Napkorong

MM

Maróti László: Barátok

Jennynek és nekem van egy nálunk 5-6 évvel idősebb hölgyismerősünk. Hetvennyolcadik évében van. Amikor huszonöt éve megismertük, már egyedül élt. Éppen a minap vesztünk össze véglegesen. Vele ez már legalább a negyedik eset. Festőművészről van szó, na meg arról, hogy hetven fölött már ne küldjön az ember barátot a fenébe, mert egyszer kiderül, hogy nincs több barátja. Elfogynak. Vannak, akik már régen és elég fiatalon átmentek a „Folyó” túloldalára, helyettük pedig igen ritkán jön új barát. Nagyon ritkán. Miért kellene hát reszkírozni egy barát elvesztését csak azért, mert, mondjuk, nem emlékezett a hetvenegyedik szülinapomra? Azután, mint a festőművész hölgy, aki rosszul is emlékezett arra, amivel Jennyt és engem vádolt, képes volt a „soha többé” kimondására. Pedig nincs több barátja. Nincs. Legalábbis olyan, aki be is kopogna hozzá. Csak ismerőse van és az ismerős nem biztos, hogy elmegy hozzá, ha egyszer úgy hozná a sors...
Zoli és Olgi is akkoriban lettek férj-feleség, amikor mi Jennyvel szoros öleléssel ingent mondunk egymásnak, de nekünk volt egy hosszú évtizednyi előnyünk. Mi voltunk az idősebbek. Olgi hozhatott magával Vecsésről valami furcsa természetet, amely időközben talán átragadhatott Zolira is. Ez újra és újra botot tett kapcsolatunk küllői közé.
A hetvenes évek közepén mi költöztünk Zoli szüleinek kispesti háza mellé. Hamarosan jó barátság alakult ki köztünk s attól kezdve nyaranta együtt autóztunk le többnyire a horvát tengerpartra, mert ott mindíg jól éreztük magunkat. Nekem mindíg is szerencsém volt az autóimmal, de Zoliék hiába cserélgettek elég gyakran, minden kocsijukkal sok gondjuk adódott. Barátságunkat az jellemezte, hogy gyakran voltunk együtt, de közben mindíg tettek valamit, ami miatt haragudtunk rájuk. Mégis, mintha magunkat akartuk volna lebeszélni a haragról, soha nem vesztünk össze: maradt a béke. Jenny és én éjszaka dolgoztunk és reggel kilenc körül kerültünk ágyba. Hálószobánk sarokszoba volt, s két nagy ablaka nézett az ő házukra. Zoli kocsija ott parkolt a feljárón. Csak kitárta a kaput, s máris kihajthatott az utcára. Na, de addig! Noha barátunk jól tudta, hogy éppen első álmunkba zuhantunk, ő hosszú percekig melegítette kocsija motorját, amelyet mérgében néha üveghangig pörgetett fel. Meg sem fordult a fejében, hogy ilyenkor a legcifrább átkokat borogattuk a fejére. Persze csak félálomban.
Mindahányszor együtt utaztunk az akkori Jugoszláviába, már a Balaton mellett köhögött vagy egyszerűen bedöglött Zoliék kocsija. Ilyenkor persze hosszú órák vesztek kárba és feleslegesen kellett ebédet, italt vennünk, meg sok egyebet. Olyan is volt, hogy a letenyei határon még mi toltuk át a kocsijukat és vontattuk egy erdő széléhez. Ahelyett, hogy belevetettük volna magunkat a nyaralás örömeibe, a tengerpartról visszajöttünk értük egészen a határig, azután másnap négy-öt órát vártunk a szerelőnél.

Azután eljött a nagy nap, amikor megbeszéltük, hogy mindkettőnk családja másik országba költözik. Svédországban terveztünk letelepedni. Már régen oda is érhettünk volna, de Würzburg előtt bedöglött a kocsijuk. A városba érve egy éjszakára szállodát kerestünk, bár ez a nyári forgalom miatt nem volt könnyű dolog és végül jó sokba is került. Másnap reggel egy nagy műhelyben – nem lévén Polski-alkatrészük -, dicsérendő szakmai ügyességgel összehegesztették az eltörött darabot. Mehettünk tovább. Délben. Másfél napot vesztettünk. Zoliék soha, egyetlen egyszer sem mondták, hogy „kösz szépen, igyatok meg egy kávét...”, vagy, hogy legalább sajnálják a felesleges anyagi fáradozásainkat, amelyre a mindíg rosszul felkészített kocsijuk miatt került sor.
Azután meggondolták magukat: nem maradtak kint. Hazatértek Magyarországra és megszerezték a tanácsi, de kétszintes házat, amelyben csak mi laktunk... Ha mi pár héttel később mégis haza mentünk volna, a lakásban már őket találtuk volna. Mire ezt megtudtuk, már minden el volt intézve. Ezen azután szörnyen összevesztünk. Először sokszor telefonban, majd levelekben.
Hat évvel később mentünk haza először. Addigra, hogy legalább hozzájussunk a padláson összehordott holminkhoz, kibékültünk. Megmondták, hogy miket hozzunk nekik, ők pedig bejelentették, hogy hatalmas pezsgős vacsorára hívnak minket a Szigetre a Nagyszállóba. Másnap máris összevesztünk, hiszen meglátogatva őket a volt lakásunkban, semmit sem találtunk a komolyabb festmények közül, de még a hatalmas Bösendorfer koncertzongorám sem volt sehol. Levitték a garázsba, ahol az az első télen összeroppant.
Mégis: évekkel később többször is kibékültünk, elhidegültünk, majd megint kibékültünk. Nem szóban, nem írásban, nem kézfogással és öleléssel, hanem mintha kiesne az emlékezetünkből, ami miatt sokszor haragudtunk, de nem beszéltünk róla, csak a kapcsolatunk szünetelt.

