|
 Vendég: 24
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Megtörtént...
 N
Tara Scott
Rozika
Ha a város felől érkezünk az utcánkba, jobb oldalon a negyedik ház a miénk. A túloldalon, az első Rozikáéké. Az ablakban állva, kényelmesen odalátok. Itt nem csak a közvetlen mellettünk lakókat, szomszédunknak tekintjük az utca összes lakóját. Ha találkozunk, vagy a nevén, vagy játékosan „szomszédkám”-nak szólítjuk egymást. Rozika a városban dolgozott, egy ABC élelmiszerüzlet vezetőjeként. Az utcánkban én töltöm be a képviselő szerepet, hamar lett kábeltévénk internettel, aszfaltos utunk. Egy lakógyűlésen megegyeztünk az összes itt lakóval, hogy figyelünk egymásra, az értékeinkre. Aki nappal itthon van, ahogy én is amióta leszázalékoltak, vigyáznak, míg a többiek dolgoznak. Megakadályoztunk már autó és benzinlopást, sőt tolvajlást is. Így ha az ablakban látnak, tudják, nem kíváncsiskodok, őrködök. Így tűnt fel, hogy Rozikát nap, mint nap láttam az udvaron a ház mellett sétálgatni. Időnként megállt a kapun belül, nézelődött. A kisebbik fiuk lakott velük, a feleségével. Délutánonként érkeztek haza, de gyakran látogatott haza a nagyobbik is a családjával. Hétvégére maradtak is. Teltek a napok, már jól benne jártunk az őszben. Rozika szokásához híven a kapu körül őgyelgett, időnként ki-ki nézve rajta. Mellette a lába körül szaladgált a kutyájuk, s láttam időnként lehajolt hozzá megsimogatta, megvakargatta a füle körül. Cipőbe léptem, s átmentem hozzá beszélgetni csöppet. Kérdésemre, hogy szabadságon van-e elmesélte, hogy leszázalékolták. A kutya eleinte ugatott, ahogy megálltam a kapujuk előtt, de Rozika csak pisszentett egyet, s csend lett. Nevettünk, mikor megemlítettem, hogy még két élet kellene, hogy az enyémekkel elérjek ilyen látványos eredményt, mivel egyfolytában ugattak utánam. Unokákról, az őszi tavaszról beszélgettünk, s mikor megérkezett munkából a fia és a menye elköszöntünk egymástól. A jó idő ellenére, egy hét múlva hirtelen hidegre fordult, és leesett az első hó. A mi oldalunkon nincs járda, csak egy szakaszon az utca lenti vége felé. Gyalogos forgalom alig-alig van, így mindenki az úttestig készített magának különbözőképpen a kiskapujához járdát. Kőszórást szegélykővel, járdalapot váltakozva, egyebet. Így szerencsére nem kell havat lapátolnom, s mivel a térdműtét után a lelkemre kötötték, vigyázzak nagyon, el ne essek, csak létszükség esetén lépek ki hóban a házból. Míg a városban laktunk, gyűlöltem a telet, a csúszósságával, az összes hátrányával. Nem volt benne semmi romantikus. Nehéz volt parkolni, a lépcsőház csupa leolvadt hó, sár, csak dühöt okozott bennem. Itt kint egész más a tél. A rengeteg növény, bokrok körülöttünk, ahogy megüli a hó. Fehér, csendes nyugalom. Utolsó utca lévén kevés a forgalom. Többször kinézegettem az ablakon, de a szomszédokból ilyenkor alig-alig látunk. Kiszállnak az autókból, s fázósan sietnek be a házakba. Ha meglátnak, intenek, vagy ha egyszerre megyünk néha-néha a postaládát kiüríteni egy-két szót váltunk, de a hideg hamar beűz házainkba. Láttam Rozikát is néha a leveleket, szórólapokat összegyűjteni. Annyira sosem fázott, hogy a kutyához le ne hajolt volna egy rövid simogatásra, kényeztetésre.
Egy reggel a vastag hótakaró felett Vöröses sápadt ragyogással, de sütött végre a nap, jó kedvre hangolva, míg behoztam az újságot. Elkészítettem a kávémat, kiterítettem az újságot az asztalon, s míg olvasgattam a megyei napilapunkat, s kortyolgattam a kávém, rácsodálkoztam újra a bejárati ajtó teli üvegén beömlő aranyló napfényre. Aztán hirtelen felborult a világ. Az utolsó oldalra lapozva Rozika nézett egyenesen a szemembe, egy meglehetősen nagy fekete keretből. Néztem az arcát, a gyászjelentés közepén, és annyira valószínűtlen volt, hogy borzongás futott át rajtam. De hát valamelyik nap, még láttam a levelesládánál!- lázadoztam magamban. Nem. Ez egyszerűen nem lehet! Annyira nem is volt beteg! Nem fogyott le látványosan, mosolygott, míg az unokákról beszéltünk. Igaz, a betegségéről nem beszéltünk, amiért leszázalékolták, de hát lehetett magas vérnyomás, szív…
Itt megálltam a gondolatban. Szív. Lehetséges. Aztán eszembe villant, hogy pár napja a házuk felé pillantva az jutott eszembe, hogy ha a térdem bírja, tavasszal sétálgathatnánk kicsit a gáton, és azon gondolkodtam, vajon jönne-e velem? Ez újra hihetetlenné tette a történteket.
