|
 Vendég: 14
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_A várt boldogság, egy újabb út előtt, talán a béke felé!
 N
II. Fejezet
2. rész
-Borealis vagyok és lenne egy pár kérdésem, és mondani valóm! Szóval te voltál mostanában mellette igaz?- kérdezte tőle kicsit gúnyosan.
-Én Lee vagyok! Igen, de ez téged mért zavar, meg egyáltalán ki vagy te neki?- vágott vissza Lee.
-Egy nagyon jó barát semmi több!- mondta szomorú tekintettel.
-Értem, és mit akarsz tőle, csak nem el vinni?
-Jobb lenne neki otthon velünk, igaz tudom ez a hely volt az ő álma, de azt is észre vettem, hogy kedvel téged hiába is próbálja ezt eltitkolni.- mondta szomorúan.
-Tényleg?- kérdezte csillogó tekintettel.
-Igen, de elmondta, hogy miért is némult meg?
-Csak annyit, hogy egy balesetben, ezután napok óta nem láttam pedig mindig ott vártam a cseresznyefa alatt.
-Akkor elmesélem, de meg kell ígérned, ha mégis itt hagyom vigyázol rá, és talán tudsz neki segíteni, hogy végre megnyugodjon és beszéljen.
-Ez természetes, hiszen nekem nagyon kedves lett. De hogyan tudna beszélni?
-Két éve volt egy autó balesete, elég viharos idő volt és ő vezetett, a szüleivel indultak meglátogatni a rokonokat. Közben az autó pályán két kocsi összeütközött, és ő is belerohant a szülei nem élték túl, ő pedig a beütötte a gégéjét, ezzel szerzett egy súlyos fizikai sérülést. Ha járt volna a terápiákra talán tudna beszélni, mivel nem fizikai már a problémája hanem lelki. Így ostorozza magát, mivel azt hiszi ő a hibás mindenért. Ezt sajnos, ahogy látom még mindig nem sikerült feldolgoznia. Most már tudod.- mesélte el szomorú sztorimat.
-Értem, szóval ezért nem látok a szemeiben csillogást, és a rajzai is csak a bánatot tükrözik. Mondjuk mikor velem volt, láttam rajta, hogy jó kedve van, hogy nyugodtabb.- válaszolta Lee.
-Lehet így van, de az is lehet, hogy csak ezt akarta mutatni.
-Mondok neked valamit Borealis, menj haza! Én vigyázni fogok rá, átsegítem mindezen, akár milyen nehéz is lesz, de ne hagyom magára, mert én, én bele szerettem.
-Jól van, de egyet mondok neked, ha fájdalmat okozol neki bármikor is, én megtalállak és kicsinállak. Megértettük egymást?- kérdezte merészen.
-Soha nem tudnám megbántani!- vágott vissza Lee.
-Van egy mondás: „ Soha nem mond, hogy soha. „- gondolom érted ezzel mire célzok.
-Persze, hogy értem, attól hogy nem vagyok magyar, a mondásokat még én is értem, bármilyen országé is legyen.
-Oké, a mai éjszakát még itt töltöm, holnap vissza utazom Magyarországra. Remélem betartod az ígéreted, mert különben tudod mi lesz! Meg egyébként is látom, hogy itt már rám nincs szükség, hagyom inkább, legyen boldog.
-Úgy lesz. Akkor minden jót, ha nem találkoznánk, nekem most mennem kell, interjú megbeszélésre.
-Jól van, és köszönöm. Ég veled!
Ezekkel az utolsó mondatokkal külön váltak útjaik. Borealis pedig még feljött a szobámba, beszélgetni egy kicsit. Na és persze pletykálni Lee -ről.
-Helló ismét! Ne haragudj, hogy olyan csúnyán itt hagytalak.
-Nem baj, már megszoktam a természeted.- írtam le neki.
-Találkoztam Lee -vel.
-Igen? És mit mondott vagy ugye nem álltál neki?- írtam izgatottan.
-Nyugi, nem volt semmi olyan, elmesélem neki mi történt veled!
-Ehhez nem volt jogod!- bőszültem fel és hozzá vágtam a füzetet.
