|
 Vendég: 110
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_ MM
NDI: LEVÉLVÁLTÁS A TÚLVILÁGGAL
A lakásban csönd volt. A gyerekek a nagymamával – mint minden vasárnap, ha jó idő volt – elmentek az unokatestvéreikhez, hogy a kertben játszhassanak a városi bezártság helyett. Tulajdonképpen ez az egy időszak volt, amikor az asszony egy kicsit pihenhetett, hiszen férje eltűnése óta dupla műszakban tanított hétfő reggeltől péntek estig. Délelőtt gyerekeket, délután felnőtteket.
Most azonban levelet készült írni. Csak azt nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Mert ez nem olyan levél volt, amit elkészülte után megcímeznek, bélyeget ragasztanak rá és feladnak a postán. Ezt a férjének készült írni – csakhogy hová???
Ugyanis férjéről az utolsó hír az volt, hogy 1944 novemberében hadifogságba került. Eddig éltette a remény, hogy most… majd… talán…
De nem volt tovább. Most, 1946 tavasz végén a hatóság felszólította, hogy kéri-e férje holttá nyilvánítását. Mert pénzt csak abban az esetben kap a gyermekei után.
És ez volt az őrjítő. Egyrészt itt volt a feladat, hogy a gyermekeit fel kell nevelnie, és ahhoz feltétlenül kellett a pénz.
De mi van, ha netán a férj mégis él? A holttá nyilvánítással megszünteti a létét. És mi lesz, ha így jön haza???
Végül rászánta magát az írásra.
„Kérlek segíts! Mi van veled? Mit tehetek a gyerekek érdekében?”
Nem tudta tovább írni, csak nézett a papírra. Aztán úgy érezte, hogy valaki megfogja a kezét, és odateszi új bekezdésbe. Mint ahogyan a kisgyerek kezét vezetik, amikor írni tanul.
„Én már odaát vagyok. Ne keress, veszélyes. Fel kell nevelned a gyerekeket, utána találkozunk,”
Az asszony meredten nézte. Ez nem az ő írása. Ez a férje írása!!! Nagy nehezen felemelte a kezét, és új bekezdésben folytatta:
„Igen” – ekkor a toll kiesett a kezéből, és nem emlékezett semmire.
Amikor magához tért, látta, hogy a kezéből kiesett toll egy fura kacskaringót húzott az „Igen” után, és két nedves folt jelezte az odahullott könnycseppeket.
De tudta mi a feladata.
Kiment a fürdőszobába, megmosta az arcát, és mire a gyerekek hazajöttek, nem látszott rajta semmi.
Hétfőn első dolga volt, hogy beadta a holttá nyilvánítási kérelmet.
*
És az élet ment tovább. Az asszonyt mindenki szerette. Nemcsak a családja, nemcsak a tanítványai, hanem a kollégái is.
Csak titokban, amikor egyedül volt, sikoltott fel a nem nyilvánosságnak szánt verseiben a fájdalom.
„Negyvenegyéves ma lett volna,
és ma nyolc éve, hogy már halott.”
Vagy:
„Még mindig várom, – nem jön mégse.
Ránézek két nagy gyermekére,
mutatnám már, hogy „látod, édes,
szépen készültünk a vetéshez”.
S most nem látod, hogy nő és érik.
A gyermekek is egyre kérdik,
hogy mért nem vagy és milyen voltál?
... S én emlékszem még, hogy csókoltál,
hogy szerettél és láttál szépnek.
... Még mindig, mindig várlak téged.”
*
A gyerekek meg felnőttek. Így az asszony örülhetett a fia diplomájának, aztán a lányáénak, aztán a fia második diplomájának, majd doktorátusának.
Amikor elment a doktorráavatásra, összefutott egykori legjobb egyetemi barátnőjével.
– Hát te? – kérdezték egymástól
– Jövök a fiam doktorráavatására! – felelték egymásnak.
És a két barátnő büszkén hallgatta a rektor szavait.
„Summa cum laude doktorrá fogadom Önt …”
Közben megszülettek az unokái is. Odaadóan segített menyének majd lányának a picik mellett, úgy mosolyogva, mintha semmi sem fájna belül.
De közben egyszer félrehívta felnőtt gyermekeit, átadta nekik versei egy-egy példányát, és megmutatva a levelet elmesélte csodálkozó gyermekeinek azt a délelőttöt.
És közben keményen küzdött betegségével, újra és újra talpra állva. Mígnem egyszer úgy érezte, hogy megjött az üzenet a túlvilágról.
– Ó, ez nem rák – magyarázta az egyik orvos – ez csak egy kis gombás fertőzés, amit könnyen kikezelünk.
Az asszony pedig mosolygott. Ugyanis az ő férje volt az első Magyarországon, aki vagy 50 évvel korábban elsőnek írt értekezést az emberre is átterjedő gombás fertőzések veszélyességéről… Magában pedig egy hangot hallott: „Most már várlak”.
Ennek megfelelően cselekedett. Gyerekeinek megmondta, hogy úgy érzi, nincs semmi feladata már a földön, hagyják elmenni a férje után… Fia és lánya befelé nyelték a könnyeiket, és úgy éreztek, nincs joguk ellentmondani.
Aztán újra kórházba került.
1982 egy szép koraőszi napján a fia bement hozzá a kórházba, hogy meglátogassa. Kicsit sétált vele a folyosón, aztán újra az ágyba feküdve rámosolygott a fiára, mint amikor annakidején együtt játszottak:
– Kérlek, szóljál Kháronnak, jöjjön azzal a ladikkal. Nagyon nehéz már.
