Napkorong

N

Amiért halni érdemes

Nesztelenül honolt végig a csend a hatalmas, sötét kerten. Itt minden a legkifogástalanabbul volt elrendezve. Az éjszaka lágyan simogatta a gondosan lenyírt füvet, szabályos formákba rendezett bokrokat, az óriási lombkoronával büszkélkedõ fákat. Az ágak, levelek csak néha-néha rebbentek meg, csupán akkor, amikor a pajkos nyári szellõ közéjük bújt megcsiklandozva álmaikat. Macskaköves gyalogút kanyargózott a nyugalomban, bejárva az egész területet és végül megtalálva a kert közepén magasodó, impozáns villát. Elsõ látásra úgy tûnt, mintha az egész ház aludt volna, de ha jobban megnézte az ember, akkor megpillanthatta egy aprócska, emeleti szoba ablakát. Halvány fény szûrõdött ki rajta és egy szomorú dal, amit egyre csak ismételt valami ócska lemezjátszó. Még azt is hallani lehetett, amikor megakadt a tû az ósdi bakelit lemezen, de a dallam csak pergett és pergett, mintha valakinek akkor hasadt volna ketté a szíve.

Valóban… az erkélyen egy gyönyörû, fiatal lány álldogált. Alig lehetett több tizennyolc évesnél. Hosszú, barna haját lágyan borzolta az éjszaka hûvös lehelete és olykor-olykor selyem köntöse alá is belopta magát az a csalafinta szellõ, hiszen néha-néha mélyebbre bújt a vékonyka ruha védelmébe. Ha valaki megkérdezte volna tõle, hogy miért oly szomorú, miért sír, biztosan ráfogta volna a porra, ami kék szemeit marrta. Könnyes tekintete a tiszta égboltra meredt és egy apró csillagot keresett, egy csillagot, ami egy nappal azelõtt, pontosan éjfélkor kelt életre, amikor szerelme karjaiban feküdt a tengerparton.

Egy napja, amikor már mindenki megszunnyadt, Layla kiszökött aranykalickájából, hogy mégegyszer, utoljára lássa õt. Óvatosan lépkedett, nehogy megzavarja a hatalmas ház nyugalmát, nehogy valaki megtudja titkát. Hiszen lelkén súlyos terhet szorongatott, egy tiltott, édes kapcsolatot, egy férfit, akit mindennél jobban szeretett, mégsem lehetett az övé… mégis még egyszer, utoljára felkereste Michealt. Most azonban határozott célja volt. Érezni akarta õt úgy, ahogy még soha senkit, úgy ahogy csak egy nõ érezhet egy férfit.

Csendesen suhant végig a szûk kis utcákon, mígnem cipõjének talpa a forró homokot nem érintette. Akkor kibújt belõlük és úgy haladt tovább a sziklák felé, a titkos találka hely felé, ahol már várta õt a végzete. Piros ruhája lágyan omlott karcsú testére, kihangsúlyozva finom vonásait. Vállait csupán egy selyemkendõ takarta, ami alól ki-kivillant fehér bõre, amikor a nyáréjszakai szellõ meg-meglibbentette ujjai között. Michael már várta õt, alig bírta szívét mellkasában tartani, amikor megpillantotta azt az égi tüneményt. Végre teljes valójában ott állt elõtte. Csak arra várt, hogy végre újra ajkára tapaszthathassa ajkait és magához szoríthassa õt. Hiszen csak ennyit kapott belõle, néhány szenvedélyes csókot, néhány lopott ölelést, pár tiltott érintést. De neki ez is bõven elég volt, mert vele volt, mégha nem is lehetett teljesen az övé, akkoris. Ez az éjszaka azonban másnak ígérkezett. Ezt mindketten érezték.

A tenger halk morajlása meleg ölelésével szenderítette õket a biztonság karjaiba. Michaelnek megremegtek a térdei, ahogy Layla ott állt elõtte piros, lenge ruhájában. Gyönyörû volt, ilyennek még sosem látta õt. Hosszú, barna haja lágyan omlott vállaira, szabadon hagyva formás nyakát és kihangsúlyozva idomait tette még kívánatosabbá számára a nõt. Igen, a nõt! Nagyon jól tudta, hogy õ az elsõ számára. Az elsõ és egyetlen, annak ellenére, hogy két nap múlva egy másik férfinek mondja majd ki az egy életre szóló igent. De most ott állt elõtte, teljes elhatározással, kék szemeiben a vágy tüze lobogott és egyedül csak õt kívánta, egyedül õt akarta. Ezekben a percekben kettejük között nem volt helye felesleges szavaknak, mondatoknak. Most a tettek beszéltek.

