|
 Vendég: 113
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_
Mementó
Kerner Dávid messziről nézte a kávéház ajtaját; még mindig nem tudta eldönteni, átmenjen-e az utca túloldalára vagy sem. A villamos csörömpölve a körút felé kanyarodott, amikor úgy határozott, átkel a síneken. Fogalma sem volt róla, a nő vajon odabent van-e, de a látomásai többnyire beigazolódtak.
A férfi számára még az utcára való kilépés sem volt veszélytelen. A hatóságok előírta sárga csillagot általában a szíve felett viselte, ám ezúttal nem hordta. Komoly kockázat rejlett benne, hogy a nyilaskeresztet viselő náci bérencek megállítják, és igazoltatják. Ezek a fajvédők állandóan alsóbbrendű állampolgárokra vadásztak, és tudta, ha fennakad a hálójukon, porig alázhatják, megverhetik, vagy akár meg is ölhetik, anélkül, hogy bárki felelősségre vonná őket érte.
Csakhogy a nőért hajlandó volt minden kockázatot vállalni.
A vele kapcsolatos víziókban sikerült pontosítania a helyszínt. A látomásaiban szereplő kávéház vendégei között felfedezett egy kalapos férfit, aki hivalkodó karórát viselt, és miközben egy német újságot böngészett, átszellemülten szivarozott. A lap elején 1944. május hetedikei dátum díszelgett. Az időmérő a különös alak csuklóján pontosan tizenegy óra hét percet mutatott, amikor a nő kifelé indult a helyiségből, hogy sikoltó gumiabroncsok alatt lelje a halálát. Ahogy a baleset időpontja közeledett, Dávid egyre határozottabbá vált. Megfogadta: kijátssza a Sorsot, akkor is, ha az életébe kerül. Amikor a kalendárium lapjai az ominózus naphoz érkeztek, összeszedte minden bátorságát, és felkerekedett.
A gettó kopott bérházai hamar elmaradtak mögötte, azon túl pedig minden sarok veszélyt rejtett. A légószirénák ugyan nem szólaltak meg, és az angol bombázók sem jöttek, hogy a németek által használt középületekre szórják halálos terhüket, a férfi mégis úgy érezte, mintha egy idegen világban járna. Bár két lábon járó céltábla volt, furcsa módon mégsem félt – noha megeshetett, hogy valamelyik macskaköves budapesti utcán éri utol a balsors.
Hűvös szél süvített, mintha a tél sosem akarna visszavonulót fújni. A felhajtott gallérok mögé rejtőző emberek tudomást sem vettek Dávidról, és a szerencse aznap a nyilas őrjáratokat is más irányba terelte. A kávéház messze helyezkedett el az otthonától, a gyaloglás kimerítette, de még időben érkezett, hogy a Végzet arcába köphessen.
Fontosnak tűnt az időzítés; nem akart túl hosszú ideig az épület előtt ácsorogni. Félt, hogy felfigyelnek rá, és beviszik, aztán kínzásokkal kiszedik belőle a titkot. Egy zsidó, aki a jövőbe lát? Az ilyen fogás aranyat ért.
A kétszárnyú üvegajtó betöltötte a tudatát… látta mögötte a nőt, amint nekilendül, hogy meglökje… ugyanakkor oldalról közeledő automobil motorzúgása hallatszott…
Most!
Dávid megfeszített rugóként repült a nő felé, és félrerántotta a halál útjából.
Hernádi Gábor ketrecbe zárt vadként járt fel-alá a nappaliban. Szerette a feleségét minden szeszélyével együtt, de ez… ez minden eddigi hóbortját felülmúlta! Engedékenyen bánt Anettel, mert szépsége a legkérgesebb férfiszívet is meglágyította. Különben az asszony is sok mindent elnézett neki: a tiszti klubbeli kimaradásokat, a váratlan átvezényléseket, a folytonos költözködést, azt, hogy még mindig nincs gyermekük… de ez…
– Meghívtál az otthonunkba egy zsidót? – kérdezte sokadszorra is szemrehányóan. – Hát, nem tudod felfogni, milyen visszás ez az én helyzetemben? Ha kitudódik, hogy alsóbbrendű embereket fogadok estebédre, megüthetem a bokámat! Az egész karrieremet derékba törheti, ráadásul zsidó-szimpatizánsoknak bélyegezhetnek minket!
