Napkorong

V

ezerkilencszázkilencvenakárhány tavasza---

ill.: 2011. április 3

Makó

Hatalmas, hószín épület mögötti téren volt a kő. Nem valami különleges darab, csak egy terméskő.... talán még az építkezéskor felejtődhetett valahogy ott, és az évek hozzá és köré növesztettek egy kertet. Fenyők magasodtak fölé, és borostyánindák ölelték. A lány sokat üldögélt ott. Aznap is...gondolataiba mélyedve.
Alkonyodott. A csend itt mindig tisztább és mélyebb volt, mint az épületen belül. Sokkal jobban szeretett itt, bár tudta odabenn mindenki szerint az Ő házában van, és elmondhat Neki mindent, valahogy mégis itt, ennél a kőnél érezte magát közelebb Hozzá. Aznap iszonyú bánatot akart megosztani Vele. Tanácsot, segítséget és vigasztalást várt. Egy lap volt a kezében. Összetépte, apró kis fecnikre, és a szélre bízta...Ült a kövön, egyik kezét az idő vájta barázdákon pihentette, a másikra ráhajtotta arcát. Lehyunyta a szemét, és várt.Sírt. Befelé ömlő könnyei égették, marták a lelkét. " Képtelenség, ezt lehetetlen elviselni."..." Vége. Meghalt. Ennyi.Elveszítettem örökre.."..." Hogy mondhatják az emberek, hogy létezel? Hogy engedhetsz meg ilyet? " emelte tekintetét az égre, majd újra vissza. Meg akarta érteni, és amióta az eszét tudta,megtanulta, érteni valamit csak akkor lehet, ha válaszokat kapunk. Ezért jött. Meg kell beszélje ezt valakivel - gondolta - és erre Ő volt a legilletékesebb. Ő maga. De aznap valahogy nem érzett válaszokat. Szíve fájdalommal és haraggal kezdett megtelni.
Hirtelen puha ujjbegyeket érzett a kézfején. Lassan, nyugtató békével ereszkedett fájdalomtól és dühtől remegő kézfejére egy tenyér.
- Ne! Ki ne nyisd a szemed! Tsss! Maradj! Nem bántalak, csak...kérlek engedd hogy...
- Fáj.
- Az érintésem fáj? Ne haragudj, nem akartam. Elmenjek?
- ...
- Akkor akár maradhatok is. Ugye?
A lány csukott szemmel is érzékelte, hogy egy fiatal srác telepedett mellé a kőre, bár baritonja alapján önmagánál azért néhány évvel idősebbnek saccolta,ám a keze... A keze, az ujjai, az érintése annyira megnyugtatta. Nem is akarta kinyitni a szemét. Félt, hogy mint valami látomás eltűnik majd, mintha ott sem lett volna.
- A lelked fáj.
- Honnan...?
- Sós könnyeket hozott az alkonyi szél.És még valamit... Kerestem a forrásukat, mert itt, nálunk nem szoktam ilyet tapasztalni. Ez a kert mindenkinek nyugalmat ad. Itt rég nem hordott könnyeket a szél. Utoljára talán tizenöt éve.
- Mi történt akkor? Elmondanád? Talán akkor én is elmondom ma miért...
- Akkor én ültem ezen a kövön.
- Te?
- Akkor először.Tudod nem itt születtem, csak ide hozott minket a sors.
- Minket? Hogy érted ezt?
- Engem, a bátyámat, és a szüleimet.
- De hisz ez egy ...
- Igen, ez egy templom. És mi itt lakunk, Pontosabban mellette, a parókián.
- Akkor...
- Igen.
- És te miért?
- Mert ugyanazt éreztem amit te. Félelmet, fájdalmat és haragot.
- Honnan...?
- Honnan tudom, hogy most ezt érzed? Mondom...itt lakom.Ismerem ezt a követ, és ezt a kertet. És ismerem a sós szél ízét.
Amikor ideköltöztünk, én is itt kötöttem ki. Féltem, és fájt az élet. Haragudtam Rá. Mert elvett valamit, valamit, ami mindenkinek megvan, és nekem már soha nem lehet.
- Neked is meghalt valakid?
- Nem. Rosszabb. Bennem halt meg..
- Benned? Tizenöt éve? De hisz akkortájt még kisfiú lehettél.
- Igen. Talán három lehettem
- Három?
- Igen.
- Mi történt veled?
