Napkorong

N

Kegyhely Kati és a szrinpek

A ház lakói álomba merültek, Keveházi Bencét kivéve, aki az ágyban forgolódott. Kerek esztendeje, tizenegy évesen baleset érte ezen a napon, és az évforduló keserűséget ébresztett benne. Iskola után a szobájába zárkózott, aztán csak ült a számítógép előtt, és úgy csinált, mintha tanulna, hogy a szülei ne lássák, az emlékei megviselik. Lefekvés után már nem kellett kutató pillantásoktól tartania, végre levehette az álarcot.
Ezekben a sötét percekben azonban váratlanul fekete ruhás, hófehér arcú kislány robbant az életébe. A hívatlan vendég nem az ajtón jött be, egyszerűen csak megjelent a semmiből.
– Szia – mondta a kísérteties látogató vidáman. – A nevem Kegyhely Kati, és vampus vagyok.
Bence értetlenül nézett a lányra.
– Anyám félvámpír, apám félmágus – magyarázta türelmetlenül –, de ne félj, nem iszom vért, az ízlésemet aputól örököltem.
– Ez megnyugtató – ismerte el Bence. – Megkérdezhetem, minek köszönhető ez a látogatás?
– Velem kell jönnöd – szögezte le a vampus. – Méghozzá most rögtön, hogy megnyerj egy biciklibajnokságot!
– Nem tudom, hogy képzeled – vallotta meg a fiú. – Ha nem tudnád, az egyik lábam műanyagból van, és…
– Pontosan tudom, mi a helyzet – vágta rá Kati –, de ne fecserésszünk! A szrinpek kitűzik a győzelmi zászlót, ha nem indulunk azonnal.
– Nézd – mondta türelmesen Bence –, ha kártyaversenyre hívnál, talán igent mondanék, de…
– Nincs erre idő! – toporzékolta Kegyhely kisasszony. – Útközben mindent megértesz, most add a kezed!
Bence ösztönösen engedelmeskedett, mielőtt észbe kaphatott volna, hogy talán nem ez a legjobb módja az ellenkezésnek. A következő pillanatban repülni kezdtek a világok között, és tudás áramlott az agyába, amit Kati idézett elő valami félvarázslattal. Mire megérkeztek az arénába, a fiú mindennel tisztába jött: a vampus egy Xavanthar nevű mágikus birodalomból érkezett, ahol az övéi és a szrinpek régóta háborúztak.
Az ellenségek hosszú hadakozás után úgy döntöttek, hatalmas, földi olimpiához hasonló sportesemény révén döntik el a vitát, ami nem ment olyan könnyen, ahogy elképzelték. A szrinpek voltak ugyanis a Birodalom legjobb sportolói, a vampusok atyái viszont rettentően értettek a mágiához, így minden számban holtverseny alakult ki. Egy megbűvölt futó ugyanazt a teljesítményt nyújtotta, mint a legsebesebb szrinp. Majdnem újra kirobbantak a csatározások, amikor a vezetők úgy határoztak, más világokból sorsolnak játékosokat, és a Végzetre bízzák a döntést.
A mérleg nyelve hol erre, hol arra billent. Rövidesen világossá vált, hogy az utolsó szám, a bicikliverseny dönt majd el mindent. A szerencse a szrinpeknek kedvezett, hírnökük egy bradascarral tért vissza a Világforgatóból. A sáskaszerű lény olyan erős lábakkal rendelkezett, hogy nem akadt párja az univerzumban. Kegyhely kisasszony fohászt rebegett, aztán útnak indult, hogy öt percen belül ellenfelet találjon a zöld bajnoknak. A Világforgató Bence szobájában vetette ki, ami nyilvánvalóvá tette a fiú szemében, hogy a Végzet a vampusok vesztét akarja.
– Nem – jelentette ki Kati, amikor hangot adott véleményének. – A sors nem elfogult, azért választott téged, mert jó vetélytársa vagy a bradascarnak. A lába lehet, hogy erős, de neked nagyobb szíved van. Te győzöl!
Bence fejcsóválva várt a rajtvonalnál. Több mint egy éve nem ült biciklin, nem tudta, menni fog-e, de a fehér arcú kislány bizalma jól esett neki. A nézőtérről színes ruhájú vampusok, és fekete páncélos szrinpek bámultak rá, de ő csak az ellenfelét figyelte, aki úgy festett, mintha csupa lábból állna.
Ez képtelenség, állapította meg a fiú, de amikor dörrent a startpisztoly, teljes erőből tekerni kezdett. A rovar elképesztően gyorsnak tűnt, de Bence nem hagyta magát. A szrinpek felhördültek, a vampusok harsányan biztatták. Mindenről elfeledkezett; nem törődött vele, hogy pizsamában van, és hogy a szokatlan mozgás kezdetben fájdalmat okoz. A szél süvített körülötte, élvezte a száguldást, és a szurkolók rivalgását.
Bence jó darabig fej-fej mellett haladt a sáskalénnyel, aztán egyszer csak megelőzte. A szíve csakugyan erősebbnek bizonyult a hajrában, és amikor átszakította a célszalagot, a stadiont ováció töltötte be.
A kislány ért oda elsőnek hozzá, és átölelte.
– Köszönöm – mondta boldogan.
– Nem – rázta a fejét Bence. – Én köszönöm. Látlak még?
– Talán – súgta Kati, és megcsókolta.
A kisfiú a következő pillanatban az ágyában találta magát, miközben kintről napfény áradt a szobájába. Ezúttal nem csak megjátszotta jókedvét a reggelinél. Amikor aztán kiment a kertbe, majd a balesete óta először biciklire ült, és odaintegetve a szomszédban lakó Kati nevű kislánynak körözni kezdett, Bence szülei megértették, hogy a fiuk körül kezdenek végre rendbe jönni a dolgok.