Most például kiderült, hogy ezen a nyáron Párizsba készültek, azután azonban elkisérnének minket szokásos bor-utazásunkra, amelyben persze soha nem a bor volt a lényeg, hanem amiket utazásunk közben láttunk, átéltünk. Jenny azzal vigasztalt, hogy ha netán összevesznénk valamin, a nagy Európában bárhol megválhatunk egymástól. Ezért is jó, ha mindenki a saját kocsijával jön. Ez már bevált mindahányszor Margoték és mi nekieredtünk, hogy a franciáknál és Svájcban kóboroljunk. Nem siettünk. Mindíg sok szépet láttunk, váratlan kalandok részeseivé váltunk. Ha pedig néha elkeveredtünk egymástól, pontosan tudtuk, hol töltjük a következő éjszakát.
Zoli fogorvos volt, s ennek megfelelően BMW-vel jöttek. Úgy taposta a gázt, hogy a tizenegy évet megélt kocsijával a mi féléves Toyotánk előtt percekkel ért a legtöbb előre kijelölt pihenőnkhöz. Mint akinek hirtelen eszébe jut valami fontos, imádott elhúzni tőlünk. Szinte láttam, hogy mindketten rajtunk nevetnek s közben elképzelik, mennyire szégyenkezünk öreges cammogásunk miatt. Semmi okunk nem volt sietni.

Zoliék Párizsban egy hetet töltöttek. Úgy beszéltük meg, hogy onnan Lyon felé jönnek le egészen Valenceig, ahol majd a Novotelben szállunk meg. Nem foglaltunk szobát, tudtuk, ott mindíg van hely. Valenceból azután folyamatosan haladunk majd a Mont Blanc tövében Svájcba, azután Itália: Bergamó és Trieszt érintésével tovább Szlovéniába, végül pedig Horvátországba, Porecsbe. Ott töltünk-napozunk egy hetet, majd pedig együtt folytatjuk Budapestre, aztán majd meglátjuk, hiszen ott szokás szerint sok ismerőssel szoktunk találkozni, egy pár kilót felszedni, hogy legyen mivel bíbelődnünk a következő nyárig. Mivel? Mivel le kell fogynunk, amit ilyenkor Pesten magunkra szedünk Andreánál a Hild-térnél. Idén talán Zoliékkal is.
Még barátságunk első éveiben megtanultuk: egy éttermi vacsora után Zoli a végtelenségig kivárja, hátha mi fizetünk. Ebből éves átlagban jól is jött ki. Azután külföldön élve, hat-nyolc év után lassan elfelejtettem a régi szabályt : „ne fizess korán!”

- Eszedbe ne jusson meglátogatni Monsieur Noble-t. Már kétszer kínált meg abból a szörnyen régi konyakból. Akkor lehet, hogy Zoliékkal gondunk lenne.
Az első közös vacsoránk után , amelyet a Novotel közelében, az előző évben felfedezett kis étteremben költöttünk el, ezalkalommal sem csalódtunk. Olgi szörnyen éhes volt. Azt mondta, még ki sem értek Párizsból, ő már aludt. Valenceba érkezve arra ébredt, hogy nagyon éhes. Mindkettőjüknek teteszett a kis étterem. Zoli talán ezért itélte úgy, hogy nem tesz ki minket komolyabb kiadásoknak, ha nekünk engedi a számla rendezését.
- Gondolod, hogy Noble fia Olgit is megtámadná? - kérdeztem már a szállóban Jennyt. Margotra és a száján elkenődött rúzsra céloztam, amely miatt, és egyéb szexuális elferdültségei miatt, a fiú azóta is börtönben ült. Előző nap megállás nélkül suhantunk el Noble-ék mellett. Eddig kétszer szálltunk meg nála és mindkét alkalommal meghívott a nagyapjától örökölt nyolcvan éves konyakjára. Pedig legutóbb Etienne is kapott egy pohárral. Még azt hihetné, minden alkalommal elvárjuk ezt a gesztusát. Még akkor sem, ha történetesen kettesben jövünk Jennyvel, aki soha nem inna konyakot.

