Napkorong

Reggel hatkor csöngött az óra, lenyomtam.
Még van öt percem, hogy magamhoz térjek, majd feltápászkodtam, bedugtam a vasalót, mosdó, gyerekszoba, vasalás, ágyazás, öltözés, puszik, intelmek, hogy: nagyon figyelj kémia órán! És már rohantam is dolgozni.
A kávét megittam a munkahelyemen, talán kettõt, hármat is, nem mintha szükségem lett volna rá, ezen az éjszakán is fent voltam, mégsem voltam álmos. Végig hallgattam az utcában az összes kutyát, macskát, hogy a szomszéd megjött az esti mûszakból, a házunk hangjait, figyeltem a gyerekeim szuszogását, próbáltam a gondolataimat követni.
Az aznapi utazásom járt a fejembe.
A szagok beleivódtak az orromba, a zöld szín marta a szemem, a sóhajok, a csóváló fejek, a kedves, de sajnálkozó pillantások mind, mind futó filmként peregtek elõttem.
Amikor beléptem Hozzád ma is felvettem a zöld ruhát, a zöld sapkát, a zizegõs tutyit, a szám elé kötöttem a maszkot, lesúroltam a kezem azzal az illatos fertõtlenítõvel, aminek az illatát úgy szereted, kifényeztem a szememet, mert már csak ez volt, ami kilátszott a maszkból, vettem egy nagy levegõt és mosolyt varázsolva az arcomra benyitottam.
Ma is egyedül voltál a szobában, csend volt, csak a kinti zaj szûrõdött be a mindig nyitott ablakon. Köszöntem, majd óvatosan becsuktam az ajtót.
Ahogy az ajtó felé fordultam, hogy a kilincset lenyomjam, már éreztem, hogy ez a mai találkozásunk nem olyan, mint az elõzõek. Nem köszöntél vissza.
Gyors gondolat futott át az agyamon: Hál Isten, alszik!
Két hét elmúltával, talán tényleg alszol, békésen, szép álmok közepette, fájdalmaktól mentesen, mint kislány korodban.
De ahogy az ágyra néztem, nem ezt láttam.
Amit láttam, talán sosem múló emlékkép lesz, amit mindig el akarok felejteni, de örökre beleégett a tudatomba.
Zavart, riadt, fürkészõ kék szempárt láttam, a szemgolyók ide-oda cikáztak, hiába próbáltam elkapni a pillantásod, nem tudtam felvenni Veled a szemkontaktust sem.
Szólongattalak, mondtam, hogy ma is itt vagyok, kérdeztelek, hogy szomjas vagy-e, hogy megmasszírozzam-e a lábad, hogy énekeljek-e Neked.
Nem válaszoltál. Nem néztél rám. Nem hallottál, és nem láttál.
Aztán csak melléd ültem.
Fogtam a kezed. Sokáig fogtam.
Jöttek az ápolónõk, az orvosok, rögtön álltam fel, hogy kimegyek, de õk kedvesen maradásra bíztattak. Maradjak, míg maradhatok.
Elhalmoztak kedvességgel. Fájt a kedvességük, nem akartam ezt az erõltetett mosolyt az arcukon, azt akartam, hogy veled foglalkozzanak csakis kizárólag Veled, mintha itt sem lennék
Pár óra múlva már nem tudtam Rád nevetni, hinni, hogy egy pillanatra majd csak visszatérsz hozzám és akkor, csak a boldog arcomat lásd !
Csak fogtam a kezed.
Valahogy a tudatom legmélyén már akkor, ott, azokban az órákban tudtam, hogy most foghatom utoljára.
Most tehetem utoljára az arcomhoz a kezed, mintha megsimogatnál, óvnál, mint kiskoromban, ha féltem valamitõl, vagy dicséretként ha jól szerepeltem az iskolában.
Hosszú idõ telt el mire feladtam, hogy talán újra rám nézel, és akkor engem látsz, nem valami kósza víziót, ami bent van a fejedben, harcaid közepette.