Michael megérezte Layla félelmét. Lassú mozdulattal kulcsolta karcsú derekára karjait és óvatosan közelebb húzta magához. Szinte egybeolvadt a két test, ahogy ott álltak a sziklák tövében és a tenger hullámai meztelen lábaikat nyaldosták. A fiú ajka gyengéden cirógatta végig szerelme nyakát, miközben mélyen magába szívta bódító illatát. Tekintete azokat az igézõ kék szemeket kereste, amelyek mindig elvették a józan ítélõképességét, amelyekért ölni tudott volna. Abban a pillanatban, amikor pillantásuk összeakadt Layla térdei megremegtek és egy dobbanásnyira kihagyott a szíve is.

• Biztosan ezt akarod? – kérdezte Micheal a reszketõ lánytól.
• Igen – préselte ki magából ezt az egyetlen szót, miközben kezeit a férfi nyaka köré fonta – kékséged akarom, most, itt, veled – húzta egészen közel magához és csókolta ugyanolyan szenvedéllyel, mint néhány perccel azelõtt.

Megrepedtek a percek és az idõ végtelen síkján fonódtak össze, elveszítve a valóság csalfa ígéreteit, a megálmodott hazugságokat. Nem létezett rajtuk kívül senki, csak a pillanat varázsa. Az éledõ vágyak tetteket álmodtak a bátortalan pillantások mögé és elhagyva, elveszítve minden értelmet ûzettek egymás ölelésébe. A végsõ ponton, ahol már nem volt visszaút, az élet kegyetlen játszmájának bábjaivá lettek. Egyszerû játékszerekké, egy véres küzdelemben, ami felemésztette õket. Most mégsem voltak kérdések, elvesztették a szavak a jelentõségüket, csak õk voltak és senki más. Lágyan omlottak le róluk ruháik, mint elnyílt rózsa szirmai az õszi szélben és fonódtak egymásba a bársonyéj védelme alatt. Ahogy Michael végigsimogatta Layla testét, érezte rajta a félelmet de szemeiben az elhatározás tüze lángolt.

• Készen állsz? – kérdezte vágytól fûtve, de tudta, hogyha most nemet mond neki, akkor egy világ fog összeomlani benne.
• Igen – hallatszott a halk, de annál biztosabb válasz – csak egyre kérlek: vigyázz rám!
• Vigyázni fogok.

Csupán meztelen sóhajaik keringtek a földön, hiszen lelkük messze a magasban repült a csillagok felé. Meder nélküli szenvedély lett úrrá rajtuk, ahogy ott szenvedték el egymás ölelésében az elsõ és egyben utolsó táncukat. Layla arcán egy sós könnycsepp gördült végig, ahogy ott feküdt Michael mellett az aranysárga homokban, elveszítve valamit de annál sokkal többet nyerve.

• Megbántad? Fájt? – kérdezte aggódva a férfi s közben gyengéden lecsókolta szerelme arcáról ezt a nedves gyöngyszemet.
• Fájt… kicsit, de nem bántam meg, hiszen ez volt minden vágyam.

Valóban ez volt minden vágya, egyetlen kívánsága, mielõtt a saját szülei végetvetettek volna alig bimbódzó életének. Sokáig szorította magához Michaelt, belélegezte illatát, mélyen magába szívva, hogy sose felejtse el, milyen volt azzal akit szeretett. Beleremegett a gondolatba, hogy soha többé nem érinthette, nem ölelhette. A férfi pedig ekkor erõsebben húzta magához, hogy érezze nincs egyedül, hogy érezze számára mindig õ lesz az elsõ, az egyetlen.

