|
 Vendég: 20
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Megérkezés a végső célponthoz, és váratlan találkozások! Talán egy új élet kezdete?
 N
II. Fejezet
1. rész
Megérkezem a végső célponthoz Oszakaba, és elég jó időpontban is, hiszen március 29-e van. Miért is fontos ez? Talán mert ettől a naptól kezdődik el a cseresznyefa virágzások, és az ehhez tartozó nagy mulatság is. Kifogtam egy jó kis szállás helyet, ami egy hatalmas tornáccal volt ellátva. Egy kis út haladt kifelé távolodva lépcsőitől. Azt a látványt alig tudtam elhinni volt ott egy hatalmas tó, a közepén egy kisebb szigetecske. És ott állt egy hatalmas cseresznyefa, mindezt a kis fahídon lehetett megközelíteni. Felszaladtam a szobámba felvettem a fehér ruhámat, kiengedtem a hajam majd magamhoz vettem a rajz füzetem és lesiettem. Most először éreztem magamban a késztetést, hogy újra rajzoljak. Beültem a fa alá és elkezdtem, szinte jöttek az újabb és újabb ihletek. Minden ember, szék, asztal eltűntek előlem. A szellőtől lehulló rózsaszín kis szirmok vettek körül. Rajzaim nem voltak valami vidámak, csak a fájdalom látszódott a megrajzolt manga figura arcokon. Aztán ezt az erőt megcsapta valami furcsa érzés, és egy finom illat. Ahogy oldalra tekintettem ott állt mellettem ő. Szinte az az érzés kapott el, mint ha idáig követett volna.
-Szia Lee Jun Ki vagyok, úgy látom a sors ismét egymás útjába sodort. – szólt felém gyengéd hangon.
Én csak néztem rá, ha szólni tudtam volna boldogan mondtam volna meg a nevem, és mondtam volna el hogy igaza van. De csak elővettem egy papír cetlit leírtam a nevem, és hogy én is örvendek a találkozásnak.
-Szóval Kiro-chan a neved! Tudom illetlen ilyet kérdezni, de te nem tudsz beszélni vagy csak nem akarsz?- kérdezte meglepődött arccal.
-Semmi gond, nem tudok beszélni.- írtam tovább a cetlin szomorú arccal.
-Ne haragudj, nem akartalak megbántani.- szólt ismét kedvesen.
-Nem haragszom.- írtam le ismét.
Ezek után felálltam és úgy döntöttem, hogy inkább magára hagyom, hiszen ismét magába ragadott az a csúf emlék ami végig kísérteni fogja az életemet. Könnyes szemekkel mentem el, de ő mégis megfogta a kezem. Rá néztem, és éreztem, mint ha belelátna a lelkembe.
-Találkozunk holnap is?- kérdezte mosolyogva.
Erre én csak bólintottam, hogy igen és tovább álltam. Viszont az feltűnt, hogy a testőrök elég szépen megfigyeltek maguknak, persze mindezt tisztes távolból. Mint ha olyan nagy veszélyt jelentenék némán Lee Jun Ki-nek. Teltek a napok és egyre többet találkoztunk, természetesen csak a hotelen belül. Mivel kiderült, hogy ő egy híres színész és hát ha meglátják valakivel egyből kombinálna a sajtó. Mondjuk azt mondta, hogy őt nem zavarná, ha velem hoznák össze, mert nagyon megkedvelt. Aztán egyik napon feltette azt a kérdést ami, a lelkem legmélyére hatolt.
-Megkérdezhetem hogyan lettél néma?
-Egy balesetben kaptam egy afóliát írtam le neki szomorúan. És ekkor megjelentek előttem a szörnyű képek, ahogy Anyám mozdulatlanul feküdt a hátsó ülésen, Apám pedig a műszer falon pihentette arcát. Riadtan néztem magam elé felálltam és elrohantam, de utánam kiáltott.
-Bocsáss meg, kérlek holnap is gyere.
Nem bólintottam, még hátra sem néztem könnyeimet törölve rohantam fel a szobámba és napokig nem voltam hajlandó kijönni, míg egy napon rám talál egy régi barátom Aurora Borealis. Azzal a céllal, hogy haza citáljon végre, mert hiányzom mindenkinek. Igaz is hiszen búcsú nélkül tűntem el, és csak egy ember tudta ha baj lesz hova menekülök majd.
-Már itt volt az ideje, hogy rád találjak!- szólt hozzám mikor kinyitottam a szobám ajtaját.
Én erre csak becsaptam előtte az ajtót, persze miért is ne akaratos egy barát volt, bejött hívatlanul is.
-Mit gondoltál eltűnsz búcsú nélkül, nem is gondolsz rám, ránk, hogy mi mit is érzünk. Miért vagy ilyen buta, tudhatnád, hogy számíthatsz ránk, bármi is történt.
-Mennyel innen, nem akarlak látni, se téged sem mást. Főleg meg nem megyek haza, itt legalább jól érzem magam, és elfelejtek mindent.- írtam le neki egy lapra, természetesen szemtelenül hazudva mindenről.
-Persze, ezt higgyem is el, meg napok óta nem jöttél elő. Ennyire jól éreznéd magad?
-Te ezt honnan tudod?- írtam tovább.
-Mivel jóban vagy a recepciósokkal így ők mondták el. Meg valami koreai gyerek is kérdezősködött rólad. Na azzal mi a helyzet?- kérdezte féltékenyen, hiszen tudtam, hogy még mindig többet érez irántam, mint barátság. És még mielőtt a neve alapján azt hinné valaki, hogy lány, ő egy fiú.
-Ő egy barátom.- hazugságot írtam ismét. Mert többet jelentett nekem, mint barát, azt hiszem túlságosan is megkedveltem. Igaz soha nem mutattam ki, mert bűnös voltam, aki nem érdemel szép életet.
-Hm, gondolom, és mért nem találkozol vele, mostanság?
-Mert megkérdezte, hogyan lettem néma, és ismét feljöttek a szörnyű képek.- remegett a toll a kezemben e mondat után.
-Te olyan buta vagy, és még hagy ne mondjam mi! Nem te tehetsz róla, fogd már fel! Baleset volt, plusz senki nem hibáztat téged emiatt.- mondta mérgesen.
-Borealis, kérlek mennyel innen! Nem megyek haza itt maradok! Tudhatnád nekem ez az ország volt az álmom, én innen már nem megyek el. Csak ha majd meghalok én is. – írtam le könnyes szemekkel.
-Tudhatnád, hogy nem adom fel ilyen könnyen!- válaszolta mogorva tekintettel.
-Gondoltam!
Erre a leírt szóra fogta becsapta maga mögött az ajtót és lement a recepcióra és foglaltatott magának egy szobát, egy éjszakára. Közben pedig találkozott Lee -vel is, és persze szóba elegyedett vele, szerencsére jól tudott angolul, így megértethette vele magát. |
|
|
- december 08 2010 15:24:09
Alakul?! |
- december 09 2010 20:48:43
Kedves Kiro!
Ezt a részt kihagytam, de most pótoltam, és most olvastam el.
Nincs baj a fogalmazásoddal. De a "Menj el" szavak csak kiejtve hangzanak úgy, hogy "Mennyel". Ebben a részben is találtam néhány helyen olyan elgépelést, hogy az igekötőt nem írtad egybe az igekötővel, és az összetett szavakat is különírtad egy-két helyen.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
