Napkorong

M

Mosolyogva hallgattam a körülöttem lévő zsivajt. Távolról néztem a széles víztükröt, fodrozódva csábított… felszínén miriádnyi gyémántként szikráztak a rávetülő nap sugarai.
Tétováztam.

Hezitálásomból egy fiatal fiú hangja zökkentett ki:
-Gyerünk, ugorjunk! -s azzal meg is ragadta kezem. Szélsebesen tartottunk a medence széle felé. Elrugaszkodtunk, majd elmerültünk. Védőn ölelt körül a víz, apró buborékokkal halmozva el mindkettőnket. A felszínre érve hatalmasat sóhajtottunk, mohón szívtuk magunkba az éltető levegőt, s egymásra mosolyogtunk, ahogy a medence másik vége felé tartottunk. Prüszkölve támaszkodtunk a műanyag rácsokkal borított csempék sorára, a fiú nővérét vártuk. Beért minket, boldogan ecseteltük neki öccsével tett közös ugrásunkat, ahogy leértünk a medence aljára, majd ahogy újra felbukkantunk.
Az élménybeszámoló után heves vízfröcskölőcsata kezdődött hármunk között, nevetve próbáltuk elfordítani fejünk a klóros víz elől, távolabbra húzódni, vagy kimenekülni, ám sikertelenül. „Támadónk” győzött, fiatal ugrótársammal kissé távolabb húzódtunk, onnan figyeltük a nyüzsgő életet, mely kezdett kibontakozni a strand legnagyobb medencéjében, ahol mi is voltunk. Középkorú házaspár integetett nekünk, idősebb lányukat hívták magukhoz.
Nagyon régóta vártam már ezt a nyaralást, szinte még most sem hittem el, hogy itt vagyok, s ráadásul egy olyan magyar származású családnál, akik csak hallomásból ismertek. Újra elmosolyodtam a gondolatra, s hálát adtam az égnek, hogy sikerült bekerülnöm a cserediákprogramba, amit a fősulim szervezett. Nehéz volt ez a félév, amit az angliai testvériskolában kellett végigcsinálnom, de határozottan megérte. Végre boldog voltam.
Míg partnerem kortársaival nyaktörőbbnél nyaktörőbb ugrásokkal szórakoztatta a nagyérdemű fürdőzőket, a szárazon sétáló, nevetgélő embereket figyeltem. Mindig is szerettem, mondhatni „kémkedni”. Talán a gyerekkorom óta meglévő kíváncsiságomnak tudható be.
A sok arc közül kitűnt egy férfié. Nyúzott, borostás arc, szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek… valami nyugtalanított abban az arcban. Szemeimmel sokáig próbáltam követni, de eltűnt a sűrű tömegben. Nyugtalanságommal nem maradtam sokáig egyedül, holott már mélyen beette magát lelkembe, nem tudtam szabadulni tőle. Megérkezett a fiú kivel nemrég még együtt ugrottam; egy újabbra próbált rábeszélni. Alkudozásunk félbeszakította a hirtelen támadt csend, melynek kíséretében egy csapat egyenruhás rendőr masírozott be, egyenesen a közelünkbe. Egy vöröses hajú, napszemüveges tiszt vált ki közülük, beszélni kezdett. Azt mondta, hogy üldöznek egy férfit, nagyon veszélyes szökevény, fegyvere lehet; s felmutatott egy gyűrött, fekete-fehér fantomképet, mit nem láthattam a közelebb nyomuló, kíváncsi fejektől. Néhány sötétruhás távolabb tessékelte őket, míg egy újabb papírokat osztogatott. Egy szőke lány úszott mellém, látszott rajta, hogy nem idevalósi. Angolul kérdezgetett, hogy vajon mi történhetett, miért vannak itt a „kékek”, de kérdéseire nem adhattam már választ... Ismeretlen női sikolyt sodort felénk a fülledt légáram, sokan összerezzentünk, még többen szinte azonnal pánikot kaptak… egy pillanat alatt támadt a zűrzavar, hiába próbálták a felbolydult tömeget nyugtatni a rendőrök, nem sikerült, többüket elsodorták. A kavarodást csak fokozták az újonnan felhangzó durranások….
Pisztolylövések? Vajon honnan jöhetnek? És miért éppen itt? Nem tudtam mitévő legyek, kétségbeesve kutattam szemeimmel a parton maradt család után, de rémületemre nem őket találtam meg, hanem a férfit…. Sötét szemeiben az őrület villámai, haja, arca csatakos az izzadságtól se kezében valamilyen tárgy fémesen csillant a napfényben. Észrevett. Arcára gyűlölet ült ki. Félelemtől megbénult agyamban csak egy gondolat villogott, mint valami rossz neonreklám: „LEMERÜLNI! LEMERÜLNI! AMILYEN GYORSAN CSAK LEHET!” Nemcsak én tettem így, többen is. Nagy levegőt vettem, s a medence alját céloztam meg, több-kevesebb sikerrel. Menekülés közben sokan eltalálták oldalam, akadályoztak a víz alatti előrejutásban, feltartottak. Tüdőm pattanásig feszült, fájt már az elhasznált levegő benntartása, de még nem mehettem fel a felszínre… túl messze van még a túlpart… meg kell próbálnom mélyebbre menni, ott nagyobb biztonságban vagyok a kósza lövedékek, és menekülők elől… erőteljes karcsapásokkal haladtam előre, de éles fájdalom hasított derekamba. Nem törődtem vele, már csak pár csapás és elérem az égszínkék csempés falat… valami mégis rossz volt, az úszás már nehezebben ment. Hátrapillantottam, s méginkább halálra rémültem … a vízben vöröses ködként vér gomolygott, minden egyes rúgásommal felkavartam, s akkor rádöbbentem. Eltaláltak.
Végre elértem a medence szélét. Fájt a levegővétel. Bénán próbáltam kimászni, sötét tócsát hagyva magam körül. Újabb dörrenés…. Még nagyobb fájdalom… elterültem a földön, hallgattam a pánik mindent betöltő hangját. Újabb golyót kaptam volna? Miért van ilyen hideg? És miért kezd egyre szürkülni minden? Vér ízét éreztem számban, vizes hajtincseim mögül a zöldellő domb füvét, és csak az eget láttam, egyre halványabban. Még mindig kiáltások, lövések, de már halkabbak… olyan álmos vagyok…
Egy utolsó gondolat tolakodott be elalvás előtt agyam kapujába, szinte betört…

I am a lamb now… I am a sacrifical lamb.

Bárány vagyok… Áldozati bárány.

Hozzászólások

Avi Ben Giora - január 15 2011 11:48:40
Teljesen tehetken vagyok, mert most itten nem tudom hogy csupán egy álomképpel állok e szemben vagy valósággal. Nagyon tetszik az irás pergő és izgalmas, de végin levagyok "lombozódva", hogy na most akkor ez elképzelt dolog vagy fikcio. Az angol mondat kicsit emged ugyan következtetni, de igy meg értelmét veszti az irás. Mert ugyan miért tartod magadat "áldozati báránynak"?

Feiniel - január 15 2011 13:30:29
Avi, jól tetted fel a kérdést.

Tényleg álom.
Magam sem tudom, hogy a végén miért éppen az a mondat jutott eszembe és miért pont angolul, de nem hagyott nyugodni. Muszáj volt megírnom. Köszönöm, hogy olvastad!