Anett bűntudatosan nézett rá.
– De hát megmentette az életemet – mondta a férjének szomorúan.
Gábor válla megereszkedett.
– Tudom – sóhajtotta fáradtan.
A fiatal hadnagy megtorpant, és a halántékát simogatta.
– No, jó – mondta beletörődően –, de csak most az egyszer, mert ez nekünk is, neki is nagyon veszélyes. Jól tudod, hogy érted nekimennék a világnak. Aláírom, a fickó megérdemli, hogy megköszönjük, amit tett. Ennél többről viszont szó sem lehet, kifejezzük felé a hálánkat, de ezzel a dolgot lezártnak tekintjük!
– Természetesen – mondta boldogan az asszony, aztán a nyakába ugrott.
Dávid rettentő zavarban érezte magát, különösen, amikor Anett daliás párjával találkozott. Azt sem tudta, hová nézzen, miközben a legszívesebben egyfolytában csak az asszonyt bámulta volna. A különleges alkalomra természetesen nem tette fel a csillagot; ezen a napon annak az embernek szeretett volna látszani, aki az elnyomó törvények előtt volt: átlagosnak, és hétköznapinak, akit nem néznek meg az utcán.
A nő ragyogott, betöltötte a teret, ami Dávidot feszengésre késztette. Anett ura ellenséges vonalak tábornokaként ült az asztal túloldalán, és szúrós pillantásokat vetett. A fogások finomak voltak, és ízletesek, a girhes vendég nem is emlékezett rá, mikor evett ilyesmit utoljára. Minden falatot gondosan megrágott, de még a mennyei aromák sem kelhettek versenyre a háziasszony bizsergető kisugárzásával. Dávid a desszertből már épphogy csak csipegetett.
– Megkínálhatom egy szivarral? – invitálta az erkély felé a katonatiszt. – Jöjjön!
Gábor talpas poharakba ujjnyi konyakot töltött, azt kortyolgatták a balkonon füstölve. Dávid még soha életében nem szivarozott. Egészen addig köhögési roham rázta, míg a vendéglátója fel nem világosította, hogy a Havannát nem szokás letüdőzni. A konyak égette, mint a tűz, de nem mutatta; némán hallgatott, miközben a hadnagy a tárgyra tért.
– Szeretném, ha tisztában lenne vele, mennyire hálás vagyok magának, de mind a ketten tudjuk, miféle időket élünk – magyarázta a férfi. – Éppen ezért nem szeretném, ha még egyszer idejönne!
Vastag pénzköteget húzott elő a mellényzsebéből, és a vendége felé nyújtotta. Dávid hűvösen nézte a százpengősöket.
– Köszönöm. – Udvariasan letette a konyakos poharat az erkélyre költöztetett virágállványok egyikére, aztán elhárító mozdulatot tett. – Sajnos nem fogadhatom el, de természetesen nem fogok többé visszaélni a vendégszeretetükkel. Azt hiszem, jobb is lesz, ha most elmegyek.
– Kérem – mondta sértődötten Gábor.
Dávid a mélybe dobta a félig szívott szivart, aztán magára hagyta a délceg katonát, és elindult az előszobába, hogy kopott kabátját magára öltse.
– De hát, hová megy ilyen hamar? – értetlenkedett az asszony. – Szerettem volna még megkínálni egy kis kávéval!
– Az ura már megkínált konyakkal, és szivarral – közölte elsötétült arccal Dávid. – Meg egy nagy köteg bankóval, hogy soha többé ne kelljen látnia.
Anett összerándult, mintha arcul csapták volna.
– Kérem, ne menjen még! – fogta könyörgőre.
– Isten áldja – mondta csendesen a férfi –, örülök, hogy a szolgálatára lehettem!
Aztán kilépett az ajtón, és hátra sem nézve a dermedten álló asszonyra, elindult a sötéten ásító lépcsőház felé.
Anett nem volt hajlandó elárulni, hogyan derítette ki a címét, amikor másnap kora délelőtt megjelent, hogy bocsánatot kérjen a férje viselkedése miatt. Dávid nem hitt a szemének; arra számított, nyilasok várják az ajtó előtt. Valóságos csodának látta az asszony felbukkanását, mintha hirtelen egy földre szállt istennő manifesztálódott volna az otthona előtt.