Csak pár percet szerettem volna még. Kérdéseket tenni fel, várni a magyarázatot a bennem évek óta dübörgõ kételyek miatt, tudni, hogy ugye azért mindig szerettél, ha néha én nem is érezhettem valami miatt
Megmondani Neked, hogy én azért mindig szerettelek, csodáltalak a kitartásod, a vasakaratod, az elszántságod miatt, hogy mindig olyan szép akartam lenni, mint Te, és vágytam, hogy azért néha rám is büszke légy
De nem volt egy másodpercem se, a kérdés meg ezer és ezer
Még mindig fogtam a kezed.
Vártam valami megváltót, hogy majd varázsütésre visszatérsz hozzám, és újra megvitathatjuk, hogy miért nem tudok olyan szilvás gombócot fõzi, mint Te, hogy már megint lenõtt a hajam, tessék fodrászhoz menni, hogy érik az eper a kertben, és többet kéne enni belõle, mert mind ránk rohad Ilyen semmiségekrõl szerettem volna még hosszan beszélgetni Veled a teraszon ülve, sütkérezve, minden bajtól távol.
De a baj elért bennünket.
Már csak a kezedet foghatom, mert Te már messze jársz, ahova én még nem léphetek.
Énekelni kezdtem, hogy ha valahol azért még itt vagy hidd, hogy jó helyen jársz, már hallod az angyalok énekét
Sokáig énekeltem.
Beesteledett.
El kéne búcsúzni, haza menni, levenni a zöld ruhákat, beülni az autóba és vezetni hazáig.
De csak nem indult a lábam, ha fel is álltam, adtam puszikat az arcodra, kezedre, homlokodra, mindig visszaültem.
Aztán egyszer nagy sokára felálltam, még hosszan néztelek, megpróbáltam minden vonásodat az eszembe vésni, minden apró részletet a fejemben tartani, fényképezett a szívem.
Még az ajtóból visszanéztem és köszöntem. Holnap újra itt leszek!
Az a holnap ma van, én ülök a munkahelyemen, de csak ülök.
A kollegák sem hajtanak, mindenki csendesen beszél, a feladatokat is mások kapják, én csak ülök a helyemen.
Minden telefoncsengésre összerezzenek, aztán tényleg engem hívnak, csak nagy sokára akaródzik meghallani.
Apuék azok, most õk vannak Nálad, rögtön kérdezem, hogy van-e változás, de a sóhajból már tudom, hogy minden változatlan. Ma az öcsémmel vannak ott, állnak, ülnek melletted tehetetlenül. Aztán hazasétálok, a lakásban fel és alá járkálok, nem találom helyem sehol sem.
Lassan esteledik. Valahogy az ágyig is eljutok, de csak ülök, várok.
Aztán megszólal este 21.36- kor a telefon. Párom veszi fel. Nem is akarom hallani, amit mond, azt a szót, amitõl mindig is kirázott a hideg, és most majd nekem mondják
Mire párom a szobába ért már mindent tudtam.
Átfogta a vállam és csak sírt. Én vigasztaltam. Valahogy nem fogtam fel még, minden sejtem tiltakozott a megváltoztathatatlanon.
Aztán a napok teltek, én szervezkedtem a szertartásról, fõztem a torra, zsebkendõt adtam a síroknak, széket segítettem az elesettek alá, elmosogattam a tor után, takarítottam, átrendeztem a lakást, átalakítottam az életem, megváltoztak a fõzési szokásaim, mert egy emberrel többre fõzök az édesapámra. Jött a karácsony, a húsvét, majd újra a karácsony és újra a húsvét.
Másfél év telt el.
Én még mindig nem sírtam.
Pedig a legdrágábbat vesztettem el, ott, abban a kórházi szobámban, azon a keddi napon, október 4.-én, az ÉDESANYÁMAT!