A temetésre nem tudtam elmenni, hetekkel előtte kaptam időpontot a kardiológiára, nem mertem lemondani, mert megint heteket kellett volna várnom, és szükség volt a vizsgálatra.
Mécsest gyújtottam érte, és virágot küldtem a közvetlen mellettem lakó szomszédasszonykámmal a temetésre.
Hétvégén a szokásos bevásárló körútra mentünk a férjemmel, s ahogy a házuk előtt haladtunk el, megszokásból bepillantottam az udvarukra. Üres volt, a kutyát sem láttam, de hideg is volt behúzódhatott valahová.
Következő hét szerdáján becsöngetett Bea, Rozikáék közvetlen szomszédja. Az internettel volt gondja, azért szaladt át, mert tudta, hogy engem itthon talál. Beinvitáltam egy kávéra, s miután meggyőződtünk, hogy nála nincs probléma a net kapcsolattal, Rozikára terelődött a szó. Ami fel sem merült bennem, a „gyógyíthatatlan”-nak titulált betegségben hunyt el szegény.
- Nem hallom ugatni esténként a kutyájukat. Lehet, hogy a Rozikával történtek miatt?- kérdeztem
- Te nem tudod?- kérdezte Bea csodálkozva.
- Mit kellene tudnom?- kérdeztem vissza.
- Három napig volt Rozika kórházban. Onnantól kezdve, hogy bevitték, nem evett a kutya. Nem fogyott le, de mire hazaértek a temetésről, bent volt a kennelben, és már nem élt. Három éves volt, de nagyon hozzá volt nőve Rozikához.
Hallani hallottam már ilyet, olvastam is. Hittem is, nem is. Kutyahűség. A síron túl is. Létezik.
|
|
|
- november 23 2010 17:58:06
Igen, van ilyen, én is tapasztaltam, mikor apám meghalt, Bizsu kutyánk is elpusztult.
Megható, szép írás.
Szeretettel Joli |
- november 23 2010 19:22:52
Igen, kutyahűség. A kutya a gazdához, a macska a helyhez kötődik inkább... |
- november 23 2010 21:35:20
Meghatóan szép történet! A hűséges kutyák,akik igazán szeretik a gazdit-ilyenek! Nekem is van egy csodálatos kutyusom! Amikor jártam ápolni a szüleimet,9 napig is távol voltam minden hónapban. A kutyám depressziós lett.alig akart odajönni hozzám. Kénytelen voltam magammal vinni szüleimhez,mert én is hallottam ilyen történetet,hogy bánatában elpusztult a kutya!
Szeretettel:Geot  |
- november 24 2010 10:10:22
Kedves Tara!
Engem is hasonló érzés fog el, ha valamelyik szomszédunkban meghal valaki, és nehezen hiszem el, hiszem (mint Te is írtad) nap mint nap találkoztatok egymással, de mégis mennyi minden történhet egy-két nap, amikor mégsem látjuk a szomszédainkat.
Az utolsó két hónapban 5 halott volt az utcánkban, a legfiatalabbik a közvetlen szomszédasszonyunk fia. Nem találkoztunk mindennap a szomszédasszonnyal, csak néha-néha, mert más időpontban indultunk munkába, és így másoktól tudtuk meg, hogy a fia Budapesten meghalt. Néhány napja is meghalt megint valaki, akit előző nap még az udvarban láttam foglalatoskodni. Ki hitte volna, hogy másnap mál halálhírét keltik.
Nem akarom elhinni, azt gondolom elsőre, hogy csak szóbeszéd, de a rossz hír, (ahogy mondják) mindig gyorsan terjed.
Nem leptél meg a történet végén írtakkal sem, hiszen számtalan esetben hallottam arról, hogy a kutya követte gazdáját, valahogy ők sokkal jobban megérzik, hogy mi történt, még akkor is, ha nem tudnak gondolkodni, és ösztönösen cselekszenek.
Talán látják az elhunyt lelkét? Még ezt sem zárnám ki.
Megható történeted szívesen olvastam, de bárcsak ne ilyen esemény kapcsán íródott volna!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- november 24 2010 11:31:14
Kedves Joli!
Sajnálom, hogy éppen Édesapáddal kapcsolatban ismerted meg ezt a jelenséget. Az emberek mégis olyan könnyű szívvel szabadulnak meg kedvenceiktől sorsukra bízva őket. Mert nem mindegyik olyan szerencsés, mint a mi két utcáról hozzánk került imádott kutyánk.
Jön a tél, megint sok fog az utcára kerülni.
