Napkorong

V

Simon Roland

Az elsüllyedt vitorlás I

A ködfelhő szűkre határolta be a látómezőt. A csobbanás ritmusosan ismétlődött.
A lélekvesztőben utazók egyre közebb kerültek a körvonalait kibontani kész tárgyhoz.
A tenger lélegzett, a csónak hullámdombról hullámvölgyre vándorolt. A kék víztömeg fenyegetőzött. A férfiakat beborította a felcsapódó jéghideg vízpermet.
Az evezők közül az egyik heves gesztusokkal, kiáltozással mutatott egy irányba. A sűrű gombolyagból kirajzolódó, a morajló hullám hátán hánykolódó üresnek látszó sajka mindegyikük fantáziáját megmozgatta, az erejüket megsokszorozva, az alattuk dübörgő tengerrel dacolva, óriási lendülettel kifejtve haladtak a kijelölt cél felé. A tegnapelőtti vihar még éreztette hatalmát, a hegy magasságú emelkedők ugyan dombokká alakultak, de teljesen meg nem szelídültek. A hullámok olyanok voltak, mint a legendás betörhetetlen ázsiai vadlovak. A kis csapat vezetője átugrott a csónakba. A ladik alján egy lányt feküdt, egy kettétört evezőlapát hevert a lábán és egy megviselt doboz – Maradjatok a helyeteken, megvizsgálom – A nő sápadt volt, de lélegzett. A ruhája teljesen átázott. A férfi átkutatta, kiforgatta a zsebeket – Talált valamit uram? – érdeklődött Nick, a halászhajó legszorgalmasabb embere – van egy sérültünk, egy eszméletlen nő, nincs nála semmi különös – mondta a munkavezető, majd a szelencét a pulóvere alá rejtette. A nőt átkarolva, vállára emelve átlépett a mentőcsónakba. A csobbanás újra kezdődött. A közelben várakozó a legendás tengerjáró viking járműre hasonlító Szellem névre keresztelt halászhajó fedélzetéről kötelet eresztettek le, a mentőcsapat tagjai rögzítették a végét. A csónakot beemelték. A kritikus állapotban lévő nőt a hajó gyomrába, a raktár mellé, egy kiürített, átépített kabinba szállásolták el.
Öt nap is eltelt, mire a túlélő teljesen felépült és megjelent a munkások között. A halászok a kivetett hálóból rengeteg uszonyost emeltek a raktérbe.
Ma különösen jó fogásuk volt. A lány arcáról eltűnt a sápadtság, piros szín jelent meg az arcán. A korlátnak támaszkodott, a napfelkeltében gyönyörködött. Fekete hajába beletúrt a szél. Kék matrózinget viselt. A rövidnadrág a testéhez simult, a gyönyörű izmos lábát egy hordón pihentette. Olyan volt a kép, mint egy divatlapból kiollózott részlet. Nick csatlakozott a társaságához – Jól érzed magad? – érdeklődött a férfi – Kirándulni mentem a férjemmel, viharba kerültünk, sötét gonosz felhők gyülekeztek a fővitorla köré, a szél megerősödött, villám gyújtotta fel az eget, a tenger ostromolta a hajónkat, a kicsi vitorlásunk vészesen megdőlt, a legszükségesebbnek ítélt holmit elrakva beszálltunk a mentőcsónakba, és hogy ez után mi történt, azt már nem tudom, elájultam. Remélem életben van a szerelmem – a nő szemében semmiféle szomorúságot nem fedezett fel, semmiféle aggodalmat nem érzett a szavaiban. Elgondolkodott – Elizának hívnak – nyújtotta a kezét. Összebarátkoztak, hajnalban és este mindennap elvonultak, beszélgettek. A köd lassan feloszlott. A kikötő fényeivel játszadozott több milliárd vízcsepp. A kocsma és a raktárépület hívogatóan bámult feléjük.
Hamarosan kikötünk, meghívlak egy italra – szólalt meg a férfi – Nem utasítom el az ajánlatot -
Eliza szeme titokzatosan csillogott. A tekintetét a part sziklás részére felkapaszkodó kunyhókra irányította.