Az éj azonban nem tarthatott örökké és a pillanat varázsát, ahogy adta, ugyanúgy szakította is el tõlük. Markolták volna még a perceket, még szorították volna egymást, de a nap sugarai szemrehányó pillanatásokat vetettek feléjük, mintha elítélték volna õket. Csak a hûvös homok emlékezett még szerelmükre, csupán õ õrizte még szenvedélyük nyomait. A lassan pezsgõszínûvé érõ tûzgolyó egyre jobban égette lelküket, tudták vége mindennek, vége a csodának. Nehéz szívvel engedték el egymás kezét, de muszáj volt…

Most pedig ott ült ez a gyönyörû, fiatal nõ az erkélyen és bámult bele az éjszakába. Visszaszámolta az órákat, hogy tudja, mennyi volt még hátra neki az esküvõig, a teljes érzelmi megsemmisülésig. Már nem kellett sokáig várnia. A nap bíborvörös hajkoronája már elõbukkant a horizonton és búcsúcsókja ragyogott az éjszaka homlokán. Ahogy egy sárgarigó boldog éneke megtörte a csendet, úgy omlott össze fiatal szívében egy elképzelt világ. Oly nagyon vágyott most az álmok földjére, szerelmese karjaiba, oly nagyon érezte volna egy illúzió melegét, hiszen a hideg valóságból nem volt ébredése. Remegve, undorodva ûzetett egy útra és hiába próbált letérni róla, harcedzett tekintetek tartották vissza. Elõre megrajzolt ösvényérõl nem volt lehajtósáv, nem volt menekvés.

Hét óra fele kezdett készülõdni. Minden egyes mozdulattal távolabb került valamitõl, ami számára a boldogságot jelentette. Édesanyja segített neki öltözködni. Hosszú haját kontyba fogta, amíg a finom kelmébõl készült fehér ruhát rá nem segítették. Alig takarta vállait, csak két vékonyka pánt csillogó kövecskékkel kirakva díszítette. Lágyan simult formás melleire, kerek csípõjére, ahonnan zuhatagként omlott a földig elfedve és feltárva a fiatal nõ szépségeit. Már csak a haját kellett megigazítani. Fel akarták tûzni neki, mert úgy elegánsabb volt, mert ez illett leendõ férjéhez, õ pedig kelletlenül engedett nekik. Gyönyörû mennyasszony volt. Túlragyogta csodájával még a napot is, de ajkán kihalt a mosoly és szemeibe könnyfátyol lopta magát. A megsemmisülés határán topogott, a teljes lelki összeomlás küszöbén.

Fél órával az esküvõ elõtt magára hagyták. Az egész jól meg volt tervezve. Pontban délben kellett kimondaniuk az igent. Már csak harminc perce volt. A nap tündöklõen ragyogta be az egész szobát, káprázatos kilátást biztosítva a szoba kicsiny ablakából a sziklákkal szegélyezett partra. Elbámult messze, a semmit fürkészte, mikor szemei megakadtak azon a szirten, ahol az ünneplõ tömeg állt. Mindenki annyira boldog volt, annyi az önfeledt nevetés. Akkor megpillantott egy sötét alakot. Világos öltönyt viselt, nem öltözéke tette oly komorrá. Szívének összetört szilánkjaiból szivárgó vér tette olyan elviselhetetlenné számára azokat az átkozott, csalfa perceket. Laylan mintha villám futott volna keresztül, mikor felismerte… Micheal volt az. Mégis elment az esküvõre. A férfi látni akarta, hogyan tépik szét sarjadó szerelmüket, látni akarta de fõként megérteni, hogy a szülõknek mi örömük volt lányuk szenvedésében. Akkor a nõ lázadásként kiengedte haját, ami lágyan omlott fehér vállaira, körberajzolva nyaka formás íveit. Rakoncátlan tincset a szél mégjobban megtépázta, de nem érdekelte. Szabadnak érezte magát, felhatalmazva mindenre. Layla minden lépésével a sziklaszirten felállított kis oltár felé a pillanatok egyre csak rohantak, egyre fogytak az esélyek, egyre távolodott a remény. A hatalmas tömeg csak bámulta, csodálta szépségét. Rajta pedig eluralkodott a teljes lelki katarzis. Enyhült bánata és helyét átvette a csendes belenyugvás, a sorssal való kibékülés.

Odaért az oltárhoz. Leendõ férje alig kapott levegõt mellettem. Tizenkét évvel volt idõsebb nála, jóval tapasztaltabb is, de Layla egyszerûen megbabonázta. George lélegzete elállt és már abban a pillanatban csak a nászéjszakára tudott gondolni. Egy gyönyörû, fiatal nõ, akit még nem érintettek más férfi kezei, aki még szinte ártatlan, gyermeki rajongással nézett a jövõbe. Kívánta õt, akarta és büszke volt, hogy egy hozzá hasonló nõ lesz a felesége és azontúl csak az õ kívánságait fogja majd teljesíteni.
Az egész ceremóniából Layla szinte semmit sem hallott. Akkor eszmélt fel, amikor a pap Georgetól kérdezte:

• …ígéred, hogy szeretni fogod amíg a halál el nem választ?
• Ígérem – mondta büszkeségtõl dagadó kebellel.
• És te Layla? Ígered-e, hogy becsülni fogod jóban és rosszban – kezdte a már megszokott szöveget és mondta és mondta és mondta, de a vége, a vége ütött hatalmasat a lányban – ígéred, hogy szeretni fogod amíg a halál el nem választ?

