|
 Vendég: 5
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Az árvizek Áldozatainak Emlékére!
Anyu mesélt időnként az árvízi élményéről:
 M
"-1957-ben még fönt laktunk a patakparton a felsővárosi temető szomszédságában. Az még nem a mi házunk volt, hanem a sógornőmé. Lacika és Évike iskolába jártak, ti pedig Dezsővel otthon voltatok velem. Nem dolgoztam állami munkahelyen, mert apátok nem engedte. -Mindig azt hangoztatta, hogy ebben a családban az asszonyok sosem dolgoztak. Keres ő annyit, hogy a gyerekeit eltartsa.-
Szép, nyári délután volt. Gondoltam elszaladok a közeli varrónőhöz, ellesztek addig a kiságyban, amíg haza nem jövök. A hokedlira odakészítettem a kekszet és az innivalótokat. Máskor is csináltam már ilyet, és minden rendben volt veletek, amíg haza nem értem a közeli boltból. Az a fél óra nem olyan nagy idő… Mint derült égből villámcsapás jelent meg az a víztömeg a patakmederben! Akkoriban még nem volt kikövezve a patakmeder, azt jóval később csináltatta meg a város. A kis hídon senkit sem engedtek már át, hisz várható volt, hogy bármelyik pillanatban magával sodorhatja az erős áradat, azt a kis tákolmányt. Jól láttam, hogy a patakpart már a házunk udvarán van bent. Kétségbe esetten ordítottam túl a dübörgés erejét:"- a két kisgyermekem be van zárva a szobába, valaki mentse ki őket!!-"
A szomszédunk, János nagyon rendes, jóindulatú ember, valahogy megértette, amit ordítozok. Láttam, amint eltűnik a szemem elől és egy fejszével jelenik meg ismét. A hömpölygő, mocskos vízen átgázolva a lakásunk ajtaja felé halad... kegyetlenül lassan... talán sosem fog odaérni, hogy a gyerekeim kimentse!"
Ami a nagy szobában történt...azt én mesélem el:
- Dedő, Dedő víz! – mutatok az ujjammal az ajtó alatt besurranó, felénk mozgó vízre.
A két kiságy a szoba sarkában volt, egymáshoz közel. Én láttam meg elsőnek anyut, ha nyílt az ajtó. Dedő háttal ült nekem a kiságyban, és majszolta a kekszet, teli szájjal fordult meg, és ő is érdeklődve nézte a vizet, ahogy jön. Ilyet még soha nem láttunk. Lassan, de haladt előre, átbucskázott a küszöbön. Hasra fordultam az ágyban és kidugtam a kezem, hogy a közeledő vízzel játszani tudjak. Nem érem el, ezért fel ülök és a lábamat dugom ki a rácsok között. Nem sokat kell várni, hogy a talpamat cirógassa a hideg víz.Locsi-pocsi...de jó játék! Nagyokat nevetünk. A csillogás beoson az ágyak alá, majd a két nagy, barna szekrényt is eléri. A szoba falának ütközve megfordul halk csattanást hallatva. Minden talpalatnyi helyet betakar, és elkezd növekedni milliméterről-milliméterre. Lassan, ráérősen, színét változtatva emelkedik a víz magassága. A szőnyeget a hátára veszi, majd a székek lába is megbillen. Dedő a kezébe lévő játékot beledobja a sötét színű, hideg vízbe. Én is kapok az alkalmon és nagyokat nevetve, felváltva dobáljuk a játékainkat, amelyek a víz tetején maradva ide-oda ringatóznak, helyüket változtatva bebújnak az asztal alá, a szekrényeknek ütődve visszafordulnak felénk, a kiságyhoz. A közelünkbe érve megpróbáljuk kihalászni a játékokat, hogy legyen mit a vízbe dobálni újra.
A bátyám kiszabadul a kiságy fogságából, rátelepedik a hokedlire, amin az előbb még az enni és inni való volt. Az ülőkén hasra fekszik, lóg a keze, lába, feje, mint egy rongybabának. Ilyen pozícióban halássza ki a visszafelé jövő gumikutyát. Én is rálapulok a kiságy matracára, a rácson kidugom a kezem, így pontosan beleúszik a gumikacsa. Sikerül ügyesen megragadni, majd fölállok a rácsos ágyamban, lendületet adva jó messzire hajítom a kacsát. A nagy dobásomat megtapsolom, és a nagy ugra-bugrában a popsimra csüccsenek. A huppanás után érzem, hogy vizes lett a fenekem. A hideg víz lassan bekúszott az én ágyikómba is. Próbáltam száraz helyet találni, de bárhova léptem, ott csöppnyi lábam nyomán víz fakadt. Ettől a pillanattól kezdve csak az én saját birodalmam érdekelt. Dohos, bűzös szag tolakodott az orrom alá.
