Napkorong

N

II. rész
Reggel elég kellemetlenül hangos óracsörgés ébresztett nyugodt pihenésemből. Tudtam itt az idő elkészülni és elindulni a vasútállomásra. Még egy utolsó pillantást vetettem az ajtóból kicsi lakásom felé, azt az érzetet keltve magamba, mintha évekre mennék el. Pedig csak pár napot tölthetek el a csodálatos Murozumiban. Amint kiértem az állomásra egyből felkellet szállnom a kabinomba, mivel a vonat szinte azonnal indulni készült. Ahogy bambultam ki az ablakon lassan kezdtünk közeledni Hikari felé, innen már csak 10 km-re van a fenyőfákkal borított, festői és káprázatos tengerpart. Nagyon kíváncsi vagyok vajon milyen érdekesség várhat rám, igaz legbelül az is megfordult bennem, hogy talán az a férfi is ott lesz majd. Gondolatom játszadozását ekkor hirtelen egy hang zavarta meg.
-Jó napot!
J-ó napot!- válaszoltam kicsit ijedten.
-Ellenőrizhetném a jegyét?
-Ó, természetesen. Tessék!- Nyújtottam át jegyemet a kis fiatal kalauznak.
-Köszönöm, ezzel rendben is volnánk! További jó utat! Viszlát!
-Köszönöm szépen. Viszlát!
Kicsit kacéran de valahogy mégis megnéztem magamnak ezt a fiatal férfit is. Igaz figyelem felkeltően helyes volt, csak én lennék hozzá túl öreg. Ezután a gondolatsor végeztével lehúztam a kabin ablakot kihajoltam és rágyújtottam egy Black Rose-ra. A mellettem lévő ablakból egy kéz kandikált ki, ugyan ilyen cigarettával, majd egy ismerős arc forma is mellé tévedt. Ekkor megállni készült a szívem, a levegővétel nehézkesen ment. „Csak nem pont ő van itt?” Kérdeztem magamban. Gyorsan elnyomtam és úgy gondoltam felderítem ezt az ismerős alakot, de ekkor megszólalt a hangos bemondó: „Köszöntjük utasainkat Murozumiban!” Lekaptam bőröndömet a tartóról és siettem, hát ha leszálláskor talán láthatom. Meglepetésemre pont előttem szállt le, ahogyan előttem haladt magas alkata egyre jobban megfogott. Már azon kaptam magam, hogy kis-híján megkopogtatom a vállát és megkérdezem nem találkoztunk-e már valahol. Erre ő ránézett karórájára és rohanásba kezdett. Én pedig csak álltam és néztem őt, hogyan tűnik el a tömeg között, hogyan foszlik el az újabb esélyem arra, hogy talán megismerhessem. Összeszedtem magam és elindultam a szállásom felé, ami elég közel volt a parthoz. Lepakoltam mindent, átöltöztem és kimentem a csapathoz.
-Jó napot Mei-chan vagyok, Otsubo-sant keresem, Hiroie-san küldött az önök segítségére!
-Szép napot! Én volnék Otsubo-san!- Nyújtotta felém kezét egy mosolygós öreg ember.
-Óh, rendben, tehát akkor szeretném megnézni a tárgyakat! Persze csak ha lehetséges. Meg szeretnék találkozni a védelmi vezetővel is.
-Természetesen! Takaja-san jöjjön kérem itt van a segítségünk!
-Megyek egy pillanat!- szólalt meg egy kis sátorból egy kellemes hang.
-Itt vagyok! Jó napot! Genji Takaja vagyok! Kit tisztelhetek az ön kellemes személyében.
-Mei Serizawa, és én is örvendek!- Bámulva őt préseltem ki ezeket a mondatokat. Ő volt az, ő volt az a férfi, aki a hídon sírt, akit majd nem leszólítottam, aki, akit azt hiszem szeretek.
-Valami probléma van Mei-chan?
-Semmi, jól vagyok. Csak kicsit megcsapott ez a nagy meleg, kérhetek egy pohár jeges vizet!- Válaszoltam Genji kérdésére.
-Azonnal hozom.- Ezzel a szavakkal és mosollyal az arcán sarkon fordult és elment nekem vízért.
Közben pedig próbáltam magam megnyugtatni, ezért egyből kezembe fogtam a tárgyakat és elkezdtem vizsgálni őket. Természetesen azért közben már vártam a pillanatot, amint belép.
-Mei-chan, szóval milyen korabeli tárgyak ezek?- Kérdezte Otsubo-san.
