|
 Vendég: 95
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_levetne levél is régi álom, ne nevessetek ki...
 N
Életuntságod nem megjátszott, őszinte a végtelenségig, kegyetlenül csípős észrevételeid fenntartás nélküli őszinteségedből fakadnak, és nem veszélytelen kajánságból születnek. Eleinte csodálkoztam rajtad, aztán megértettem: a szentimentális lélek így álcázza gyengeségét. A kegyetlenség itt nem más, mint az érzelgősség fonákja. Sebeket ejtesz, mert attól félsz ellágyulsz. Én is, egymás kirakós puzzle játékai vagyunk. Az est és a hajnal. Sokat élt életed hallgatom, mert sokat élsz barátom, és sokat sírsz. A lélek fura hangjai ezek, hogy ugye megtaláltuk egymást, és veszítettünk. Félek, ahogy énem másik fele hirtelen kiemelkedett a tengerből, hogy itt vagyok, és tudom, hogy sírni kell, mert soha nem egymáséi zokogás terít be engem és téged, a szőkét, s a vöröset.
- Tudod mit álmodtam? Hatalmas fényként jöttél a szobámba, de az a fény nem volt arany, inkább óarany ragyogás, vörösen izzottál, magad voltál az élet, magad a FÉNY… Nevettem álmomban, de hisz meglátogatott a fény, hozta magával köntösét, hogy betakarjon. Leültél az ágyam szélére, csak úgy puhán mellém, fény voltál, én a sötét. Bolond kontrasztok táncoltak a szobában, tenyerem nyitva tartottam, mert egy kővel a musztángod agyon akartam csapni, a vadlovat, min szeretkeztél, de a tenyeremből kivetted lazán a kavicsot, furán fényarccal néztél, és belecsókoltál tenyerembe, mint lepke szárnya, olyan volt az a csók, aztán kacagtál.
Nevettél, ébresztettél, barátom itt vagyok, érted, nincs semmi baj én csak csókolni jöttem téged, a fény csókját hoztam néked, a tisztaságot, a szépet. Meg akartalak csókolni azt hiszem, de hirtelen nem lett arcod, kétségbeestem, hol vagy, hová tűnt, a szemeid sem látom! Sóhajtva emelkedtél ágyamról, mondtam, ha megismered önmagad, ha újra tiszta leszel, ha nem a nőktől várod a feloldozást, akkor látni fogod hatalmas gesztenye szemeim, nevető szám, és csókolni foglak, de úgy, hogy megszűnik a világ körülöttünk... a gerincem ívben feszül, mert nem bírom a rengeteg kéjt testemen, mit nekem adsz, akkor látni fogsz, de addig nem. És egy versed kántáltam a versemből két sort lélek lélekhez simul, szemünk puhán egymásra hull. Aztán elmentél. Sírtam bele a párnámba, mert fölzokogva rájöttem: itt hagyott, itt hagytál fény! Gyere FÉNY!
Írtál nekem, és én nem vettem komolyan, ó te kimászol mindenből. Kérted, hogy hallgassak Leonard Cohent. Megtettem, gyönyörű szólamok, még a linket is átküldted, és a végén tőlem kérted, hogy erre jó, ez szóljon, ha repülök messze, és a versedből egy részletet kértél ”Még kérdeném, mennyi az élet… Mi vár még rám? De már vonszolja tovább magát” és mint kirakó fura figurái meséltem neked szerelmekről. Aki imádja az életet, talán nem veszi komolyan a halált. Játszol gondolattal, ha én nem leszek. De ez tündérek tánca a víz tükrén önmagad elrejteni nem lehet. Szerelem, és hány asszonyt tettél boldoggá, de te csak szeretni akarsz, megfogni a nőt, és figyelni rá, hozzábújni, hogy menny és pokol összeérjen, gerince roppanása, sikítása tiéd legyen, jó legyen neki. Azt hiszem, olyan vagy, mint az a fa, amibe belecsapott udvarunkon a villám, kettétört, de a gyökerei tartják egymást, aztán ha vénül, a gyökerek száradnak elengedve egymás fa-kezét, és kettétörik minden. Egyik erre dől, még ránézve a másikra, hogy ne menj, mert szeretlek, de menni kell, ez már tépett remény. Még egy utolsó sóhaj kitör mindegyikből, talán sikítás. Kér a fa ága, hogy maradj, hatalmas a villám ereje, és a tűz ropogása, ez a fa halála, de ott az élet, érted?