Másnap reggel pontban kilenckor a szobájuk előtt találkoztunk. Zolinak italszaga volt. Jenny szerint Olginak is. Márpedig a reggeli után 11-re beszéltük meg az indulást Svájc felé. Zolinak akkor volánhoz kellett ülnie, amely önmagában nem lenne veszélyes, ha nem vezet. Olginak nem volt jogosítványa, s mivel Jennynek meg igen, hát nem lett volna kellemes, ha Zoli ittassága miatt ő kényszerülne vezetni a BMW-t. Persze Zoli semmi pénzért nem bízta volna másra szeretett kocsiját. Örültem is, hogy ők mentek előre. Szerencsére Zoli enyhe ittassága nem okozott balesetet, de még rendőri ellenörzéssel sem volt dolgunk. A pihenőknél viszont Olgin határozottan meglátszott, hogy utasként kedve szerint iszogathatott. Ráncai mélyebbek lettek és ez mindkettőnket aggodalommal töltött el. Hogy egészen világos legyek: Olgi három óra alatt kifejezetten megöregedett...
Később az egyik pihenő után alig hajtottunk tíz percet, Zoli jelzett, hogy megint meg kell állnunk.
Jenny minden bevezető kommentár nélkül csak ennyit mondott mielőtt kiszálltunk:
- És még egy hét van előttünk.
- Belekezdtünk – válaszoltam halkan -, csináljuk, amíg elviselhetőek.
Hogy Jenny jól érzett rá a közeli jövőre az is bizonyította, hogy mire bezártuk a kocsinkat és a BMW-hez értünk, Olgi már a száját törölve lépett ki egy bokor mögül. Széles mosoly ült az arcán, de szemei sokkal kellemetlenebb állapotról árulkodtak. Egy uzsonnázó család a fejét csóválta és a két kacarászó fiút csitítgatták, mert azok egymással versengve játszották el amit padjukról a bokroknál láttak. Olgi a hátsó ülésnél nyitott ajtót. Reméltem, hogy alvásra szánta magát.

Úgy hajtottunk el a Mont Blanc alatt, mintha az Zoliék nem is érdekelné. Talán nem is emlékeztek arra, amiben megállapodtunk: „ezt látni kell!”
Chamonix után szerettem volna megállni egy igazi borásznál, akit már tizenöt éve ismertem. Zoli úgy hajtott el a kijelölt elágazásnál, mintha azt sem tudná, hogy valahol mögötte vagyok. Én megálltam arra gondolva, hogy legalább Sionnál betartják a megbeszélteket, lehajtanak és bevárnak. Jenny megivott egy kávét, én azonban borkóstolásra készültem, nem akartam megzavarni a szám ízét. Kértem egy sajtos kenyeret, de csak a sajtot ettem le róla. Mire felkerestem a szokásos termelőt, csengett a mobilom:
- Hol a csudában vagytok már? – Zoli hangja ingerültnek hangzott. Első gondolatom az volt, hogy semmi értelme fékezni indulataimat, hiszen részben a megbeszélésünk ellenére kétszer is ők hagytak ott minket: sem a Mont Blancnál, sem a borvásárlásnál nem vártak be; másrészt pedig legfeljebb elválunk egymástól.
- Zolikám, mi megálltunk bort venni, ahogyan megálla-pod-tunk. Emlékszel?
- Igen – Zoli hangja megenyhült -, csak nem akartam, hogy a megállás miatt Olgi felébredjen.
- Most felébredt?
- Még nem.
- Még szerencse. Most akkor találkozunk valahol, vagy mentek tovább, vagy...akkor most mi lesz?
- Hol találkozzunk?
- Abban maradtunk, hogy a következő megállónk a sioni lehajtás.
- Most ott vagyunk.
- Szundikálj te is.
- Jó.
Mérges kapcsoltam ki telefonomat és ezt a termelő is látta rajtam.
- Kérem uram – tártam szét tanácstalanul a karom -, adjon nekem öt üveggel a legvastagabb vörösből. Elnézést, tudom, hogy a maga pincészete nem italbolt, de valaki megzavart, pedig szívesen magánál töltöttem volna néhány órát. Most kénytelen vagyok tovább sietni.
- Ismerem az izlését. Tudom, soha nem adna ilyen rendelést.
- Hát, tényleg nem. Bocsánat.
- A múltkoriból adok, mert az azóta egészen fantasztikus lett. Biztosan értékeli majd...
- Megtisztelő. Tudhatja, hogy jövőre is eljövök.
- Szeretettel várom. Számítok önre... illetve önökre! Megismerem a feleségét. Fáradt?
- Nem. Mind a ketten mérgesek vagyunk a barátainkra. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk, de még az előző helyen sem vártak be.
- Azt mondta, barátaik?
- Na jó, értem, mit akar mondani. Ezt most én is átgondolom.