A férfi hitetlenkedve bámult, mert a nő ajándékot is hozott: ennivalót, néhány tábla csokit, egy karton cigarettát, amik a feketepiacon valóságos vagyonba kerültek. Eleinte csak beszélgettek, egyre jobban megismerkedtek egymással. Anettben a hála lassanként valami magasabb rendű érzéssé nőtt, miközben a látogatásai is mindinkább gyakorivá váltak. Már egy hónapja is megvolt, hogy titkon találkozgattak, amikor egy napon éjszakára is ott maradt. Bevallotta, a férje annyira megneheztelt rá Dávid meghívása miatt, hogy az ügyet folyton szóba hozza, és az ilyen alkalmakkor képes a nyílt utcán is jelenetet rendezni. Aznap is összevesztek, és az ura végül haraggal a szívében utazott a szentendrei laktanyába, amikor sürgős parancsot kapott, míg ő kétségek közt őrlődve a lakásban, magára maradt.
A zokogó Anett bort is hozott magával, és miután megitták, az ágyon kötöttek ki. Az asszony vad szenvedéllyel ölelte, és az erkölcsi kételyek a férfiban is gyorsan semmivé foszlottak. A szenvedély áradása elsodorta őket, és bár Dávid először volt nővel, nem érzett gátlásokat; minden olyan könnyen, és szinte természetesen ment. Mintha ennek így kellett volna történnie, és ez lenne számára a végső ajándék, mielőtt a halálba megy.
Anett őszintén beszélt vele az életéről, és ő megértette, hogy sosem fogja a férjét elhagyni. A nő gyerekként mindent megkapott, aztán a szülei nagy korában is gondoskodtak róla, hogy olyan párt találjanak neki, aki ugyanúgy tudja a megfelelő jólétet biztosítani. Hernádi Gábor jó férj volt, és jó katona, ám beleroppant volna, ha a neje elhagyja. Csak legalább gyerekük lett volna…
Mindemellett Anett a lelke mélyén már akkor tudott a kettőjük közti vonzásról, amikor először találkozott megmentőjével; ahogyan Dávid, úgy ő is tisztában volt vele. A férfi mesélt a szerelmének a látomásairól, arról, hogy biztosan tudja, egy fogolytábor kerítése mögött fog meghalni, és hogy az asszony az életét is a vízióinak köszönheti. Anett kételkedett mindebben, és azt követelte, nyomban szökjön nyugatra, ő majd segít neki. A nő nem hitt a látomásokban, csak azt tudta, mennyire szereti. Lázasan hajtogatta, hogy a meneküléséért bármit kockára tenne.
Dávid azt mondta, gondolkodik rajta, de fel sem merült benne, hogy megtegye. Mi értelme lett volna álmai asszonya nélkül egy idegen országban élni? Az utolsó közös napjukon veszekedést provokált, és megtiltotta Anettnek, hogy még egyszer felkeresse a lakásán. Nehezére esett, de meg kellett tennie – előző éjjel nyilasokról álmodott, akik rátörtek, aztán elhurcolták, mint valami állatot.
A nő zokogva elviharzott, ő pedig magába roskadtan ült, és csak nézett a semmibe.
Másnap reggel jöttek érte.
A tábor pontosan olyan volt, amilyennek a vízióiban látta: szürke drótkerítések, és gyötrődő, legyengült emberek vették körül. A fejadagok nem táplálták a sorvadó testeket, a munka viszont kemény és elviselhetetlen volt. Naponta haltak meg végkimerülésben az emberek, de a transzportok folyamatosan érkeztek újabb foglyokkal. Dávid a nélkülözések ellenére sem veszítette el a képességit, még mindig szinte teljes bizonyossággal meg tudta érezni, ki fogja túlélni a megpróbáltatásokat, és ki lesz az, aki sosem jut haza. Időnként hazudott is, hogy megkönnyítse néhányuknak a hátra maradt időt, de a legtöbbször az igazat mondta. Sokan csodát vártak tőle, de semmit sem tehetett értük, ahogyan önmagáért sem.