- Dedő, nem akarok ilyet jáccani! – mondom siróhangon, panaszosan a tőlem másfél évvel idősebb bátyámnak.
A szőke, hajfürtökkel díszített fejecske felém fordul, hogy mi a gondom, hiszen eddig minden rendben volt, jókat nevettünk. Ekkor látja meg, hogy vízben tapicskálok a lábammal. A vidám játszadozás abba marad és ekkor figyelünk föl a szobában végbe ment változásra. A szőnyeg felemelkedett, mint akinek szárnyai vannak, és elindul saját vándorútján. Rohamosan emelkedik a sötét barna színű víz szintje. Ami erejéből telik, azt fölemeli és odébb lökdösi. A székek is egyik helyről a másikra költöznek, közben fölborulnak. A fény is megváltozott, a pár négyzet méteres szobában, egyre sötétebb van, nehezen látjuk már a ringatózó játékainkat. Felnőttek hangját halljuk beszűrődni a lakásba, a figyelmünk kifelé irányul. Az ablakokra és a bejárati ajtóra felváltva nézünk, tudjuk, hogy valami rossz történt odakint.
- Aja, aja! – kiabálok anya után, hogy jöjjön már, vigyen ki minket a poshadt vízből!
Hiába kiabálok senki nem jön be a szobába hozzánk. Dedő egy széken áll, úgy kiabál anyu és apu után.Az ő hangja már erősebb, hangosabb. Már három és fél éves, mégis nem rég kezdett el járni. Mindig négykézláb szaladt, ha sietett valahová.Márpedig, örökké sietett! Most két görbe lábán áll. A kiságyból én nem tudok kiszabadulni. Érzem, hogy hideg van, fázok, lehűlt a szoba levegője. A vékony lábaim alaposan elfáradtak az álldogálástól, és szeretnék már leülni, lefeküdni aludni. De hová? A fekhelyemen növekszik a vízmennyiség, a lábfejem már nem is látom. Dedő próbál segíteni, hogy ki tudjak mászni az éjjeli szekrény tetejére, amely a két kiságy között van. Nem tudok felkapaszkodni a sötét barna színű bútorra, mert kicsi vagyok és vékonyka sőt kapaszkodót sem találok. A bátyám pedig a világ minden kincséért le nem lépne a hokedliről a bűzös, piszkos vízbe. A székről vezényel mit csináljak, hogy a kiságyból biztonságosabb helyre másszak. Nekem soknak tűnik az idő, amit a vízben töltök. Ha ilyen iramban emelkedik, hamarosan a hokedli is elmerül, ezt jól észrevesszük még gyerek ésszel is. Dedő sehová nem tud mozdulni, olyan mintha egy szigeten lenne, minden nagyobb bútor távol esik tőle. Egymás kezét fogjuk, és közösen kiabálunk a szüleink után. A helyzet változatlan marad, nem érkezik segítség, csak a víz jön, egyre gyorsabban, megállíthatatlanul. A felnőttek hangját már az ablak, és az ajtó előtt halljuk közvetlenül. A bejárati ajtón hatalmasat dörren valami, majd újabb dörrenések követik. Egy fém tárgyat látunk áthatolni, nyomában végig hasad a faajtó. Pillanatok alatt darabjaira hullik, és egy bácsit látunk, fejszével a kezében. Az események annyira lefoglalnak minket, hogy tátott szájjal figyeljük, mi történik. A szétvert ajtón belép a szomszéd, János bácsi. Jól ismerjük, sokat jár hozzánk, és mindig játszik velünk. Idősebb mint apu és nem szeret borotválkozni. A kinövesztett tüskéivel megszurkálja az arcomat én pedig nagyokat nevetek. Mindig szoktunk tőle cukrot és csokit kapni. Nagyon szeretni való ember. Amikor megismerjük, hogy Ő a kezemet az égre emelve a nagy ember karjai közé repülök, ki a mocskos hideg víz fogságából. A hosszú idő alatt kiázott a bőröm és fájt a talpam. Már többször megrogytam de a kiságy szélébe erősen kapaszkodtam, hogy ne merüljek el derékig, ha lehuppanok. Az ujjaim, rettenetesen fájtak! Ez az óriás a hóna alá csap, Dedőt pedig a másik oldalra, így apró gyerekekkel megpakolva kivisz bennünket a szobából az éjszakai sötétségbe.