Ahol a sioni lejáró lekanyarodott a városhoz vezető útra, mindjárt megtaláltuk Zoliékat. Veszélyes helyen, már a kanyar elején leparkoltak: félig az úttesten. Máris egy rendőr tállt a BMW-jüknél, Zoli mindkét keze a kormányon volt. Hogy jelezzem, nincs szándékomban befalazni a redőr kocsiját, én Zoliék előtt parkoltam le. Erre a rendőr társa is kiszállt és nyugodt léptekkel haladt előre. Leeresztettem az ablakot és kikiáltottam:
- Uraim, én a barátja vagyok annak az embernek.
- Ismeri?
- Persze.
- Úgy szálljon ki a kocsijából, hogy lássam mind a két kezét.
- Már jövök – mondtam és a térdemmel löktem magam előtt a megnyitott ajtót. „Magvárlak” – mondta Jenny halkan és egészen nyugodtan.
- Az a nő alszik? Beteg? – mutatott Zoli mögé a rendőr.
- Az a nő a felesége és biztosan alszik, mert a legutóbbi pihenőből indulva láttam, amikor lefeküdt. Biztosan álmos volt...
- Igen, érzem, milyen fáradt lehetett. Még most is száll kifelé a...
- Értem uram, hogy mire céloz.
- Ezek nem beszélnek franciául?
- A barátom beszél angolul.
- Erra nem gondoltam – mondta a rendőr és megkért, hogy üljek vissza a kocsimba. Aztán hallottam, hogy angolul tesz fel kérdést Zolinak. Még disszidálásra készülve Olgiékkal együtt fogadtunk egy tanárnőt, aki angolra tanított minket. Engem már akkor is ki lehetett engedni a világba, egy kis gyakorlat után jól beszéltem volna. Sajnos, az elhaladó autók miatt inkább csak a rendőr kérdéseiből jutott hozzám néhány szó. Attól viszont a hideg rázott ki, amikor Zolinak szondát adott be a kocsiba. Kétszer is. A rendőrök feje szinte összeért, annyira figyelték a második szondázás eredményét. Néhány perc telt el. Fejüket csóválták, de azután végre bemutattak valami tisztelgéshez hasonlót és elindultak a rendőrautó felé.
Vártam egy fél percet, majd begyujtottam a motort és nagyon lassan elindultam. A rendőrök elhajtottak mellettünk. A tükörben láttam, hogy Olgi feje megjelenik Zoli mögött. A még leeresztett ablakomon át hallottam, amint Zoli torka szakadtából kiált valamit. Lehet, hogy igazából nem is mondott fontosat, csak izgalmát vezette le így. Lassan ő is indított, de akkor Olgi megnyitotta a jobb hátsó ajtót, mire Zoli beletaposott a fékbe. A megnyitott ajtó kicsúszhatott Olgi ujjai közül, mert előre csapódott. Csoda, hogy nem történt baj. Erre azután még értettem is egy-egy szót, mert Zoli most tényleg haragudott Olgira, mivel az közben ki is szállt, becsapta a hátsó ajtót és előre akart ülni. Zoli nem hagyta. Óvatosan elindult, mintha ott akarná hagyni a feleségét. Az lehorgasztotta a fejét, majd amikor Zoli megállt, visszaült hátulra és azonnal le is feküdt .
Jenny nem kommentálta az eseményeket, pedig ő is hallotta a kitöréseket és a külső tükröt is nézte. Egy ideig indexeltem balra, s mikor Zoli is ezt tette, végre elindultunk. Chiassonál mindketten megtankoltunk. Csak annyit mondtam Zolinak, hogy akkor ahogyan megállapodtunk: Bergamóban az állomással szemben a szállóban találkozunk. Le lehet menni parkolni, az épület alatt van a garázs. Zoli gyorsan hármat-négyet bólintott, fizettünk és szó nélkül visszaült ki-ki a maga kocsijába. A rendőrökről és a történtekről nem beszéltünk. Ettől kezdve az sem érdekelt, ha teljesen elkerüljük egymást.
Nem így történt. Este nyolckor léptünk be a bergamói szálloda bejáratán és a legelső kép az volt, hogy Zoli egészen természetes mozdulattal zsebébe csúsztatott egy mérete szerint 3.5 dl.-es üveget és kézfejével megtörölte a száját. Úgy gondolhatta, hogy aznap már biztosan nem vezet. Együtt léptünk a recepcióhoz, de mire a portással köszöntöttük egymást, Zoli máris a hátát fordította felénk, mint aki rámbízza szállásunk rendezését. Rászóltam:
- Zoli. Az útleveleket.
- Olga.
- Mi van? – Olgi hangja türelmetlen volt és haragosan nézett férjére.
- Add az útleveleket – sürgette Zoli. Kézmozdulatain bárki láthatta, hogy mérges és parancsoló.
Láttam, hogy Jenny és Olgi között méterek voltak. Eszembe sem jutott egy névre venni ki a két szobát.

