|
 Vendég: 86
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Csolika kijött és fanyarul mosolygott.
 M
Aznap esett. Nagymamám kikísért a kapuba, megpuszilt és útra bocsátott. Az iskolatáska ütemesen ringott a hátamon, ahogy a közeli bolt felé igyekeztem. Minden nap kaptam egy tízest. A boltban rutinosan kerültem ki a nehézkesen mozgó nagymamákat, a gyermeküket karjukon hordó anyukákat, a reggel már italszagú apukákat. A szokásosat vettem. Fél liter tej (négy forint hatvan fillér), két kifli (darabonként egy forint húsz fillér) és túrórudi (két forint nyolcvan fillér). Nagyon szerettem a túrórudit. Azt a túrórudit. Sötétbarna csomagolás… étcsokival bevonva. Néha még most is úgy érzem, hogy itt van az íze a számban.
A boltból kifelé jövet kiharaptam a tejeszacskó sarkát, és menet közben két kifli falat között oltottam vele a szomjamat. Akkor még nem szerettem az ultrapasztőrözött tejet. Akkor még volt másmilyen is. Mire Csolikához értem, a reggeli le volt tudva. A rudiból az utolsó falatot lenyelve nyomtam meg a csengőt. Csolika kijött és fanyarul mosolygott. Mindig így mosolygott. A legcsenevészebb gyerek volt az osztályban. Sőt, megkockáztatom, az egész iskolában. A világot azért nem mondhatom, mert akkor már láttam egy képet az afrikai éhezőkről. Az egyik kisfiú száját legyek lepték. Ez a kép ma is bennem van. Csolikáét inkább szotyihéjak díszítették. Amikor kértem tőle, mindig csak egy szemet adott. Ebből is látszódott, hogy Csolika nagylelkű volt. De Csolikát ilyennek szerettem. Fanyarnak és smucignak. Így játszottunk nagyokat együtt. Volt egy prizmája, amivel nyolcfelé törtük a Nap fényét. Azt játszottuk, hogy mindegyik kis színes fény egy-egy külön naprendszer. Ezeket krétával be is karikáztuk a járdán.
Csolikánál aznap reggel is nála volt a prizma. Nem közölte velem, de tudtam. Rácsapott a zsebére, miközben villant a fanyar mosoly.
Elindultunk a suli felé, miközben azt tervezgettük, hogy melyik naprendszert hódítjuk ma meg. Ahogy a Kalap és a Marx utca sarkára értünk, egy nagyobb embertömegre lettünk figyelmesek. Mi is, mint minden kíváncsi gyerek, egyből belerohantunk a sűrűjébe. Egy embert álltak körül. Egy letakart, halott embert. Csak a cipője lógott ki a nylon alól. Azt hittem sokkot kapok a helyszínen. A cipő szakasztott olyan volt, mint a nagyapámé. A gyomrom émelyegni kezdett és forgott velem a világ. A combomba olyan gyengeség költözött, mint előtte még sohasem. Egy idősebb bácsi támogatott a közeli kúthoz, ahol megmosták Csolikával az arcom.
Nem tudtam felfogni. Viszont több gondolat is elkezdett cikázni a fejemben. Nagyapám éjjeliőr volt egy KTSZ-nél. Most esett le, hogy nem jött haza. Nem hozott nekem semmi könyvet sem, és a totótippjeit sem mutatta meg. Akkor úgy éreztem, hogy én láttam utoljára a nagyapámat. Még ha halva is, de én láttam. Az iskolában senkihez se szóltam. Nem akartam. Hagyjanak fájni. Hagyjanak emlékezni. A tanárok egy idő után észrevették, hogy valami nincs rendben velem és hazaküldtek. Féltem hazamenni. Féltem a sok rokontól, akik valószínűleg már ott sírtak nagymamám körül. Végül is nem mentem haza. Kiültem a közeli térre (mint annyiszor már azóta). Néztem az elrobogó szürke autókat, a szürke házakat, a szürke felleget, a szürke lábamat, ahogy himbálódzott a padon. Szürke volt minden. A világ, az érzés, ami körbefont. Talán Csolika nem, aki a maga halványabb szürkeségével kitűnt a környezetből, amikor megjelent a padnál. Nem néztem rá. Kezembe nyomott egy darab szotyit, majd felsegített, és hazakísért. Nem tudom hogy talált rám, miként azt se, hogy tudta -e pontosan, mi nyomja a lelkemet, de ott volt.
Már sötétedett, amikor hazaértem. A konyhában égő villanykörte körül apró szárnyaló rovarok keringtek. Nem tűnt fel senkinek sem, hogy későn értem haza. Csak egyvalakinek. Egy sánta, bagószagú öregembernek. A nagyapámnak. Átölelt, de nem szólt semmit sem. Akkor fogtam fel, hogy egy hús-vér nagyapát szorítok magamhoz, aki lélegzik, és füstöt fújt a fejemre. Azt hiszem, az volt az egyik olyan pillanat, amikor nagyon szerettem őt. Ekkor kilenc éves voltam.
Nagyapám azon a reggelen tehát nem halt meg, csak egy kicsit tovább időzött a kocsmában, mint ahogy általában szokott. Csolika meg, maradt ugyanolyan, mint volt. Vékony, fanyarmosolyú és smucig. Pont olyan, amilyennek én szerettem.
|
|
|
- május 04 2011 12:07:54
Kedves Jagi!
Szomorkás történeted nagyon szép, és megható!
Örülök, hogy még sem a nagypapád cipőját láttad!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- május 04 2011 21:14:34
Hát én is. Na meg annak is hogy megtiszteltél. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