Odakint az udvaron mindenütt hömpölyög az áradat, a vonuló patak háta megpakolva minden félével, amivel útja során találkozott. Bútorok, ágyneműk, ismeretlen kiskutyák sodródnak tova. A fa tetején rémülten nyávog egy kiscica, ugyanúgy mint mi pár perccel ezelőtt. Ismeretlen embereket látunk küzdeni a víz ellen. Nők és férfiak mentik ami a kezükbe akad. Nem tudni mi, kié, honnan jött, nem számít. El kell venni a folyamtól azt, ami nem illeti. Ez egy gonosz szörnyeteg, aki rettegésben tartja az Embert. Egyik pillanatról a másikra képes a semmiből megszületni, majd végig nyargal a városon. Megvan a szokásos útvonala, hogy miként jut a leggyorsabban a város másik végébe. A hegyekben keletkezik, a nyári felhőszakadás után életre kel, és mindent felragad, amihez semmi köze.!
A patakmeder hátáról az összes hidat leszakitja, és viszi-viszi ő maga sem tudja hová. A vályogházak udvarát barna szenny takarja be. A disznóólakból kimosódik a trágya a mázsás hízóval együtt. Szomszéd faluból érkezett ló úszik az áradattal, nem tudni pár órával ezelőtt kinek az udvarában pihent. Jószág és ember egyformán szenvedi ezt az Istenverést. A városiak és falusiak a bajban összetartanak, ilyenkor mutatkozik meg jóságos szívük. Mindenki ott próbál segíteni ahol tud. Nem először részesednek ilyen tragikus árvízben. A településen áthaladó patak nincs szabályozva, kimélyítve, kikövezve. Szabadon, saját szeszélye után rohan tajtékozva, amerre jónak látja, mérhetetlen pusztítást hagyva maga után. Az emberek hónapokon át takarítanak, javítják a kerítéseket, pucolják a kutakat, keresik leveszett állataikat, vagy éppenséggel a kutyák és cicusok találják meg gazdáikat. Az árvíz idején egyetlen dolgot tartanak szem előtt, emberéletet menteni.
Bármennyire is rutinosan, talpraesetten végzik a dolgukat, áldozatok mindig lesznek. Ennek is meglett a zsákmánya. Nem messze a mi házunktól egy kisfiút sodort el a hirtelen érkező áradat. Az udvaron játszó gyermeket magával ragadta az áradat, a csöppnyi holtestet pedig a város határában tette le. Szám szerint az áldozatok száma most nem sok, de a szülők számára a legnagyobb Áldozatot az ő kisfiuk jelentette. János bácsi boldogan adott át minket anyu karjaiba.
Glica |
|
|
- március 26 2011 07:01:16
Kedves Glica!
Szeretettel olvastam novelládat. Sajnos mérhetetlen pusztítást tud véghez vinni az árvíz. Én csak a mai állapotokat tudom kommentálni, amit a televízióból látok.Az valami szörnyű érzés lehet, egy ilyet átélni.
No persze gyerekfejjel - mint ahogy Te ezt átélted - még csak "játéknak" tűnhetett. Ilyenkor elgondolkodom, hogy milyen csodálatos is az emberi elme, - mennyi szörnyűséget képes elviselni - és tovább tud lépni az ember, mert az életösztön viszi előre.
Novelládhoz gratulálok, szeretettel: Évi. |
- március 26 2011 07:14:31
varika12-Köszönöm, hogy Olvastad. A "sok" és-hez, némi megjegyzés: Ha a gyermek izgatottan beszél, rengeteg ÉS-t használ. Ettől hiteles az elmondásom, a gyermekbeszéd.
Szeretettel:Glica |
- március 26 2011 10:31:12
Glica, ez remek. Benne van az átélt szörnyűség gyermeki lenyomata. Mint nekem Budapest ostroma, amikor arasznyira mellettem omlott le a fal...
  |
- március 26 2011 10:51:57
Drága Domokos! Egyszerűen nem is tudom felfogni, hogy hogyan tudtatok ilyen szörnyűségeket átélni! Árvíz, háború, bombázások, menekülni kellett, ki merre látott a túlélés reményében.