Negyven perccel később már az étteremben ültünk. Mindannyian könnyű ételt választottunk, mert nyugodtan akartunk aludni. Hosszú út állt előttünk. Zoliék hangulata étkezés közben kissé felengedett és nem volt ellenükre, hogy másnap korai reggeli után már kilenc óra körül induljunk. Olgi kristályvizet rendelt, de végül egy kortyot sem ivott belőle, ételének pedig még a felét sem tudta megenni. Zoli egy üveg sört hozatott. Nyilvánvaló volt, hogy a szobában majd lesz mihez nyúlniuk. Az asztalnál én ittam a legtöbbet: étkezés előtt egy grappát, majd egy kisüveg Chiantit; Jenny egy száraz Martinit, az ételhez pedig kristályvizet kért. Nem sok időt töltöttünk a vacsorával.
A hangulat nem volt haragos, vagy ellenséges. Jobb megoldás nem lévén megjátszottuk, hogy fáradtak vagyunk. Olgi ugyan egy alkalommal el is mosolyodott, de már nem tudom, miért. Kellemetlen volt tudnunk, hogy szándékosan hallgatunk az aznapi kellemetlen eseményekről, meg Olgi viselkedéséről is.
- Majd akkor lesz kellemetlen – mondta Jenny később a szobában -, ha a hátralévő napokban csevegnem kell Olgival. Miről? A divatról, munkáról, receptekről, arról, hogy milyen edényeket, milyen mosogatógépet használunk? Neked sem lesz jobb.
- Jenny drágám, a mi kapcsolatunk ennél jobb már soha sem lesz. A jövőben minden találkozást elkerülünk. Jó?
Jenny széttárta a karját és úgy mosolygott rám, mint aki egy pillanatig sem hiszi, hogy ezt meg is tudjuk tenni.
Igaza volt. Mint ahogyan a kezdeti nagy összeveszésünk után a kibéküléseink, elhidegüléseink újra és újra megismétlődtek, ezt az első másfél napunkat is a szokásnak megfelelően kitöröltük emlékezetünkből. Legalábbis többé nem hoztuk szóba. Triesztig minden a tervezettnek megfelelően történt. Tankoltunk, ebédeltünk és még azon is elviccelődtünk, hogy Zoliék hajlandóak lennének elcserélni sokat fogyasztó kocsijukat a mi Toyotánkra. Az éjszakát Triesztben töltöttük. A szállodából kisétáltunk és hamarosan meg is találtuk azt a kínai éttermet, ahol pár éve már Jennyvel és a gyerekekkel is jót ettünk. Most sem csalódtunk. A terv szerint csak másnap délben indultunk Szlovéniába. Triesztben igyekeztünk minél később reggelizni, nehogy aztán vezetés közben álmosodjunk el a jóllakottságtól. Ez a késői indulás nagyobb biztonságérzetet adhatott Zolinak. A kínai vacsora után visszaérkezve a szállodába Olgi fejfájásra hivatkozva fölment a szobába, Jenny kért egy száraz Martinit, Zoli meg én sört rendeltünk. Az első korty után Zoli, mondván hogy Olginak nem adta oda a kulcsot, felpattant és elsietett. Tényleg így volt. Zoli felment a lépcsőn, de másodpercekkel később kinyílt a lift ajtaja és éppen azt lehetett látni, hogy Olgi egy kisüveget helyez el a kabin fala mellé, s felegyenesedés közben olyan tekintettel nézett a hallban ülőkre, mintha nem értené, hová is került. Jenny és én felkaptuk poharunkat és koccintottunk. Nem mertük észrevenni Olgit. Azt azonban láttuk, hogy a lift ajtaja újra becsukódott. Fölötte az emeleteket jelölő számok közül még sokáig a földszínt világított. Zoli söréből csak egy korty hiányzott, én megittam már az enyémet, Jenny pedig biztosan csak az időt akarta kitölteni, rendelt egy kristályvizet. Na, akkor én meg egy kis csapoltsört. Húsz perc telhetett el, amikor Zoli végre megjelent a lépcsőn. Kényelmes léptekkel közeledett felénk. Az asztalunkhoz érve elmosolyodott:
- Hát, hogy mi mit kergettük egymást. Amikor fölértem, Olgi sehol sem volt. Azt hittem eltévedt. Mentem a folyosón jobbra és balra, de nem találkoztunk. Azt mondja, lejött a lifttel, de itt nem talált.
- Igen? – csodálkozott Jenny.
- Közben bementem a szobába, gondoltam, majd kopog, de kiderült, hogy elfelejtette a szobaszámot. Az előbb találkoztunk egy emelettel fölöttünk. – Eröltetetten, kacarászva bosszankodott. Söréből most is csak egy kortyot ivott. – Ti még nem mentek aludni? Én fáradt vagyok, lefekszem. Akkor reggel tízkor eszünk, jó?
Zoli felállt. Akkor hirtelen meglátszott rajta, hogy tényleg nagyon fáradt. Elképzeltem, hogy Olgi már nála is fáradtabb lehet.
- Mi lesz, ha elalszanak? – kérdezte Jenny.
- Negyed tízkor átmegyek hozzájuk fogkrémért.
- Képes vagy?
- Nem. Inkább megyek és ébresztőt kérek mindkettőnknek.
Másnap a megbeszélt időben találkoztunk a reggelinél. Rajtunk kívül még két asztalnál ült vendég. Nem tudom, mennyit aludhattak Zoliék, de reméltem, hogy a vezetéssel nem lesz gond.
Szlovéniára három órát szántunk, mert folytatnunk kellett át az Isztriára, ahol már előre foglaltunk szobákat a porecsi tengerparton. Mi Svédországból az interneten, Zoliék pedig egy magyaror utazási iroda szervezésében vettek egy hetet és majd egy csoporthoz kellett csatlakozniuk. A lejelentkezésen, a reggelin és vacsorán kívül minden időt együtt tölthettünk. Legfeljebb ötszáz méter volt a két szálló között.

