|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Örök harc lázadó lelkemmel.
 N
Agyalok. Már megint.. és újra, minek? Semmi nem változik körülöttem. Egy teljesen ismeretlen nő életében próbálom átlátni a káoszt, de még azt sem tudom eldönteni, bevallottam e már saját magamnak, hogy kivé lettem?? Valóban, erre vágytam gyermeki álmaim tündérkés leányszobájának zeg-zugában?? Színes, semmit mondó falakra, melyek hűségesen tükrözik felületes, megcsömörlött lényemet? Vitákra vágytam, melyek sosem érnek véget, s melyeknek egyetlen valós szereplője én vagyok? Saját megtestesülésemmel szállok nap mint nap kifulladásig szóló eszmecserékbe, és soha, de soha nem unok önmagamnak ellentmondani!! Fárasztó. Olvastam egy agykontroll könyvben, hogy változtatnom kell a hozzáállásomon, és belátni, hogy a pohár, mely félig van vízzel, az nem félig üres, hanem félig van TELE!! De most, ezt bontsuk atomjaira, mert szőrszálhasogatónak születtem, ezt naponta érzem a fejemben, és feltenném azt a kérdést, hogy a TELE, és a FÉLIG ÜRES nem mondanak egymásnak ellent?? Én teljes szívemből igyekszem elhinni minden pozitív maszlagot, de ez a „félig” és a „tele” az Értelmező Kéziszótár szerint is egymásnak ellentétei!
És még én vagyok negatív? Persze hogy. Iszom az ásványvizet, ami tele van bubikkal. Igen, becézem a buborékot, bár ezzel valószínűleg nem segítem a szellemi fejlődését.. Amennyiben még fejlődik. Szellemileg. Alakilag fejlődhet egy buborék? Felfúvódhat. Ha szappanbubi-fújóból jön a világra, megszületik, elpukkan. Ez a sorsa. De ez nem az a bubi, ami az ásványvízben fulladozik. Igen, fuldokol, mert ki akar jönni, ergó, nem jó neki odabent. De bele van kényszerítve, erőszakolva… ahogy belém a lélek. Amely belülről a bordáim mögül veri a mellem, hogy engedjem már szabadon, szárnyalni. De vajon mit tenne ha kiengedném? Valóban repülne? Vajon fel tudna e érni abba a magasságba, ahol a férjem van.. hm? Lebeg felettem, és mivel nem egy emeleten létezünk lelki síkjainkon, nem is tudunk értelmet csiholni együttélésünk buborékjába. De persze, ez nem is lehetséges, mert hogy várhatnám el, hogy egy külső lélek megértsen amikor a belső, születésileg saját lelkemnek sem kellek?
Szinte tobzódunk egymás bűvöletében. Én ragaszkodom hozzá, hogy ápoljon, szeressen, simogasson, ahogy azt egy rendes lélektől elvárja az ember, de ez nem, ez nem olyan. Ez vitatkozik, szembeszáll, lealáz, elküld a jó fenébe, és már ott vagyok, hogy el is mennék én, csak találnám meg a módját, hogy ezt nélküle tegyem! Bezárták belém, egy életre. És fuldoklik. Néha évődve figyelem szenvedését. Olykor nevetek rajta, hiszen ha feladná ezt az örökös küzdelmet önmagammal, akkor talán élhetnék együtt boldog-boldogtalanul, ahogy milliónyian mások is teszik. Míg meg nem halunk. De nem csak a lelkem esküdött ellenem örök harcot. Az összes engem körülölelő környezet, egyetlen lélekként döntötte el, hogy törik, ha szakad, de meg leszek leckéztetve! Ugyan mit vétettem, azon hatalmas hibán kívül, melyet önként belátok, nevezetesen, hogy élve, lélekkel kombinálva, akarva-akaratlan, de megszülettem??? Mintha személyes sértésként élné ezt meg minden ruhadarabom, könyvem, használati tárgyaim összessége. Talán a birtoklás ténye zavarja őket? Csűrhetem, csavarhatom, mindig ugyanoda lyukadok ki. Létem felfoghatatlan, groteszk, és céltalan. Talán ez a baj. Ha megmagyarázhatnám a ruháknak, könyveknek, papírfecniknek, hogy igyekszem! Teljes megvalósult létezésemmel azon vagyok, hogy némi értelmet csiholjak léha életembe, s nem fekete lukként akarok eltüntetni minden értéket magam körül, hanem szeretném valami tehetségtelen módon azt még szebbé, élvezhetőbbé és használhatóbbá tenni, akkor talán. Talán lenne miért újra felvenni a számosszor lehajított kesztyűt, és nem visszadobnám, mert arról rég letettem, csak megmutatnám lázadó lelkem apró, még rám figyelő kis darabjának, hogy ez a harc nem örök és nem értelmetlen. Van remény, mert minden sejtemmel igyekszem kitárni előtte a kapukat, szétfeszíteni a bordáimat, hogy kiengedhessem börtönéből. Hogy szárnyalhasson. Féktelenül. Szabadon. Ledobva testem korlátait.
|
|
|
- november 04 2010 19:00:40
Kedves Erimo!
Testünk korlátait nem dobhatjuk le, csak néha megfeledkezhetünk róla, azért, hogy szárnyalhassunk. Élvezettel olvastam írásodat.
Szeretettel: pipacs  |
- november 04 2010 22:34:56
hu ez remek volt...Remek a filozofikus tartalma a fogalmak kristálytiszta megfogalmazása.Az ellentétek feszültsége...
Paradoxonok....kitűnő ez az írás... |
- november 06 2010 11:18:58
Köszönöm.. és örülök, hogy végre megértettem.. |
- november 06 2010 17:12:22
Hullámzott az írásod, ahogyan vívódsz, és akarsz... álmodsz és teszel, remélsz és hiszel... A lelkünk lehet, hogy szabadságra vágyik, de azért tiszteletben tartják testünk korlátait, bár néha sikerül elhagyniuk...
Tetszett.
Szeretettel: Léna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