-Tudom, de azt mondta kedvel téged, és tudni akarja mi a bajod! Mivel minden nap ott várt a fánál, és te még sem mentél le.
-Komolyan? Kedvel? És mit mondott még?- vettem vissza füzetecskémet és kérdeztem benne izgatottan.
-Igen, úgy vettem észre eléggé odavan érted. Viszont megmondtam neki, hogy ha megbánt valamikor is kinyírom.- válaszolta vigyorogva.
-Te nem vagy normális!- véstem bele az utolsó lapocskára, és elővettem egy másikat.
-Nyugi van! Megbízhatsz benne, jó gyerek, és nagyon remélem ő tényleg boldoggá tud majd tenni.- elfordította előlem szomorú tekintetét.
-Majd kialakul valahogy.
-Jól van, de én most megyek lepihenek, holnap visszatérek Magyarországra. Aztán azért küldj egy email-t ha tudsz, hogy mi a helyzet veletek.
-Meglesz, jó utat neked!
Ezzel a leírt szavakkal megöleltük egymást és ő kiment a szobából. Lehet túlzás is volt az ölelés, hiszen tudtam mit érez, és tudtam megint a szívébe gyalogolok ezzel. Jó fiú volt ő, csak nekem mindig is barát maradt. Ezen a napon még történt egy kis kedvesség is velem. Lee egy hatalmas csokor íriszt küldetett fel a szobapincérrel. Vajon honnan tudta, hogy ez a legkedvesebb számomra. Egy kis lila cetli is volt rajta amint ez állt: „ A világ legédesebb teremtésének, aki elrabolta tőlem a legféltettebb kincsemet.” Hm, éppenséggel ez egy szerelmi vallomás volt, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Valahol legbelül mégis rettegtem, vajon tényleg megérdemlem a boldogságot? Vajon tényleg nem én voltam a hibás a balesetnél? Ahogy ezen forgattam az agyam, álomba is merültem, és most először nem voltak rémálmaim. Tényleg elfelejtettem volna mindent?
A következő napon ismét elkezdtünk találkozgatni, nagyon élveztem. Kedves volt, udvarias és mindig meg tudott "nevettetni"! Szerettem volna végre beszélni, de akárhogy próbálkoztam nem ment. Így még mindig a kis papírcetli írás maradt. Most voltam a legboldogabb életem során. Aztán egy nap feltett egy komoly kérdést.
-Tudod beszéltük, hogy nem sokára haza kell utaznom Hakodateba (Hákodátéba). Mi lenne ha velem jönnél? És ott laknál velem?- kérdezte meg mosolyogva. Én hirtelen azt se tudtam mit tegyek, hiszen helyes lenne ez? Mivel eddig még egy csók sem csattant el, és ezt se értettem miért?! Végül megadtam a választ.
-Megyek, ha szeretnéd, de nem akarok gondot okozni!- írtam szerényen.
-De butus vagy, mért okoznál nekem gondot? Hiszen a kedvesem vagy.- kérdezte meglepetten.
-Ez érdekes, hogy az vagyok mivel eddig még meg sem csókoltál.- válaszoltam remegő kézzel.
-Akkor itt és most pecsételjük meg, és ez a cseresznyefa legyen a tanunk rá.
Ebben a pillanatban finoman magához húzott, elsimította arcomon táncoló hajtincseket és végre-valahára megcsókolt. Olyan gyengéden, hogy szinte azt hittem elolvadok. A lelkem a szívemmel együtt táncolt, sőt néha már azt véltem ki is ugrik a helyéről. Aznap mindent összepakoltunk, indulás előtt még készítettünk egy közös képet a fánál, végül kimentünk a vasút állomásra és elindultunk egy újabb élet felé. Viszont egy dolog volt ami még mindig zavart, hogy nem tudtam kimondani neki, hogy szeretem, és a nevén szólítani. |
|
|
- december 09 2010 12:07:28
Kedves Kiro!
Ezt is elolvastam, igaz egy kicsit nehezen értettem meg. Biztosan azért, mert időközben kimaradtam egy vagy több rész olvasásából.
Szívesen olvasom a folytatást is!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 24. vasárnap,
Emma napja van.
Holnap Katalin napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