Szeretettel ölellek: Tara. |
- november 24 2010 11:37:53
Kedves Domokos!
A macskákra csak félig igaz, helyesebben inkább a házi macskákra.
Az iwiwen a képeim között bizonyára láttad a lánykám Szibériai erdeijét. Ő számára a lányom a "gazdi", mi csak kiszolgáló egységek vagyunk. De róluk a neten is írják, hogy személyfüggő. Mindenesetre, ahogy írják is, csodálatosan jó természetű cica. Mindenkinek szívesen ajánlom.
Szeretettel üdv: Tara. |
- november 24 2010 11:59:54
Kedves Geot!
Nagyon jól tetted, hogy magaddal vitted, mert elég, ha csak nem eszik. Olyat is hallottam. Hiába volt otthon a család többi tagja, ha akihez a legjobban ragaszkodik, elmegy hosszabb időre, képes éhen halni. Sajnos nekik nem lehet megmagyarázni, hogy valamiért muszáj elmennünk több napra. Így is olyan rövid az életük, hozzánk képest. Addig kell szeretni őket, míg itt vannak velünk.
Szeretettel ölellek: Tara. |
- november 24 2010 12:09:03
Kedves Zsuzsanna!
Bocsáss meg, de először is szeretném ha tudnád, hogy nagyon megrendített, hogy ennyi haláleset történt az utcátokban. Nekem ez annyira különös. Az is felmerült bennem, hogy ez biztos, hogy véletlen? A mi utcánkban a legtöbben a mi korosztályunk beliek vannak, úgy ötven körül. Rozika volt az egyetlen, a szomszédunk nyolcvan felett volt.
Visszatérve a kutyákra, dokumentum filmben láttam, hogy nagy távolságokból megérzik a gazdájuk halálát. Talán sosem fogjuk megtudni, mi módon.
Szeretettel: Tara. |
- november 24 2010 19:48:47
Kedves Tara!
Már gyermekkoromban tapasztaltam, hogy a kutyák bizony megérzik a bajt, és belebetegszenek gazdájuk elvesztésébe. Most már tudom, hogy bele is pusztulhatnak. Nagyon szomorú a történet, de nem meglepő. Örülök, hogy ha késve is, de elolvastam.
Szeretettel: pipacs |
- november 25 2010 09:19:25
Kedves Pipacs!
Köszönöm, hogy időt szántál írásomra. Én leginkább Roccon látom, hogy nagyon szorosan kötődik hozzám, a beköltözött kutyánkon. Hihetetlenül szeret. Biztos azért, mert végül is én fogadtam be. A férjem csak azon a héten pénteken találkozott vele. 
Szeretettel : Tara. |
- november 25 2010 13:48:02
Drága Barátnúm,
szinte láttattad velem utcátok szépségét az embereken keresztül.
Bár szomorú a történet, de szép a megemlékezés a szomszédasszonyról.
Szeretettel gratulálok: Radmila |
- november 25 2010 15:12:39
Milácskám!
Szerencsések vagyunk. Az utcánkban nincsenek veszekedések, jó a kapcsolat a lakók között. Éppen ezért viselt meg annyira az eset. A tél eltávolít minket egymástól. Nyáron ez nem történhetett volna meg így. Köszönöm, hogy nálam jártál drága Barátnőm.
Szeretettel ölellek: Tara. |
- november 27 2010 11:03:18
Próbáld meg jobban tagolni a szöveget, itt még 125%-on is nehezen olvashatók az ilyen sűrű bekezdések nélküli szövegek..
Még visszatérek!
Érdemben egy átfutás után...nem tudok hozzászólni! |
- november 27 2010 11:10:23
Volt két kutya a családunkban - jóbarátok, néha egymás mellé ültek ki a kutyaház ablakába!
Vizük éls ennivalójuk volt bőven, de 3 vagy 5 napig, amíg a gazdák távol voltak - nem nyúltak hozzá!
A kutyának az "istenek" jelenti a biztonságot és falka"ösztön" miatt ragaszkodnak.
Ja, a tudósok "objektív" emberek - a gazda falkavezér? |
- november 28 2010 14:23:03
Kedves Mist!
Köszönöm szépen, hogy elolvastad.
Szertettel: Tara. |
- november 28 2010 14:38:29
Istvánom!
A Wordben minden írásomat Times New Roman 12-essel írok. Úgy is teszem fel ide. Én nem tudok többet tenni ez ügyben. Sajnálom.
Mi évek óta nem járunk el Szilveszterkor, mert bár a kutyáink az előtérben alszanak, petárdázáskor így is félnek. Sosem tenném ki őket annak, hogy ne érezzék biztonságban magukat. Nekem az az egy éjszaka nem ér annyit. Több napra meg amúgy sem mennék el.
Üdv: Tara. |
- november 29 2010 21:50:48
Tara!
csodáltos szépen megírtd a megható kutyatörténetedet, majdnem elsírtam magam, de sajnos nem tudok sírni!
Szomorú, szép történet!
Grtulálok ircsi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
