Napkorong

N

Talán ezt a történetet is úgy lehetne kezdeni, mint a többit, talán ez is szólhatna a boldogságról! Sajnos ez most elmarad, egy olyan életet mutatok be rövid soraimban, ami talán létezik, talán nem!

Egy napon kínzó fájdalomra ébredtem fel, a mellkasomban megrekedt levegő szinte fojtogatva, gyötörte gyönge testemet. Nagy nehezen elértem a számomra felírt nyugtatót és bevettem. Kicsit segített, hogy jobban legyek, de a kezdetleges idegi bénulásom csak lassan oldódott fel. Kikászálódva ágyamból lementem a konyhába, főztem egy kávét és kiültem vele a hófödte tornácra.
Most kivételesen, szépnek láttam a táját, a halovány hajnal sugaraiban. Végül a hideg arra kényszerített, hogy megtörjem szemem előtt ezt a szépséget, és bevonuljak a dolgozó szobámban. Ahol már rám várt egy újabb könyv megírása. Kuszák voltak gondolataim, nem sikerült sokat írnom, csak bambultam felette. Ámbár a határidő itt lihegett a nyakamon, és a kiadóm is folyamatosan hívogatott. Ez-egyszer a pihenést választottam, mert éreztem, hogy nem vagyok jobban.
S az éjszaka folyamán, váratlan és ismeretlen vendég törte meg csendes nyugalmamat. Lementem, hogy ajtót nyissak, de már nem volt ott senki, a kandalló előtt állt egy fiatal, erőteljes, sötét alkat.
-Maga meg kicsoda és hogy jutott be ide?- vontam kérdőre.
-Nyitva volt az ajtó, így gondoltam bejövök megmelegedni. Egyébként Dante Wolf vagyok, az egyik kiadótól jöttem önhöz.
-Értem, de nekem már van kiadóm!- választottam, és azon gondolkoztam, hogy nekem úgy rémlett kulcsra volt zárva a lakás ajtóm.
-Tudom, hogy van Miss Miara! De mi sokkal többet ajánlanánk önnek, főképp egy ilyen sajátos regény megírására!
-Miből gondolja, hogy az? Hiszen nem is tudja miről szól!
-Hogy ne tudnám, megkérdeztem a kiadóját, mint neves vevő, hogy most éppen egy vámpír krónikán dolgozik!
-Áh, vagy úgy! Szóval becsapta őket, hogy átcsaljon máshoz!
-Igen be, de tudja mit elmondom önnek az igazat, természetesen ha tudni akarja?!
-Halljuk hát, mi is az igazság!
Hirtelen minden fény kialudt csak a kandallóban lévő lángok cikáztak a bútorok sötét zegzugain. És a férfialak, mintha most erősebbnek és vadabbnak tűnt volna fel a tűzben. Reszkettem a félelemtől, vajon mire készülhet? Talán megöl?
-A nevem valódi, csak a kilétem nem! Én egy vámpír vagyok, és nem engedhetem meg önnek, hogy megírja ezt a történetet. Mivel ez kockázatos lenne a fajunk számára! Remélem megérti, és nyugodjon meg nem fog annyira fájni.- válaszolta gúnyos mosollyal arcán.
-Micsoda? És ezt higgyem el? Minek néz maga engem, talán sült bolondnak? Ez csak egy könyv, ez mind csak kitaláció.
-Mindjárt megérti!
Ebben a pillanatban elragadott, éreztem valami keményet, valamit ami hideg és teljesen belefúrja magát a nyakamba. Szédültem, forgott velem a világ, megkísértett a halál angyala. Majd felemelkedett velem, lebegtünk. Mélyen lelkemben szépnek láttam ezt a pillanatot, de nem akarok meghalni. Ezután leültetett a kandallóm előtti kis hintaszékbe, és válaszút elé állított.
-Élni akarsz, vagy meghalni?- szólt üveges tekintetem felé, az utolsó vércseppemet letörölve ajka széléről.
-Élni!- sóhajtottam ki ezt az egyetlen szót.
Ő ismét megharapott, de most finoman, mint ha valami változott volna benne, de vajon mi? Egy késsel megsebezte csuklóját, s a szám elé tartotta. Tudta, hogy éhezem, nem ellenálltam neki élveztem. S ekkor döbbentem rá mért kérdezte meg azt, hogy akarok e élni vagy sem. Benne volt minden a vérében, megsajnált, s meglátta bennem a régi érző emberi mivoltát. Viszont én nem voltam vele ilyen kegyes, kezem-ügyébe keveredett a papírvágó késem, és szíven döftem vele. Minden emléke megmaradt bennem, amit szennyes létével átadott nekem. Nem kínzott már semmi, élőhalott lettem, vámpír. Besötétítettem minden szobámat, beültem megragadva a papírjaimat és befejeztem a könyvet. Magamban megköszöntem Dantenak azokat a történeteket, eltitkolt dolgokat, amik az ő fajtájukról keringtek ereimben. Ámbár már én is közéjük tartozom, de előbb halok meg, mint hogy én is embert öljek. Így előszeretettel fogyasztottam a szomszéd bírtok állatait. Idővel a könyvem is megjelent, és utolért az üldözöm szövetségeseinek serege is. Valahová messzire egy kastélyba vittek, és kínzások között büntettek meg tettemért. Halállal lakol minden olyan vámpír, ki teremtőjét vagy fajtársát öli meg. Én nem tartozta ide, csak akkori heves gondolatom bolygatott meg, hogy maradjak életben. Vagy talán az, hogy legyen okom miért befejezni a könyvemet. Egy idő után a kínzások abba maradtak, lassan kiment belőlem minden erő, közeledett a vég. S ők csak némán néztek, hogy nem könyörgök, csak büszkén álltam előttünk csont-sovány alakommal. Talán ők is tudtál legbelül, Dante hibája volt, hogy ilyen lettem. Egy titokzatos nő lépett elém és feltette a régen hallott kérdést.
-Halni kívánsz? Vagy kínozzunk még egy kicsit?
-Halni!- ordítottam, ahogyan csak erőmből tellett.
Elmosolyodott, tört ragadott kezébe s szíven döfött vele. Utolsó pillanataimban még a fülébe súgtam ezeket a szavakat.
„ Egy napon, te is elveszel majd, egy napon rájössz miért is volt jó embernek lenni! ”
Könnyes tekintettel rám nézett, talán megsajnált, talán nem, de én még egy utolsó mosolyt vetettem felé. S porrá váltam kezei között.