Napkorong

MM

Tris D Carnahan: A kopogás

Steve Carver, nyugalmazott egyetemi irodalomtörténet professzor 1946. szeptember elsején költözött a White Manor tekintélyt parancsoló épületébe. Ekkor hatvanhat éves volt. A White Manor Cottsey községe fölött uralkodott – nem a szó szoros értelmében persze. A hatalmas kúria az egész egyszerűen Hillnek nevezett középmagas, sziklás, meredek dombon állt, és magasodott a falu alig száz lakóépülete fölé.
Cottsey határait mintegy félholdalakban ölelte körül egy nagyobb erdőség. Leszámítva néhány erdei ösvényt, egyetlen kiépített úton lehetett megközelíteni a települést északnyugat felől; az említett félhold szája is ebből az irányból nyílt. A falu egészen a múlt századig még meg-megélt mezőgazdaságból, de aztán a gazdaság gyengülni kezdett, és Cottsey hanyatlott, haldoklott, fokozatosan elnéptelenedett. Épületeinek több mint a fele üresen ásított, és düledezett, de több másik ház elé is kikerült az ELADÓ tábla. Az iskola rég bezárt, az egészségügyi ellátás is akadozott. A templom porosodó padjaiban vasárnaponként jó, ha öt-hat ember ült.
A falut keresztirányban nyílegyenesen szelte keresztül – mint afféle főútvonal - a Lincoln Street, erről ágazott le négy kisebb utcácska, és ebben ki is merült a település szerkezete.
A Hill a peremterületről figyelte a falut. Hátát az erdő takarta, mint királyi palást, valamivel lankásabb, gyérebb növényzettel rendelkező hasán pedig egy macskaköves út kúszott fel, egészen a White Manor küszöbéig.
A White Manor évszázados épületóriásáról az első írásos feljegyzés 1731-ben tesz említést, de ha hinni lehet a falusi szóbeszédnek, akkor a kúria sokkal, de sokkal régebbről való. Annyi a bizonyos, hogy sokáig a tehetős Hamilton-família lakta, de Cottsey hanyatlása őket is elérte. Az utolsó Hamilton 1903-ban halt meg, szívrohamban, huszonhét éves korában. A White Manor falai közé azóta csupán egy ember tette be a lábát (a későbbi tulajdonost leszámítva); egy hivatali ügyintéző, aki az épület örökösödését vizsgálta (lévén közvetlen élő örökös nem maradt).
Ez az illető mindösszesen négy percet töltött el a White Manorban, aztán sietve elhagyta azt, falfehér arccal. Hogy mi történt odabenn, hogy mit látott, senkinek sem beszélt róla. Két nappal később meghalt. Öngyilkos lett.
Végül a White Manor állami tulajdonná vált, és használatlanul maradt, egészen 1946. szeptemberéig, amikor is Steve Carver, váratlan módon megvásárolta.
Steve Carver professzor nem volt idevalósi, nagyvárosból érkezett. Miután felesége elhunyt egy szerencsétlen balesetben (leesett a lépcsőn, és kitörte a nyakát), úgy döntött, hogy elköltözik. Nyugalomra, békére vágyott, és egy ennyire elszigetelt, ennyire kis lélekszámú község, mint Cottsey, ideálisnak tűnt számára. Még akkor is, ha Cottsey kihalt kísértetváros képzetét keltette az idelátogatókban.
A professzor jelentős anyagi háttérrel rendelkezett, így nem okozott neki különösebb gondot a White Manor megvásárlása. Első látásra beleszeretett az épületbe. Látványos, méltóságteljes építmény volt, lepusztultsága ellenére is. Három emelet, két torony, árkádos teraszok, üvegház, gótikus hangulatot árasztó belső terek... És legfőképpen elszigetelt. Elszigetelt épület egy elszigetelt községben. Tökéletes.

***

Miután a taxi otthagyta egyetlen kézipoggyászával a macskaköves út tövében, megigazította vörös nyakkendőjét, feljebb tolta apró szemüvegét, és ezüstgombos sétapálcája támogatásával elindult megmászni a Hillt. Nem sietett, a költöztető furgon érkezése csak három-négy órán belül volt várható.
Járása elegáns volt; Steve Carver egész karaktere olybá tűnt, mintha csak most lépett volna elő egy Conan Doyle krimiből, mint egy vérbeli angol lord, akinek mellesleg a házában furcsa gyilkosságok sora történt...
Magában mosolyogva állt meg a küszöbön, és vizsgálta meg a gyönyörűen megmunkált, dúsan faragott kétszárnyú bejárati ajtót. A domborművek tövises rózsaindákat formáztak, melyek behálózták az ajtószárnyak teljes felületét, és az ajtógombok helyén fémszirmú rózsabimbókban végződték.
Végigsimított az egyik ilyen acélrózsán. Belépett az ajtón.