Élete utolsó napján egyszer csak összeesett a sárban, és nem tudott többé felállni. Az egyik börtönőr odajött hozzá, és rugdosni kezdte, de még csak nem is érezte. Lelke eltávolodott a testétől, és utoljára, még látomása támadt, ami az elmúlás pillanatában is mosolyra késztette.
Megértette, nem tűnik el nyom nélkül a világból, oka volt, hogy Anettet megmentette, mert így hagyhat maga után egy mementót. A szülőszobán látta a nőt, akinek terméketlen férjet, és halálra gázolást ígért a Sors, mégis egy gyermekkel vajúdott – az ő fiával.
A németet végtelenül felbosszantotta, hogy egy zsidó a végkimerültség és a rugdosás ellenére is csak mosolyog. Előhúzta az oldalán függő tokból a Lugerét, és a férfi halántékához nyomta. Dávidot azonban már semmi sem rémíthette meg.
„Fiam lesz” – gondolta boldogan, aztán tudata mindörökre kihunyt, anélkül, hogy a pisztoly dörrenését akár csak hallotta volna. |
|
|
- január 12 2011 13:33:48
Kedves Maggoth!
Kolosszális, vér profi írás! Hihetetlenül jó! Csak gratulálni tudok hozzá!
Szeretettel: Tara |
- január 12 2011 14:17:49
Kedves Tara, enyhén talán eltúlzod a dolgot, de nem ítéllek el érte, mindig is szerettem a túlzó embereket  Nagyon szépen köszönöm!  |
- január 12 2011 15:33:45
Maggoth!!! Bravó, bravissimo, minden elismerésem a tiéd. 
Szeretettel. Léna |
- január 12 2011 16:28:30
Kedves Léna, téged is |
- január 12 2011 20:44:10
Kedves Maggoth!
Hidd el, nincs benne semmi túlzás. Ragyogóan építetted fel, nem ül le sehol a történet. Kolosszális, ahogy mondtam. Kalap le!
Tudd elhinni, hogy jó Vagy!!!!!
Őszinte szeretettel: Tara |
- január 12 2011 22:51:32
Kedves Tara!
Nagyon köszönöm, hogy így látod, csak tudod, még mindig jobb akarok lenni, és még jobb, mert az írás rettentő nehéz mesterség annak, aki nem csupán játéknak tekinti; persze gondolom, hogy sokunk van így vele. Sok negatív hang is ér, és nem is mindig alaptalanul, ezért próbálom a pozitív véleményeket is visszafogottan kezelni, de azért nagyon örülök, amikor ilyeneket kapok. Hiszek neked.
Ugyanolyan őszinte szeretettel: Zsolt |
- január 13 2011 11:01:26
Kedves Maggoth!
Most lehet, hogy megharagszol de a törtténeteden látszik sajna, hogy nem eléggé alaposak az ismereteid. Ettől független az irásod értékén nem ront. Először is aki sárga csillagot viselt és a gettó területére volt bezárva nem tudta elhagyni a gettót. Ha ugynvezett védett házban volt akkor meg nem nagyon kockáztatott ekkorát. Eleve ami nem jó benne, hogy a megbélyegzett zsidóknak nem volt mozgászabadságuk. Még ha hamis papirokkal is rendelkeztek. A legnagyob tévedés sajnos az, hogy nem a gestapótól kellett nagyon tartani azokban az időkben ha nem pont a magyar kiszolgálóiktól a nyilasoktól. Az irásod ennek ellenére jó és semmit sem rontanak rajta ezek a tévedések ami persze nem a te hibád csupán ha nem a mai történelemoktatásé is. Persze nagyon jól vezeted le mert egy képletes időutazást irtál le. |
- január 13 2011 13:03:35
Kedves Avi Ben Giora!
Nagyon szomorú vagyok, hogy hiányos ismereteimből fakadóan az egész történetem hiteltelenné vált, viszont nagyon köszönöm, hogy most segítettél nekem, mert ha netán valamilyen komolyabb pályázaton akarnék nevezni, ennek fényében írnám át, sőt, meglehet, hogy most azonnal átírom, mert maximalista vagyok, és utálom magam, ha valamit ennyire elrontok. Bocsánatot kérek. |
- január 13 2011 17:55:46
Nagyon sokat nem változtattam rajta, csak annyit, hogy legalább egy kicsit megfeleljen a valóságnak. Örülök, ha tetszett. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