Mert új sarjadás, pici levelek tánca az esőben, remeg a vízcsepp kis levelek nevetésén.
A veled való szeretkezés után nem undor vagy kétségbeesés maradt vissza, mint máskor, hanem kacagás, akármilyen mérges voltam rád, végül is mindig mosolyognom kellett valamilyen abszurd mókádon, noha fájó szívvel döbbentem rá, hogy sosem foglak egészen elérni, a magamévá tenni, sőt ez a férfi még jó barátom sem lesz - gondoltam -, legföljebb a saját maga szabta feltételek szerint. Társtalan, kíméletlen tűz lobog bennünk, ez teszi izgalmassá csókjaink: olyan jó ölelésed betakar, de mégis megvetlek néha, megvetsz te is. Ha szemedbe nézek, önmagam képmását látom, önmagad erdejét látod. Csend van. Már kibuggyan a könny, mert nem pislogunk, és hirtelen nem tudom, én mi vagyok: éj, vagy hajnal karjaidban!
Néha nem kell mindent érteni, úgy tiszta, szép, érezz csak. Érezz, ennyi elég… |
|
|
- január 05 2011 09:14:58
érdekesen kavaragnak - tényleg ilyen az álom és a valóság határa! |
- január 05 2011 09:15:09
Kedves [b]Blues[/b]. Nemrég én is próbáltam, mert tetszik, érdekes ez a rímek nélküli próza, de olyan lírai, [b][i]mintha vers akarna lenni[/i][/b].
Ha megengedet: a Cohennél a szólamok a kiséretre vonatkoznak, amelyre legfeljebb szakmaiak figyelnek. És talán helyette még a dallamok sem lenne igaz, mert L.Cohennél a szöveg a lényeg...
Egyébként ôszinte, mély gondolatokat írtál. Tetszett.
PiaNista |
- január 05 2011 09:29:58
álmodtam, a többit hozzátettem Régi, mentegetem magam...
és sikerült rontanom, mindegy! Köszönöm! |
- január 05 2011 09:37:28
Szerintem én verses vagyok, ennyi, és édeskésnek éreztem reggel , de ez is én vagyok...Pia Nista köszönöm, és megengedem, kérem a kritikát! Sőt követelem! |
- január 05 2011 09:49:46
úristen, tudom melyik benne a vers, és hogy hozom össze....
kösz! |
- január 05 2011 11:48:15
Kedves Blues!
Nekem tetszett ez a prózád, ha bár valóban sokhelyütt rímelnek a sorok! A "fa"-hasonlat kimondottan tetszett, de az egész írás nagyon szépen, érzékletesen megfogalmazott.
Ezeket legalább jobban megértem, mint a verseidet.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- január 05 2011 12:14:49
Kedves Zsuzsa! Én is észrevettem, van még egy elveszett, azt keresem.. Azokat irigylem kik nem komplikálják túl a prózát, novellát...
Én igen. Túlbonyolítom... és tényleg rímel, de a rímeket nem használok, gondolatfolyamaimhoz... Köszönöm, azt hiszem még keresem önmagam... Köszönöm! |
- január 05 2011 14:22:38
Drága Bluesom!
Van ilyen hangulat. Megértettem. Élmény volt, köszönöm.
Szeretettel: Tara |
- január 05 2011 16:40:22
A lényeg számomra az utolsó sorodban van, a többi körítés.
Szeretettel Joli |
- január 05 2011 18:06:12
Köszönöm Tarám |
- január 05 2011 18:08:08
Ez tetszik, ez a retiger jolános, mert igazad van  |
- január 05 2011 22:06:32
Köszönöm Mistletoe! Egyre büszke vagyok... remélem meglesz, nagyapámról szól...
ennyi kacsintót küldtem |
- január 08 2011 11:05:41
Blues!
Nagyon szépet írtál, nekem is tetszett!
Gratulálokircsi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