***

Amíg a költöztetőkre várt, nekiindult felfedezni az épületet. Megmászta a roppant hall ikerlépcsőit, bebarangolta a labirintus jellegű folyosókat, bejárta a hálószobák, nappalik és szalonok tucatjait, megcsodálta az üvegház ugyan halott, de káprázatos ötvösmunkákkal és oszlopokkal ékesített belső terét, s közben észre sem vette, hogy elrepült az idő.
A kopogás térítette magához az ámulatból.
A költöztetők – gondolta.
Elindult visszafelé, de két folyosó és egy lépcső után különös nyugtalanság lett úrrá rajta. A terep egyáltalán nem volt ismerős, holott úgy emlékezett, hogy ebből az irányból jött. Kezdett elbizonytalanodni.
Újra kopogtak. Újabb folyosóra ért, ami balra fordult, majd jobbra, aztán egy kovácsoltvas csigalépcsőn felfelé vezetett. Egész biztosra vette, hogy rossz irányba tartott, így visszafordult.
Mögötte két lépésre, kettévágva a folyosót, egy fal állt.
Felhördült. Lassan odament az újonnan született – de hiszen az nem lehet! abban nincs semmi racionális! – falhoz. Óvatosan megérintette.
A fal abban a pillanatban felsírt, és bő patakokban vérezni kezdett.
Steve Carver hátrahőkölt. A tömör téglafal, fehér csíkos tapétával és sötét színű lambériával fedve, láthatóan-hallhatóan sírt, vérzett, és lélegzett! A tapéta, mint szájra tapasztott rongydarab, emelkedett és süllyedt; a vérzuhatag e képletes száj körül kettévált, majd földet érve eltűnt a padlózatban.
Ismételten kopogtak, de ezúttal Steve Carver háta mögött.
- Mi az Isten nyavalyája... – fordult meg, de aztán megakadt torkában a mondat második fele.
A falak kétoldalt végigrepedtek, a tapéta szakadozott, a vakolat sűrű felhőben hullott. A padló a talpa alatt recsegett, a parketta egyes elemei kettétörtek, és kiemelkedtek. A csigalépcső rázkódott, mintha alapjait a Pokolban ráznák.
A kopogás erősödött, és nem maradt abba; türelmetlenné vált, és dühössé.
Steve Carver kétségbeesett, és szíve ledermedt, amikor ráébredt, hogy nincs más kiút, csak a csigalépcső. Minden racionalitása ellenére tudta, hogy amit lát, az igazi, még ha nem is lehetett igazi. Tudta, mert látta, érezte, hallotta.
Sírni kezdett, de elindult a remegő tákolmány felé, és lábát az első fokra helyezte.
A kopogás ekkor már dübörgött, de a csigalépcső rázkódása legalább abba maradt. Mint egy hűséges kutya, aki gazdája érintetésére megnyugodott izgatottságában.
Óráknak tűnt, mire felért a tetejére, pedig nem tartott tovább öt percnél.
Egyetlen ajtó várta; egy ajtó, ami abnormálisan elferdült bal felé, az ajtókerettel együtt.
Ezen az ajtón kopogtak.
Kinyitotta. Furcsamód nem szorult, egy kicsit sem. A kopogás abbamaradt.
A szoba szűk volt, sötét, és jóformán üres. Egy kicsit talán lejtett is. Az egyetlen berendezési tárgyat egy ovális tükör képezte.
Steve Carver a tükör elé sétált, belenézett az üvegébe, és újfent sírni kezdett.
A tükörben látta, amikor megkérte a tizenhét éves kedvese kezét a tengerparton. Látta az esküvőt, és a nászutat a hegyekben. Látta a kezdeti boldogságukat; amikor fiatal felesége gyermeket várt – és látta azt is, amikor elvetélt. Látta, amikor közölték vele az orvosok, hogy nem lehet többé gyereke. Látta, ahogy megromlott, megkeseredett a házasság. Látta a sok kocsmában eltöltött estét, a töménytelen elfogyasztott sört és gint. Látta a falon szilánkokká törő levesestányért. Látta a pofont, amitől idős felesége megtántorodott, leesett a lépcsőn, és kitörte a nyakát. Látta, ahogy a rendőröknek, majd a bírónak magyarázkodik, és végül megússza a gyilkosságot. Látta, amikor felmarkolta az örökséget, eladta a házat, és elmenekült.
És végül látta a halott feleségét, amint rajta nevet.
Aztán a foszladozó hulla kinyúlt az üvegen át elrothadt, csontos karjával, berántotta a tükörbe, és magával vitte Steve Carvert a Pokolba.

***

A két költöztető hiába kopogott majdnem negyedórán keresztül, senki nem nyitott ajtót. Végül megvonták a vállukat, benyitottak, és beléptek a hallba...

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - február 06 2011 16:20:11
Kedves Tris!

Most értem ide és olvastam végig ezt a történetet. Igen szépen van leírva és méghozzá izgalmasra is sikerült. Senki sem kerülheti el a végzetét, mint ahogyan Steve Carver úr sem kerülte el. Sok minden elől el lehet menekülni, de magunk elől sohasem.
Remélhetőleg a két költöztetőnek már nem esett baja!

Üdv.: Torma Zsuzsanna