- Születésem óta az őseim a tenyerükön hordtak.Különlegesen kezeltek, mindig ott voltak,és bármit akartam, ugrottak, és megtették helyettem. Ide kerültünk, és óvodába kellett volna járnom, de anyám nem akart engedni. Szerettem volna...mint a bátyám, játszani az orgonán, mert imádtam a hangzását, de apám nem engedte....Te erre képtelen vagy. Na akkor menekültem én is ide.
- Ugyan már! Hisz biztosan jártál oviba, és apád is megenyhülhetett, mert hallottam a nagyimtól, hogy itt a lelkész fia játszik, és mivel te ülsz itt velem, és nemrég lett vége a misének, nem hiszem hogy a bátyád lenne az aki...
- Igaz. De akkor, azon a napon ezt senki se hitte volna, főleg én nem. Itt kuporogtam a kövön egy ideig, aztán mint a gumilabda felpattantam, és rugdosni kezdtem.Minden mérgemet kivetítve rá...mire megfájdult a lábam, így hát visszaültem rá. Tudod az egyik fájdalom elnyomja a másikat...
- Hogy érted ezt?
- Amikor sajogni kezdett a lábujjam elgondolkodtam. Magamnak okoztam a fájdalmat. Istent akartam hibáztatni, Tőle vártam magyarázatot, és akkor , abban a percben jöttem rá, Ő csak akkor segít, ha én is mozdulok...a fájdalmat is Ő adja, de csak azért, hogy kihozzuk belőle a lehető legjobbat.
- Balgaság! Meghalt! Érted? Meghalt valaki! Ebből miféle jót lehet kihozni?
- A veszteségeink is a részeink. Erőt kell merítenünk belőlük. Ezt most nem tudom, és nem is akarom neked tovább magyarázni, egyet akarok hogy érts, ezért kérlek most add a kezed. Ki ne nyisd a szemed, csak add a kezed..
- Miért? Miért most? Minek?
- Mert azt akarom, hogy begyere a templomba, és felgyere velem az orgonához. Játszani akarok neked. De egyre kérlek. Ne nyisd ki a szemed, amíg nem szólok.
- Jó. Legyen.
- Tedd a kezed a vállamra kérlek...Ne kérdezz semmit, ha velem akarsz jönni, csak tedd a kezed a vállamra
A lány furcsállta ugyan, de a kíváncsisága erősebb volt, és érezte, a válasz ott lesz, valahol, talán a dallamban, amit majd hallani fog. A fiúval tartott hát, bár hirtelen jött vakságán mindketten sokat kuncogtak amíg az orgona elé nem értek, hisz sokmindenben elbotlott felfelémenet, és minden lépcsőfokért harcot kellett vívnia. De amint leült a párnázott padra, a fiú játszani kezdett. A teret megtöltötte a dallam, ami nem igazán volt ott megszokott de,talán pont ezért is, úgy úszott a hajókban , és a lány szívén, mint valami varázsszél repítette vitorlás..
Amikor újra a csend vette át az uralmat a falak között, a fiú odalépett a lányhoz, és arra kérte nyissa ki a szemét.
- De hisz te...! Hisz neked...! Te...! Hogy a...? De hisz megfogtad a kezem... Hisz ezt a dalt így nem...
- Hogy nem lehet? Látod... Ha látsz, te is a szüleimnek adsz igazat. De amikor a szíveddel néztél, szerintem megkaptad a válaszaidat, azokra a kérdésekre amiket a kövön feltettél. A szeretet kezével fogtam meg a kezed, és az akarat ujjaival játszottam ezen a hangszeren. A nincs is van. Hidd el nekem. Én már csak tudom - és lenézett a csonkra, ami születése óta a bal karja helyén lógott. Isten sosem vesz el...elvenni csak ember képes. Isten nekünk adta a szeretet és az akarás, a küzdés és a remény képességét. Gondolj arra akit elvesztettél! Hisz amíg képes vagy rá gondolni, sosem veszted el... Értesz már? És most gyere, és szedd kérlek össze amit még meghagyott a szél, itt van amit hozzám sodort, ezt most én..., és ép kezével farmerja zsebéből egy papírfecnit húzott elő abból a lapból...

- ?

- Írtál valamit odalenn... igaz? Ha neked az a sorsod, ahogy nekem az orgonálás, ne engedj a világ erejének. Írj!

( Köszönöm Karesz ...látod... nem adtam fel! )