Egy óra sem telt indulásunk után, már Szlovéniában járva villogtam Zolinak, mert emlékezetből találtam rá egy bortermelő házára. Idősödő, kedves féfi volt, aki pár éve kezdett népszerűvé válni. Akkor, mint a legtöbben, én is ismerőstől hallottam róla. Jó bora volt. Vettünk tőle pár üveggel és nem is bántuk meg. Most Zoliék is velünk tartottak, de csak nézőnek. Nem vettek semmit. Azt hiszem, a borok nem izgatták őket. Azután bementünk egy kis étterembe. Már a bejárat jó hangulata teljesen elvonta a figyelmünket arról, hogy konyhája kimondottan halételeket kínál. Szörnyen haragudtak volna ott a konyhai csapóajtó mögött, ha valamelyikünk is például bécsiszeletet kér, hiszen a hűtőjükben nyilvánvalóan egy falat hús sem volt, csak polipok, halak és különböző tengeri herkentyűk. Jenny és én nem szerettük a herkentyűket, Zoliék azonban könnyen megbarátkoztak az apró sülthalacskákkal, amelyeknek még a fejük sem volt levágva.
A gazdának elmondtuk, hogy mi ketten megvagyunk a tenger gyümölcsei nélkül, de barátainkat nem akarjuk magukra hagyni, az étterme pedig annyira hangulatos, hogy nincs szivünk felállni és máshol enni. Eszünk ágában sincs húsétellel mérgesíteni, ahelyett teljesen rábízzuk, mit hoz az asztalunkra, biztosan nem megyünk el csalódottan. Apróbb rákokat, meg a kaviárokat szeretjük. Ahol élünk, ott ugyanis ezek hozzátartoznak a mindennapi élethez. Láttam rajta, hogy máris megnyugodott. Margot és Etienne imádják a halféléket, míg Jenny és én még a filézettben is szálkákat találunk. Kaviáros-rákos avokádót kaptunk friss zöldfélékkel, piritóssal és egyfajta hideg mártással, amely nem tudom miből készült, egyszerűen csak nagyon finom volt. Teljesen elégedetten búcsúztunk el a gazdától.