-Ha jól megfigyeljük a kidolgozást, a díszítést akkor azt mondanám, hogy 1615-ben készülhetett, talán Tokugava Iemicu sógun tulajdona lehetett, amit gondolom biztos valami szolgálója lophatott el tőle. Valószínűleg így kerülhetett erre a területre!
-Nagyon jó meglátás! Takaja-san is ugyan így vélekedett róla.- Válaszolta Otsubo-san.
-Tényleg, akkor úgy látom ebből a korszakból ő is jól felkészült!
-Persze, hiszen Ivakuniban élek.- Vágott közbe Genji, a pohárral kezében.
-Micsoda véletlen, én is! Egyébként köszönöm a vizet.- Válaszoltam félénk tekintettel.
Ahogyan belekortyoltam a vízbe, észre vettem hogyan nézi végig mozdulatomat. Így közben elővettem egy Black Rose-t is és rágyújtottam.
-Ó, milyen illetlen vagyok! Genji-kun kér?- Úgy éreztem kezdek kicsit jobban felbátorodni.
-Köszönöm elfogadom, de inkább odakint szívjuk el, mivel Otsubo-san nem nagyon kedveli az e fajta káros szenvedélyeket!
-Bocsánat! Akkor menjünk ki!
Nem fogadta el a gyújtómat, hanem cigarettáját odatolta az enyémhez és úgy vett le belőle egy levegőt. Szemeivel mélyen tekintett zöld szemeimbe, mintha beleláthatna a lelkembe. Ebben a pillanatban éreztem, hogy az egész testemet eltölti az a féktelen vágy, hogy megcsókoljam. Viszont végig futott bennem egy gondolat, vajon miért sírt ott a hídon. Ekkor döntöttem úgy, hogy csak lépésről-lépésre fogok hozzá közeledni. Hiszen nem tudhatom vajon ő mit szeretne, nem ismerem még eléggé ahhoz, hogy bizalmat szavazzak számára.
-Mei-chan kérdezhetek öntől pár dolgot?
-Természetesen, de kérem, ha nem gond önnek inkább tegeződjünk.
-Köszönöm, hogy megengeded! Mióta foglalkozol régészeti leletekkel?
-Gyerekkorom óta érdekel, de csak az egyetemen kezdtem el jobban dolgozni rajta szóval kb. olyan 15 éve.
-Értem, én már lassan 20 éve, és mióta élsz Ivakuniban? Egyébként honnan származol?
-Európai vagyok, azon belül pedig Magyarországról származom! Ez egy elég változatos ország, mármint fajilag, hiszen sok külföldi megtalálható nálunk. Elég emberszeretőek vagyunk. Ivakuniban ugyan úgy 15 éve lakom, ide jöttem egyetemre, és itt vállaltam munkát is a tanáromnál.- Válaszoltam mosolyogva.
-Hallottam már arról az országról, tényleg egy békés nép, igaz a politikájuk sok zavart kelt az emberekben.
-Igen, sajnos! De én ezzel nem foglalkozom, mivel annak idején tudtam, hogy a lelkem idetartozik, azért is kezdtem itt új életet.
-Értem, akkor a családoddal élsz itt?
-Nem ők ott maradtak, én egyedül élek!
-És te hogyan kerültél Ivakuniba? Gondolom azért a családod büszke, hogy ilyennel foglalkozol!
-Én Yashiro-ból származom! Később költöztem át, most pedig megkaptam ezt az állást, így ide rendeltek ki! Persze azok, igaz nálam is ugyan úgy alakult, mint nálad ők maradtak én jöttem. Egyébként én is egyedül élek.- Valahogy ez az utolsó mondata, mint szomorúbbra sikeredett volna, hiszen tekintete a kék tenger felé kalandozott.
-Jaj, azt hiszen lassan vissza kellene mennünk, befejezni a leltározást, meg van még pár vizsgálat is hátra.
-Tényleg, igazad van! Mennyünk! Lehetne még egy kérdésem?
-Nyugodtan.
-Volna kedved ma este velem vacsorázni? Befejezhetnénk a beszélgetést!- Kérdezte kellemes hangsúllyal.
-Köszönöm, elfogadom! De nem leszek sokáig, hiszen holnap még lesz munkák bőven.
-Rendben van Mei-chan!
Ahogy visszasétáltunk a sátorhoz nagy nehezen belevetettük magunkat a munkába. Az igazat megvallva, nekem csak az éjszakai vacsorán járt az eszem. Mit vegyek majd fel, hogyan álljak hozzá a kérdéseihez, vajon mi történik majd!