Layla csak bámult kifele a világba, hogyan ígérhetett meg ilyesmit, hiszen nagyon jól tudta, hogy soha de soha nem fogja szeretni Georgeot! Nézett a szüleire, nézett a leendõ férjére, aki mint egy páva pöffeszkedett mellette és nézte Michealt. Elmerült tekintetében, imádta szemeit, mintha a tengert látta volna bennük. Végigfutott rajta a felismerés és mintha neki tette volna meg esküjét mondta:

• Örökké szeretni foglak!

Akkor megmarkolta ruháját, ellökte az útjából Georgeot és futni kezdett. Rohant a szikla peremére. Nem várt semmire, nem érdekelte semmi. Kibékült, de meg nem békült a sorsával, éppen ezért egy utolsó elkeseredett próbát tett a legyõzésére. A halált választotta. Amikor a lány nekiiramodott, Micheal mintha kiolvasta volna szemeibõl, hogy mire készült és utána vetette magát. Nem akarta halni látni õt. Inkább legyen életben, legyen boldog mással, minthogy ezután örökre sírja mellett görnyedjen, hiszen mást már nem tudott szeretni. Azonban elkésett. Layla kizárta fejébõl a gondolatokat, csak egyetlen kép lebegett elõtte: Micheal nélkül soha! Lábai egyetlen percre sem remegtek meg, elrugaszkodott a sziklától és ugrott. Egy pillanatig úgy tûnt a tömegnek, mintha szállt volna, mintha angyalként emelkedett volna egyre feljebb és feljebb. Szemeit lehunyta, maga elé képzelte csillagjukat, hogy vigyázott rá, hogy biztonságot nyújtó ölelésébe zárta a pillanatot. Karjait széttárta, mintha szárnyai nõttek volna és csak ragyogott a napfényben. Könnyek kezdtek peregni szemeibõl, ahogy a szél belefújt arcába felkapva repítette õket messze a tömeg felé. Mintha igazgyönygöket sírt volna. Csoda volt… egy tragikus, fájdalmas csoda… egy halhatatlan angyal haláltusája…

Zuhanni kezdett és Micheal már hiába kapott utána. Egyetlen esélye maradt: utána ugrani. Pillanatok alatt elkapta a zuhanó lányt és ölelte és utoljára csókolta, míg el nem nyelték õket a tenger habjai. Csobbanás nélkül merültek a vízbe, egyetlen aprócska hullám sem árulkodott arról, hogy két szív, két lélek egyszerre hasadt meg, egyszerre fulladt meg két lélegzet. Akkor az égen egy üstökös jelent meg, fényesebben tündökölt a napnál is. Zuhant és zuhant és egyre csak égett, mígnem szétszóródó hamvai teljesen beterítették a násznépet. Aprószemû, izzó pernye volt, szinte átégette a megfagyott tudatokat. De ez mit sem számított. Az emberek megkövülten álltak tovább, bámulták a távolt és nem értették az egészet.

Layla szülei egyszerre omlottak össze. Testi lelki kínjaik összetörték õket és most, így, földbe döngölve, elvesztve legnagyobb kincsüket vették tudomásul, hogy már a halált sem remélhették mint menedéket, a halált sem remélhették megváltásnak, hiszen ha az ég meg is bocsát nekik valaha, õk soha nem felejtik, sosem bocsájtják meg maguknak, hogy megölték Laylat és vele Michealt…

2009.12.10.
Miklós Imola

Hozzászólások

rapista - november 10 2010 12:16:06
kedves Hiper, inkább priviben!

pirospipacs - november 10 2010 17:56:46
Nekem nagyon!...

csak gratulálni tudok.
Szeretettel: pipacs

Tara Scott - november 11 2010 19:15:25
Csodaszép képekkel meséltél nekünk szomorú, de egyben gyönyörű történetet. Gratulálok, profi írás.
Szeretettel: Tara.

heaven - november 12 2010 05:36:23
Ez a történet is szívszorító, érted a drámát..