Este hatkor már Porecsben voltunk. Zoliék szállójához mentünk először, hogy lássuk, hová jöjjünk értük. A Zelena Lagunát már ismertük, pontosan tudtuk, merre kell mennünk, így kivártuk Zoliék és az idegenvezető találkozását, elkértük szállójuk telefonszámát, azután mentünk, hogy mi is elfoglaljuk a szobánkat.
Vacsora után lejövőben a recepció előtt Zoli jött felénk.
- Szia. Mi történt? – kérdeztem.
- Semmi baj, csak Olgi vacsora után ledőlt egy kicsit, de aztán el is aludt. Hagytam neki egy levelet, hogy majd jövök.
- Hagytál nála kulcsot?
- Nem, itt van. Jobb is, ha nem megy ki a szobából, mert képes itt is eltévedni. És nektek mi a tervetek?
Jenny kapott az alkalmon. Később megköszöntem kedvességét:
- Részemről nem sok, én is szívesebben teszem magam vízszíntesbe....ha nem haragszanak az urak. Ti csak maradjatok.
- Haragszunk? – fordultam mosolyogva Zoli felé.
- Igazából én is kicsit korábban szeretnék lefeküdni – válaszolt és olyan mozdulatot tett, mint aki nagyon fáradt.
- Egy Martinit nem innál? – fordultam Jennyhez.
- Kösz, de nekem tényleg elég volt az a kis sör a vacsorához. Úgy hatott, mint egy könnyű altató.
Zolit megkértem, várjon meg, csak felkisérem Jennyt, azután máris jövök.
- Persze.
Nem várakoztattam sokáig. Öt perccel később kimentünk a levegőre, hogy italt rendeljünk. Kellemesen langyos szellő tette elviselhetőbbé a szálló falából kiáramló, nap közben felgyülemlett hőséget. Zolin nem láttam semmi jelét, hogy feltankolt volna a hozzánk vezető ötszáz méterhez, de azt el tudtam képzelni, hogy Olgi miért dőlt le egy kicsit. Míg asztalt találtunk, azon gondolkoztam, hogy meg kellene gondolnom, mit igyak, nehogy Zolit is ivásra csábítsam s ő meg elragadtassa magát. Azt tudtam, hogy ezen az estén én egynél nem iszom többet, bármi legyen is a poharamban. Fáradt voltam, s a fáradt ember ilyenkor könnyen fejbe ütheti magát egy itallal. Még üveg sem kell hozzá...
Egyikünk sem kérdezte a másikat, hogy mit inna. Zoli áthúzta óvatoskodásomat: rendelt egy Metaxát, én pedig egy Martellt, de italomhoz kértem, hozza ki a számlámat is...
Még konyakom felénél tartottam, amikor barátom bocsánatot kért és a nadrágos ábra felé indult. Amikor visszajött a kezeit fujta. Kezet moshatott. A következő percben, meglepetésemre, még egy Metaxa érkezett és vele Zoli számlája is. Fizetett. Amikor azután a kezébe vette a poharat, hirtelen elkomolyodott, kicsit a fejét is csóválta. Olyan volt, mintha egy már megkezdett beszélgetést folytatna, mintha készült volna erre:
- Tudod, az a helyzet, hogy a rendelőbe manapság alig jön valaki. Az embereket nem érdekli már, hogy rendben legyenek a fogaik. Inkább fogatlanok és kocsit vesznek. Kocsit vagy házat. Bármit, amivel viríthatnak.
- Ez egy kicsit régebben is így volt. Nem?
- Na jó, de akkor elég volt a fogorvosnak borravalót adni, a számlát meg kifizette az állam.
- Most az állam semmit nem fizet?
Zoli legyintett. Úgy beszélt, mintha valamit ki akarna magyarázni.
- Az ember végül alig várja, hogy este belépjen a lakásába és minél előbb bekapjon egy felest, vagy kettőt. Olgi meg elkezdett betegeskedni. Mindenféle baja van.
- Most is? – kérdeztem, de nem tudom, miért kellett ilyen tolakodónak lennem. Zoli olyan arcot vágott, mint aki vallomást tesz:
- Nos. Igen. Most is.
Kicsit szégyenkeztem. Nem akartam cinikus kérdésekkel kellemetlenkedni. Ugyanakkor zükségtelen, hogy nekem Zoli vallomást tegyen. Ennyire még régebben sem voltunk barátok. Ilyennek még soha nem láttam. Féltem, hogy még egy italt rendel.
- Úgy érted, hogy van ennek a helyzetnek valami politikai oka vagy magyarázata?
- Hát, a régi rendszerben így volt. Az állam fizetett, de attól még nem a rendszer volt a jó.
- Ja, értem.
Zoli egy mogyorót tologatott az abroszon. Arca olyan gondterhelt volt, mint aki a bajból már semmiféle kiutat nem lát. Olyan csend volt kettőnk között, hogy az már kezdett elviselhetetlen lenni. Nem tudom, hogyan támadt a gondolat, de eszembe jutott, hogy Zoli kitünőre érettségizett. Pedig ez nem tartozott ide. Zoli szólalt meg:
- A fiam, az egyetlen gyerekünk...
- Mi történt? – vágtam közbe, mert azt hittem, baleset érte. Disszidálásunkkor hat vagy hét éves lehetett és rosszul bírta az autózást. Gyakran összehányta a kocsit.
- Meglopott.
- Elvitt valamiteket?
- Persze. Másfél...millió forintot.
Hirtelen nem tudtam megfelelően reagálni. Dadogtam.
- Otthon tartottatok...illetve elvette tőletek és nem is szólt róla?
- Nem érted? Ellopta. És akkor az még nagy pénz volt.
- Bocsánat, de nem tudom, hogyan kérdezzem. Azután visszaadta vagy el is költötte? Zolikám, ez olyan lehetett...nem tudom...és most mi van.
- Már lassan egy éve elköltözött az osztrák határ mellé. Nem is jelentkezik. Nincs gyerekünk. Megtagadtuk...kita...
- Kita...?
- Kitagadtuk. Olgi is. Az, aki megszülte...
Én ittam egy kortyot, Zoli pedig... Zoli, mint aki most már szégyenkezés nélkül jogosnak érezte, hogy iszik, felhajtotta az adag Metaxát. Öt perc sem telt el és Zoli teljesen részeg lett. Haza kellett kisérnem. Nem az a fajta részeg volt ő, aki énekelt, aki átkarolt, vagy akit próbálni kellett megnyugtatni, hogy meglátod, idővel minden megoldódik s a fiad is visszatér hozzátok. Egy beteget segítettem hazamenni. Egy pár szót mondtunk ki csak az ő szállásukig. Azt is nehéz volt megértetnem vele, hogy a kulcsot vegye elő. Ott lehet valamelyik zsebében.
Ott volt. Megtaláltam. Nem tudta, hogy a zsebeit tapogatom. Rosszul volt. Nem úgy, mint más ittasok, akik szédülnek, forog velük az ágy és kiszaladnak hányni. Zoli beteg volt. A portásra rámosolyogtam, hogy látja, a haver kicsit bepiált. A liftben rámnézett, mintha betörő lennék, de ez csak egy pillanat volt. Kinyitottam a szobaajtót, Zolit lassan ráfektettem az ágyra. Az ágytól eljövőben eszembe jutott Olgi. Hiszen Olgi...hol a fenében van. Olgi ott feküdt a szőnyegen az ágy túloldalán. Félig magára vette a hálóinget, de karjai már nem jutottak át rajta. Szerencse, hogy alul sem volt meztelen...

