. Magára adó uraság nagyvadat természetesen lovon űzött és lándzsával ejtett el. Ez ugyan a XX. századra Európában ismeretlenné vált, de nem Indiában. Széchenyi Zsigmond írja le a Naharban 1939. január 14. és 15-i bejegyzéseiben. Hangsúlyozva ennek a vadászati módszernek a szószerinti életveszélyességét.
Így állt bennem össze a legvalószínűbb, hogy így történt képe.
(Budapest, 1999. október 3. - november 11.)
|
|
|
- október 29 2010 17:56:59
Hú, nagyon szépen és történetileg hitelesen írtad le Imre herceg halálát! Elég gyakran elmegyek a bihari földvár mellett, mindig odáztam eddig a megtekintését (ajjaj, az örökös rohanás!), ezután egy okkal több, hogy megálljak, és eltöltsek ott néhányí percet. Köszönöm a szép olvasmányélményt, és gratulálok!
Üdv, Feri  |
- október 29 2010 18:20:18
Itt is tetszett.
Üdv: Tara. |
- október 29 2010 18:27:34
Negyven évig ért bennem a történet - aztán néhány nap alatt megírtam.
  |
- október 29 2010 20:07:17
Domokos!
Fantasztikus történelmi magyarázatodhoz szívből gratulákol!
Erről, sajnos nem tanultunk az iskolában.
Pláne, hogy Széchenyi Zsigmondot is megemlítetted. Megboldogult
Apámnak az összes műve rám maradt, így a Nahar is, persze egy újabb kiadásban.Nagyon szerette a vadász történeteket és mindig ilyen könyvet vettem ajándékba4
Mégegyszer köszi, hogy olvashattam! Üdv ircsi |
- november 03 2010 21:51:24
Nagyon eleven előadás, logikája is hiánytalan, stílusa olvasmányok - a részekre tagolás is segít a megértésben, valamint - megpihen az olvasó, de egyben kíváncsi is lesz!
A középkori szimbolika és a törvénykezési szokások... a nemzeti tragédia, hol hasznunkra vált a befogadás - hol felbomlására a Szentkorona Országainak! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
