|
 Vendég: 104
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_ MM
Radnai István:
KÉZIGRÁNÁT
Ilyenkor, tavasz közeledtével a meredek utcán, a jégbordás úton csörgedezik az olvadék víz.
Tiszta, átlátszó, megmosom benne a kezemet vagy a hócipőmet.
A csobogó hangját is hallom, gyalog járok, hébe-hóba, távolról hallani, hogy alattam a Pasaréti úton dohog egy autóbusz.
Majdnem azt írtam, egy-egy autóbusz, de ez így nem pontos, az egész vonalon csak egyetlen kocsi jár, ki tudja, hogyan sikerült megúsznia az ostromot.
A mélyebb tócsákat átugrom, míg az olvadó, pataknyi hólé, szökell a kockaköveken.
Világos van, világos nappal, bár a nap alig emelkedett fel a dombok vánkosai közül, érezni a hátamon vagy az arcomon a melegét, aszerint merre kanyarog velem az utca.
A fenyők ágain még megül, az árnyékban szinte vakítóan fehérlik, hiszen csak fával fűtünk, az iskolába segélyezésből jut ebéd.
De ez már senkit sem érdekel, nem lőnek, nem robban semmi és nem éhezünk. Nincs minden nap bab!
Nekünk nem volt felesborsónk, és a zsírosbödön aljáról kifogyott a lesütött hús.
Igaz zsírzó sem maradt.
Valami kenyér, de finom és ropogós a kukoricakenyér! Jegyre.
Bármilyen hihetetlen - nemrég vendégségben voltam. Ekkortájt nem volt divat kínálni a vendéget.
Sárgaborsó-főzelék... Mennyei!
Jókedvűen érkezünk, de nem tartozz sokáig - a Gyula!
Szegény Gyula kezében felrobbant egy kézigránát.
Túlkoros volt, a legidősebb az osztályban. Sok testvére van, az utcán dobálták a gránátot, nem robbant.
Megtudtam, hogy a szeget nem szabad kihúzni!
Ők nem tudták, a bokrok alatt vagy a gazos-füves réteken, elhagyott földeken számtalan elhajított fegyvert lehetett találni.
A kerítésen és a bokrokon, ruhacafatok, vér.
Ha jobban megnézném a rongyok közt véres húst is találnék.
Nemcsak kíváncsiságból mentünk megnézni.
Az osztály fegyelmezetten és hallgatagon ment fel, két utcányira lakott. Ekkor tanultam meg részvétet nyilvánítani.
Azt már tudtam, hogy, aki meghalt, nem jön többé vissza. De nagyapám halálakor senki sem jött oda hozzánk, senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, mit segítsen.
Kerülnek minket, mint a pestisest - így mondták nekem, mert az oroszok lőtték le.
Féltek, féltek velünk szóba állni.
Nagyapám nem volt katona, beteg öregember volt.
Gyula sem volt még levente sem, ahhoz túl fiatal volt. ha levente lett volna, ma is élhetne, feltéve, ha a frontot megússza.
Egy pad, egy hátsó pad üresen maradt.
Nem messze tőlem.
Bár nem voltam túlkoros, de magasság szerint ültünk. Volt két babszemjankó az osztályban, egyiküket Atillának hívták, emlékszem a vezetéknevére is, Koncsik Attila. A padtársa talán Babay?
Velem egy sorban, az utolsóban - egyébként kettesével ültettek minket - a padtársam, Ádám, Kontur Ádám, ült.
Béla csak a másodikban érkezett.
Szokásban volt, hogy dicsérőt kaptunk, akár osztály-dicsérőt, ha olyan csendben voltunk, mint aznap.
De akkor senkinek sem jutott eszébe, még a tanító néni is hallgatott. Nehezen mondta ki azt néhány szót, Gyuláról emlékezett meg, és hozzátette, ne nyúljunk semmihez.
Átvillant rajtam egy plakát, síró kisgyereket ábrázolt, kezében egy babával.
Ilyeneket dobtak le, repülőről - ha a gyerek játszani akart vele, felrobbant.
Igaz volt-e?
Gyula kamaszodott már, esetlenül kászálódott ki a szűk padból.
Kék szeme volt és kócos haja. Nemsokára pénzt keresett volna, habár így is segített, lovakat befogni, hajtotta a kocsit. Apja odavolt a háborúban.
Ekkor még senkiről nem tudtuk fogságban van-e, vagy elesett?
Tábori levelezőlap? - kérdezed. Igen, múzeumban láttam, kiállítva.
Apán is váratlanul jött meg, negyvenhatban vagy negyvenhétben.
Inkább negyvenhat ősze lehetett.