A fiú eléggé ismerte a klasszikus mitológiát, hogy értse, miről van szó. De egy fiú hogyan fogadhassa el anyja halálát??
– Kháron csak ógörögül ért… és nem tudok ógörögül… – szipogta.
– Nem baj – mosolygott rá az asszony – én szigorlatoztam ógörögből. Majd beszélek vele…
Mikor másnap a fiú újra bement a kórházba, már át volt húzva az ágy. Azt mondták neki, hogy éjjel szép csendesen a halálba álmodta át magát. Úgy mosolygott, mintha randevúra készülne. A fia érezte, hogy valóban arra készült.
Tíz évvel később, amikor a veszteségadatokat feltették az Internetre, a legidősebb unoka találta meg a halálozási adatot. Nagyapja a 33. születésnapján halt meg.
„Negyvenegyéves ma lett volna,
és ma nyolc éve, hogy már halott.”
Ezt vajjon honnan tudta?
*
Mielőtt a kedves Olvasó a maga földhözragadt racionalitásával nekem szegezné a kérdést, hogy „honnan az istencsudájából” vettem én ezeket, tisztelettel közölöm, hogy valóban ISTEN CSODÁJÁBÓL. Mert megéltem. A történetbeli fiú én vagyok. A kérdéses levelet Anyánk halála után a húgom vette magához.
(Budapest-Sasad, 2011. január 29.)
|
|
|
- január 29 2011 15:54:34
Kedves Imre!
Szerintem is elgondolkodtató ez a történet. Még mondja valaki, hogy "csodák márpedig nincsenek"!
Én úgy érzem, hogy a már odaát lévő szeretteink (azok szellemei) segítenek minket a földi életünk során, néha úgy is, hogy észre sem vesszük. Biztosak azért nem lehetünk ebben, mert hiszen "az igazság odaát van"!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- január 29 2011 16:06:19
Drága Imre!
Ezt meg kellett írnod, akkor is, ha Valaki vezette közben az ujjaidat. Amit Édesanyád tett, az nagyon erős asszonyra vall. Biztos vagyok benne, hogy úgy történt, ahogyan megírtad. A nagyon erős kötődés képes létrehozni kapcsolatot a szeretett emberrel, a másik világban. Én sosem hittem abban hogy létezik, de mióta Édesapám odaát van, remélem, hogy igen.
Köszönöm hogy olvashattam, s már csak mellékesen jegyzem meg, hogy tartozol, egy csomag papírzsepivel...
puszillak: pipacs  |
- január 29 2011 16:38:40
Minden szó Igaz, amit irtál! Tapasztalatból tudom! Ennyi! Semmit nem kell magyarázni, fölösleges! Ki kell érdemelni, hogy Segitsenek az életünkben..."Kinek fájdalma igaz lesz, annak megmondom: nem haltam meg!"
Szeretettel:Glica |
- január 29 2011 17:30:17
Kedves Imre! Valahol azt írtad, hogy nem tudod még átadni írásban azokat a dolgokat, amikre nem mindig van magyarázat. Most ezt tökéletesen megírtad. Gratulálok.
Szellemek vannak, s akiknek megvan rá a hajlamuk, képesek az automatikus írásra. Már én is átéltem. Ilyenkor mintha valóban vezetnék a kezünket, s mikor visszanézem, nem az én írásom, bár ez nekem mostanában már inkább a klaviatúrán jön elő. Az én családomban már hagyomány, vagy vérvonal, vagy nem tudom mi, de a női ág képes a szellemekkel való kapcsolatra. Anyum hallja őket, tipikus médium, de annyira vallásos, hogy nem akarja ezt elfogadni. Én csak érzem a jelenlétüket, nem kell tábla sem, legtöbbször tudtomra adják, mit akarnak. A lányom viszont látja őket... ÉN főként a szagokat, hideget, meleget érzem, s pattog, kattog körülöttem minden. Nem egyikünkben van meg az összes képesség, talán így a jó...
Elhiszem és tudom, hogy amit írtál, az a teljes valóság. Szomorú visszaidézni ezeket az időket, de az írásod mindent visszaadott, amit kellett.
Szeretettel. LÉna |
- január 29 2011 17:50:07
 Domokos!
Nagyon-nagyon szépet írtál,már az elején tudtam, hogy Rólad van szó! Szomorú, de szépen írtad meg!
Szívből gratulálok a szép novelládhoz: Pircsi |
- január 30 2011 18:10:11
Megkönnyeztettél, meghatóan szép történeteddel. Nagyon sajnálom, ami történt. Minden háború után csonka családok, és több generációra kiható fájdalom, hiány marad. Mégis újra, és újra megtörténik.
Szeretettel ölellek: Tara |
- január 30 2011 18:27:55
Megható történeted engem is megérintett. Az én édesapám szerencsésebb volt, mert bár az angyalbőrt 7 esztendeig viselte (3 év katonai szolgálat, másfél év front, két és fél év orosz hadifogság), végül hazatért. 84 éves korában jött érte Kharon a ladikjával, 2004-ben. A Sztálin-csokoládé című regényes emlékirat kiadását (amit még életében sikerült megírnom) sajnos, már nem érte meg.
Novelládhoz gratulálok!
Üdv, Feri |
- június 13 2011 22:07:40
Kedves Imre! Én most találtam ide. Őszinte lelkesedéssel olvastam. A szeretetet a halál sem vágja el... Hiszem, hogy találkozunk mindazokkal, akiket szerettünk.!
Üdv. irénke |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