Nekem anyukám aki 9o éves- beszélt ezekről a borzalmakról. Nem szerettem volna akkor a helyetekben lenni! Csodálom a kitartásotokat, és minden embert csodálok azért, mert ezeket a borzalmakat átélte, s ezek után is EMBER tudott maradni.
Szeretettel:Évi. |
- március 26 2011 13:28:40
NDI-Akkor mi ketten, Biztosan "újraszülettünk!" Ennek szivből örülök.
Szeretettel ölellek:Glica |
- március 27 2011 11:18:55
Végre értem, miért hívnak Patakinak! Ám azt sehogy sem, miként nyílhatott a hálószobátok az udvarra. Esetleg ráláttatatok a bejártati ajtóra, amit Aju rátok zárt?! Ahhoz képest, hogy csak 2 éves voltál, kitűnő az emlékezőkéd.
A hegyek, az erdő szerelmese, örök mátkája íme ekként keresztelkedett meg, és fogadott örök hűséget az erdő, a hegyek Szellemének.
Szeretettel:
Papon  |
- március 27 2011 12:09:10
Papon-most küldök egy tervrajzot: A következőt képzeld el...
Régi vályog ház, szoba-konyha. Minden parányi! A szobának két ablak szeme, a konyhába az ajtón lép be a fény. Anyu soha nem csukta be a szoba ajtót. Ha figyeltem, láttam ki lép be a konyha ajtón. Ilyen egyszerű volt a szegénység, négy gyerekkel!
Az udvarban volt egy kút. Később, amikor járni tudtam, bele dobáltam a kis kanalakat...miért? Meg ne kérdezd!!!
Puszika:Glica |
- március 27 2011 18:03:07
Kedves Glica!
Én is nagyon örülök, hogy megmenekültetek az árvíz fogságából. Nagy szerencsének tartom, hiszen másképp nem olvashatnánk sok szép visszaemlékezésedet.
Szerencsére, mi mindig domb tetején laktunk, így csak a völgyben lévő házak kerültek veszélybe, egy-egy nagyobb áradás után. Emlékszem, hogy a völgyben, az iskolába vezető útat átszelő patak hídját elmosta az ár, (kisiskolás voltam akkor) és egy ideig csak egy ideiglenesen a két partra vetett pallón lehetett átmenni a túlsó oldalra. Én is hallottam olyanokat, hogy a tyúkólat vitte az ár, baromfiastól. Minden kisebb alkotmányt magával sodort az áradat, csak a nagyobb házak maradtak a helyükön.
Örülök, hogy megírtad a történetet, és örülök, hogy itt vagy nekünk!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- március 27 2011 19:07:05
Zsuzsanna-Gyöngyösnek két ellensége volt. A TŰZ és a VIZ!!
Az új épitő anyagokkal megszabadultunk a tűztől, ám az árvizek még maradtak jó ideig! A hegyekből alá zóduló viz, nyakon csapja a várost, amikor csak teheti...
Az én félelmem,igy soha nem múlott el. Ma is félek a viztől!!
Ennek a történetnek, van egy első szakasza....majd alkalomadtán fölteszem. Egy kirándulással kezdődik, közben szakad az eső, megáradnak a hegyi patakok...
Én is Örülök, hogy itt vagyok!
Szeretettel:Glica |
- március 30 2011 19:35:05
Jaj Glicám, nem is tudtam, hogy régebben is voltak olyan árvizek ott fönt mint az utóbbi években. Azt hittem, hogy csak az utóbbi idők új tragédiája a patakok ilyen mértékű áradása. Gyerekfejjel egy ilyet átélni, az egész életre kihathat. Még olvasni is borzasztó volt. Hála Istennek, hogy megmenekültetek! Nagyon szépen, átélhetően írtad meg.
Szeretettel ölellek: Tara |
- március 30 2011 20:42:03
Tara-régen is rengeteg viz zódult alá a hegyekből...Vizi Malmokat őröltettek az erejével, hogy felszámolják az éhinséget Magyarországon.Most szabad préda a viz!!Nincs növény ami beépitse az életébe...kukorica, krumpli, paradicsom, paprika-külföldi áruk lettek!!
Köszönöm, hogy Olvastad.
Szeretettel gondolok Rád:Glica |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