Az angol fogságból hozott kekszet és csokoládét. meg egy kék rongyból varrt mackót.
Bár kicsi volt, kis híján elfért a tenyeremben, sokáig vele aludtam. A mackóval.
Patakokban csörgedezett a víz, jött lefelé a meredek utcán.
Másnap délben már vidáman futottunk haza a napsütésben. És még éhesek sem voltunk. A segélykonyha akkor még működött.
Kérdezed, hogy lehet az, vidám gyerekzsivaj és játék, amikor előző nap halt meg az osztálytársunk?
Az utcákon addigra már nem feküdtek halottak, mire megkezdődött a tanítás. Nem lehetett hozzászokni, de mi csak a belövéstől féltünk, a halottak nem bántanak!
Éjjelente néha megkongatta anyám a mozsarat. Patruujj, patruujj! - kiabálták és bemondták a címet, ahol a bandák garázdálkodtak. Csatárláncban továbbadtunk.
Egy rendőrt meg is lőttek.
Amikor újrakezdődött a kolompolás, kiszaladtunk ismét és láttuk sántikálni.
Akkoriban még nem jót jelentett, ha valami jármű hangját hallottuk zúgni az éjszakában.
Zabrálni jártak.
Mi az a zabrálás? - hát, kis unokám, azt a szót nem az iskolában tanultam.
Eredetileg valami olyat jelentett, szerezni. De mi tudtuk - rabolni jártak a katonaszökevények.
Vagy nem is szökevények voltak azok a ruszkik? |
|
|
- február 17 2011 10:10:31
Én, aki nem éltem át ilyeneket, mindig érdeklődéssel hallgattam ilyen történeteket,... borzalmakat.
Szeretettel Joli |
- február 17 2011 10:20:39
Már lassan nagykamasz voltam, talán 56 előtt vagy akár utána, mint ahogy mai ásnak ki világháború(!!!) robbanóanyagot, akkortájt a felszínem lehetett találni!
Osztálytársam és nálam 10 (tíz) évvel fiatalabb gyerekek robbantak fel, mert hazavittek egy légiaknát - a szomszédos telken szedték a mardványaikat, mint ma (bocsánat!) - a szedd magad mozgalomban!
És mégis láttam az utcáról emberi maradványokat, pedig nem terrortámadás történt!
Nem voltam katasztrőfa-turiista, de nap, mint játszottam a testvérével!
Ezt az írást - irodalmi vonatkozásán túlmenően - feltettem tanulságul!
Az utolsó hullám itt a jugoszláviából származó vagy az elhagyott gakorlótereken található "valamikhez" juthat egy kiváncsiskodó! |
- február 17 2011 11:39:24
Kedves István!
Felfigyeltem írásodban arra, amikor azt írod, hogy: "Átvillant rajtam egy plakát, síró kisgyereket ábrázolt, kezében egy babával.
Ilyeneket dobtak le, repülőről - ha a gyerek játszani akart vele, felrobbant.
Igaz volt-e?"
Sokszor visszagondoltam én is azokra az időkre, bár én a háború után születtem, hogy mesélték anyámék, nagyanyámék, hogy töltőtollhoz hasonló tárgyakat dobáltak le repülőgépről, és aki megtalálta és felvette, annak felrobbant a kezében. Lehet ebben valami igazság!
A másik, amire felfigyeltem, amikor azt írod, hogy "a halottak nem bántanak senkit". Mifelénk is így mondták. Az élőktől mindig jobban kellett és kell is félni, ma is!
Nem irígyellek a gyermekkorban átélt borzalmas élményeidért. És azt is megértem, hogy gyermekfejjel senki sem tud annyira mélyen belegondolni a borzalmakba, a veszteségbe, mint felnőtt fejjel.
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- február 21 2011 15:07:43
Csak hallomásból ismerem azt a "múltat" amit most kiírtál magadból.
Üdv:zsuzsa |
- február 21 2011 19:33:11
Kedves István!
Örülök, hogy azt mondtad, tanulságul. Sajnos szinte minden évben hallani ilyen balesetről. Építkezéseken, elhagyott grundokon ma is találnak gyerekek fel nem robbant lőszert, ezt-azt. Mint érdekesség, mint tanulság, megállja helyét történeted.
Szeretettel: Tara |
- február 22 2011 08:56:03
Adja az ég, hogy a jövő nemzedékének soha ne kelljen ilyet megélni, megismerni!
Örök nyomot marnak annak a lelkében, akik ezt megélték.
Felkiáltójel ez a történet, hogy ne felejtse el senki, mit jelent a háború.
Köszönöm, hogy megosztottad velünk. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