Másnap csak délután találkoztunk. Egy szót sem beszéltünk az előző estéről. Mintha nem is találkoztunk volna, mintha semmi nem is történt volna. Olgi pedig úgy mosolygott, mint aki végre-valahára kipihente az utazás fáradalmait. Amióta ismertük egymást, mindíg volt hozzá tehetségünk, hogy hangos korareggeli motormelegítést, hibás motor miatti napok kimaradását, felesleges pénzveszteségeket vagy más bosszúságokat soha nem tettünk szóvá, nem vitáztunk ezekről. Tényleg azt hitték volna, hogy ezeket észre sem vettük? Tényleg azt hitték, hogy ezek mind kiestek emlékezetünkből? Pedig nyomuk bennem is, Jennyben is megmaradtak.

Néhány gondtalan nap következett. Kiderült, hogy a szerződés szerint Zoliék a csoporttal három napot Rovinjban töltenek. Mi pihentünk és nagyon jól éreztük magunkat. Már csak két nap volt hátra, amikor Zoliékkal újra találkoztunk. Tudták, hová jártunk le a parthoz. Reggeli után megjelentek a strandon. Jó hangulatban voltak, de nem hiszem, hogy italtól. Meséltek a kirándulásról, meg hogy egyszer elfelejtettek tankolni és emiatt majdnem gyalogolniuk kellett.
- Hívtunk is, hátha elénk tudtok jönni, de biztos nem hallottátok meg.
- Zolikám, nyaralunk. A telefonjaink fönt vannak a táskában. Hová tennénk itt a strandon?
Valójában örültem neki, hogy nem értek el a mobilunkon. Ennyi sok hasonló eset után már megint?

Ha most átgondolom, nem barátok voltunk mi. Soha nem is lettünk azzá. Szomszédok voltunk, akik gyakran együtt mentünk nyaralni, szórakozni. Amíg lakásunkat meg nem szerezték, egyszer sem vesztünk össze. Mindíg békességre intettük indulatainkat, meg egymást, mondván, hogy nem hiányzik nekünk egy rossz szomszéd. Micsoda motormelegítéseket kaptunk volna reggelente!

Letenyénél autóztuk át a magyar határt. Igaz, hogy Porecsből együtt indultunk Zoliék szállójától és nem állapodtunk meg, találkozunk-e az úton valahol. Erről ők sem szóltak semmit, mi meg nem eröltettük. Porecs után elhúztak tőlünk, de rögtön Nagykanizsa után még láttuk őket elindulni a leálló sávról. Füstöt okádott a BMW kipufogója.
Ez az utolsó képem Zoliékról, ami emlékezetemben megmaradt.
Egy évvel később kaptuk a hírt: Olgi meghalt. A mája volt beteg, de drámaiabbat is meséltek róla. Aznap este, amikor a munkából hazaérve Zoli a kapun behajtott, apja fogadta a szomorú hírrel. Zoli erre agyvérzést kapott. A mentők azéppen szemben lévő állomásukról azonnal átszaladtak, majd beszállították a kórházba, ahol három napig eszméletlenül feküdt, azután örökre elaludt.

vége

Göteborg, 2011.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - március 20 2011 14:54:24
Kedves László!

Vettem a bátorságot és a fáradságot, hogy elejétől a végéig figyelmesen elolvassam ezt a visszaemlékezést szomszédaitokról.
Én sem nevezném igazán barátoknak a viselkedésük alapján!
Kis szomorúság is vegyült a történetbe, hiszen ha egy házaspárnak, mint szülőknek ki kell tagadniuk a gyermeküket az életükből, akkor az kihat a saját lelki békéjükre és így az egészségi állapotukra is. Egy kicsit ezért sajnálom őket, hogy"úgy" kellett végezniük.
De Titeket is sajnállak, hogy miattuk ennyi viszontagságon kellett keresztül mennetek. Talán jobb lett volna nélkülük megtervezni a külföldi útjaitokat.

Üdv.: Torma Zsuzsanna

Torma Zsuzsanna - március 20 2011 14:55:27
"Rossz szomszédság török átok!'

PiaNista - március 20 2011 16:08:37
Én így is kissé rosszindulatúnak érzem saját írásomat. Pedig még írhatnék sokmindent, amirôl azt hihetné az olvasó, hogy utólagos bosszú olyanok ellen, akik már nem tudnak védekezni.
Alkoholizmusuk nem a gyerek lopása miatt indult, hanem már megismerkedésünkkor egy faktum volt. Csakhát nem láttuk naponta. Azt ma sem értem, hogy miért nem lehetett annyit mondani néha, hogy "kösz szépen!"...?
Köszönöm Zsuzsanna a fáradságot...

M.László